Több helyen, többször is leírtam már, hogy Steven Wilsont a kortárs progresszív rock/metalzene állócsillagának, konkrétan zseninek tartom. A pályáján a Porcupine Treevel feldobbantó, majd a millió projekt mellett szólópályára lépő Wilson az ötödik nagylemezére egy poposabb hangzást ígért, mely meg is érkezett a To The Bone képében. Valóban popzene lenne? Ha igen, bárcsak a rádióból is ez folyna!
Kicsit persze sarkos az előző felütés, hiszen Wilson a fiatalkora progresszív popzenei albumait vette alapul, így nem tiszta habos-babos CD-ről van szó, mégis talán kicsit kevesebb most benne a rockzenei íz. Ez nem baj egyáltalán, hiszen egy bizonyos minőséget mindig hoz emberünk, de most inkább a következő lemezek ízeit csavarta a maga képére: Peter Gabriel - So, Kate Bush - Hounds of Love, Talk Talk - The Colour of Spring és a Tears for Fears - The Seeds of Love. Bevallom töredelmesen, egyiket sem ismerem, ellentétben Stevenünk eddigi (szóló)munkásságával, így nem is fogom tudni megmondani, mikor mire hajaz a dolog, de szerintem nem is ez a lényeg.
Utólag már kicsit bánom, hogy annak idején lepontoztam a Hand.Cannot.Erase. lemezt (3,5 pontot adtam rá a lehetséges 5-ből), mert kis idővel igazán beérett nálam és azóta már egy ötcsillagos alkotásnak, sőt, talán a Mester legjobb szólólemezének tartom. Erre az egész érzésre persze hozzáadott a tavalyi magyar koncert is (hogy rohan az idő...), ami egy jól megkomponált, zseniális, tökéletes előadás volt annak minden pozitív vonásával. Közben, még a nagybetűs Esemény előtt kijött a 4 1/2. EP, ami a korábban megmaradt dalokat gyűjtötte össze (ilyen "resztligyűjteménye" legyen minden előadónak és boldog világban fogunk élni), aztán jött a csend, amit a jelenlegi lemez felvételei törtek csak meg.
Az eredetileg SW5-nak indult CD végül To The Bone lett, melyről szépen lassan csöpögtek az előzetes dalok és érezni lehetett, hogy bizony, most tényleg könnyebb dolga lesz a hallgatónak. Nem is bántam, mindenből ki lehet hozni a legjobbat, a Wilson-atmoszféra benne volt, van mindegyikben, csak néhol jön egy-egy eddig nem várt pillanat. Mégis a lemez teljes egészét hallgatva, mintha valami hiányozna nekem. Nem azt mondom, hogy ez egy rossz korong, mert attól messze áll! Csak a sajátjaihoz képest nem érzem az előrelépést. Lehet, hogy megint úgy fogok járni, mint a Hand.Cannot.Erase.-zel, hogy egyszer majd bekattan és naponta meg fogom hallgatni és mindezt nem csak azért fogom tenni, mert recenziót kell róla írnom. Remélem úgy lesz.
Most viszont még emésztenem kell ezt az egészet. A legfurcsább nem is az, hogy néhol már vidám témák ütik fel a fejüket (Permanating), mert ha belegondolunk, ez is érdekes adalék az eddigi melankolikusan gyönyörű életműhöz, hanem az, hogy a fejhangos ének, akárhogy is szeretné, nem áll olyan jól a jó Stevennek. De ez még egy dolog. Most egyszerűen néhány dalnak nincs íve, nincs arca, nincs, amiért meg tudnám szeretni egy részüket. Egyébként ahogy mondtam, tényleg nem rosszak a dalok. Kevés lenne a rock? Az éppenséggel nem baj. Inkább azt mondanám, hogy kicsit most tényleg laposkásabbra sikerültek a dalok. És ezt már a promós nótáknál is éreztem. Hiányzik egy kis valami, egy kis fűszer, egy kis pluszocska. Mert amúgy a Pariah (abszolút zseni dal!), a kicsit az Indexre (nagy kedvenc!) emlékeztető Song Of I, a Refuge, a Detonation és a Song Of Unborn is jó témák (még ha az utolsó kettő talán kicsit lassan is bontakozik ki) és a Same Asylum As Before sem elveszett dolog, csak a nyekergés ne lenne benne. Viszont a többi egyelőre, a sokadik hallgatás után sem akar emlékezetes maradni, nem úgy, ahogy korábban tették a különböző CD-k dalai, ráadásul még utánérzések is vannak a korábbi albumok felől.
Nem akarom elkiabálni, de a To The Bone mintha most kicsit gyengébbre sikerült volna az eddigi négy teljes értékű nagylemez és az egyéb kiadványok tükrében. Ne legyen igazam, ahogy írtam is, a Hand.Cannot.Erase.-nél is gyökeresen megváltozott a véleményem, viszont ott már az elejétől azt éreztem, hogy van valami plusz és behúzott. Most ezt nem érzem. Remélem, a To The Bone is be fog érni nálam, vagy ha mégsem, a következő album majd kiköszörüli ezt a csorbát, mert Steven Wilsont akkor is zseninek tartom. És ez a véleményem akkor sem változik, ha egy-egy kevésbé combos dalcsokor fog bepottyanni az ölembe. (3,5 / 5)
