RockStation

Apey & the Pea - HEX (MMM Booking, 2017)

A plafont húzza rád és a pincéig tapos...

2017. szeptember 15. - csubeszshuriken

apey17hex.jpgNagyjából három éve, amikor egy bemutatkozólevélben mutattam ki tisztességes szándékomat, hogy lennék én a Rockstation munkatársa, emlékszem azzal zártam soraimat, hogy jelenleg Áron Andris.a legnagyobb patent a magyar metál turkálós dzsekién. Ezt valahogy fontosnak tartottam végszóként odavasalni a miheztartás végett, ha már zeneszakkör témakörben kokettálunk. Mert már akkor is az a párhuzam élt bennem vele kapcsolatban, mint mikor volt egy haverunk az utcában, aki így rajzolgatott. Ha felmentem hozzá, lehet épp elkaptam egy skiccet az asztalon, ami fasza volt. Viszont azt nem vágtam le, hogy ez a gyerek minden nap rajzol. Mikor később mondta, hogy ő tetoválni fog, még akkor is csak húztam a vállam, gondoltam egy lakótelepen mindenki álmodozik. Aztán amikor két évvel később a csóka már Marlon Brando portrékat pergetett menő helyeken egy tele naptárral, esett csak le nekem, hogy ember is képes olyan dinamikusan fejlődni, mint mondjuk Tokió.

Mert a Kelly Hits the Blue Sky zenekar tombolán nyert videója után ki mondta volna meg, hogy a végén a plafont húzza rád és a pincéig tapos a pokolpátosz, minek Apey & the Pea lesz a neve? Szerintem akkor még senki. A fejünket én és az egyéb fejek ugyanis fel csak akkor kaptuk emlékeim alapján igazán, mikor Andris egyszerre Neck Sprain frontember lett. Vele ugyanis a népszerű banda megtudta csinálni, hogy Pityesz távozása után csak megrázták magukat és ha más körülmények nem játszanak be, talán még ma is úgy etetnék az éhezőket, akik a hazaiból szeretik leginkább megzabálni a nehézséget, mint régen. A dolog azonban nem úgy alakult. Így kaphatott talán nagyobb figyelmet a fenti eseményekkel párhuzamosan már életre hívott Apey & the Pea démonpárologtató. Klasszikus trió felállásban. Két másik remek zenésszel. Makai László és Prepelicza Zoltán személyében.

Akikkel a The Day Ends kislemez öt dalában már vitán felül demonstrálták, hogy a tökéletes hangszerkezelés és a zenéhez való finom, de kemény hozzáállás megkérdőjelezhetetlenül jelen lesz innentől mindenben, amit még csinálni fognak. Az a két évnyi érési folyamat pedig kurva jót tett az első nagylemeznek. A megtestesedett Devil's Nectar szerintem mindenkit kivitt a temetőbe, hogy ott ráboruljon egy sírkőre. A bájosan kisfiús rock and roll átsétált egy sivatagon, majd egy kopár kőtengeren, magába szívta a poros déli kínt, az ószövetség átkozó Istenének dörgedelmes szavait és mint megviselt, szőrös seggű bölcs, bemutatta első áldozatát a nagy doom totem előtt. A vasat pedig ütni kellett tovább. Jött a Hellish és egy bejárt ösvényen az újabb hazatérés. Ahol a szerzők a legősibb és leglassúbb hatások minden cseppjét kiégették, hogy a füstje korommal temette a betonkemény garázsfalát. Persze a banda saját szájízével és a már markánsan kialakított határain belül.

apey_and_the_pea_2017.jpg

Amit úgy tűnik, hogy az aprólékos és fáradságos munkával azért építettek fel, hogy az bizonyos értelemben lerombolható is legyen. Mondjuk az új album legelőre betolt, már publikus dalával. Ami első fokon se volt kicsi pofon. Főleg azért, mert aki Apey egyedfejlődését közelről figyelte lefele, az ziher, hogy valami lassú kéjjel odadörzsölt és sikítva suttogó Abraham kettőt, hármat és négyet várt az asztalnál, amolyan új leosztás gyanánt. Ahogy én is. Ez a játék viszont pont attól veszélyes, hogy nem kiszámítható. Jött a Slaves, elfújta szépen a gyertyát és mindenkit elvitt a hátsószobába, hogy ott gyors meggondolatlansággal verje el a fejek picsáját. Szikár cséphadarás. Fájdalmas harapás a véknyába. Apey hangja óriás. A csizmája szárát is csókolnád, csak hogy ne emelkedjen ilyen förtelemmel föléd. Volt, hogy az hittem thrash tornádót hallok. Ami, ha veled van az erő, mondjuk simán belefér. Mint a groove, ami korai Prong, ha már behozott új hatások és a HEX. Avagy egy basszusfürdőben gazdag címadó dal anatómiája. Fordulva benne arccal vissza a korai gyökerekhez. Mikre vésve vagyon egy város neve: Seattle. Hogy aztán a harmadik dal is olyan legyen, hogy amikor meghallgatod a fejed is milyen. Mert a gyerek a hangjával kikényszeríti azt az erőt, ami seggedbe dugja ezt a karót. Miközben minden olyan gyorsan történik, hogy kevesebb, mint két percben van benne annyi, amit máskor hat alatt sem emésztesz meg.

Emlékszel például a Davidian utolsó egy percére, ahol az a középtempó mindent legyaláz? Én igen és bevallom sosem gondoltam volna, hogy valami hasonló témára hallom majd megérkezni Jerry Cantrell szellemét, egy azonos kaliberű hang ráhordásával. Pedig nagyjából így tudnám leírni a Methusalem című számot. Aminek nem csak a címe és szövege fifikás műsor. Érezni benne azt is, hogy jön az ősz. Mert gyűlik a slejm. A kelet pedig megint átgyalogol majd a nyugaton. Az előzetese itt érkezett meg. A lemez legkomplexebb darabjában. Ahol tűhangok a gerinceden futnak felfele. Majd negyven másodperc punkoktól eltanult déli gyűlölet és vágás. A középtempós Black November az a nóta a lemezen, amiben a legerősebb a Pantera hatása, még sincs közel a Neck Sprain című múltbéli fejezethez. A kórussal és a gitárral együtt inkább olyan Apey féle nagy metál nosztalgia. Bőrben és láncon. Csak úgy, mint a kutyák. Ezért érdekes az a folytatás, amit a Golden Goat képez. Amiről csak a basszustémánál, vagyis az első pillanatokban hiszed, hogy egy stoner himnusz, mert utána már abban vagy, hogy ez egy Patton bárdal, de végül átbasz és rád basz némi Pepper Keenan márkájú gitársalakot, csizmaszagú torokzajjal. Amire a Death és a The Errorist hasonló dinamikával, de néhol keményebben ráfejel. Megnyugtató, hogy Makai Laci játékában megvan a szigorúan alapozó gyűlölet. Hogy minden más után az Akhenaten summás és monumentális hét percében rányomja ez a lemez az arcomra az utolsó pecsétet. Azzal a sokszínű énekhanggal, ami mögött érezhetőn nem csak egy jó énektanár és a következetesség gyötrelme, de akár komoly belső munka is lapulhat. Mert simán megvan benne az az erő és üzenet, ami kívülről befelé és kurvára lefelé vezet. A szimbolikus szövegek mögött pedig jó néhány hosszú repedés recseg.

Szóval eszenciát az értékelés végére csak úgy gyúrnék a szavakból, ahogy egy teljesen egységes anyagot bírt gyúrni az Apey & the Pea azokból a zenei elemekből és szilánkokból, amik ennek a három tagnak az eddig bejárt útján ízlésükben kiütközött, vagy az elméjükbe belefúrt. Ez a zenekar most is bizonyította, hogy nem egyirányú út. Inkább labirintusra hasonlít. Mint a déli városok szűk utcái, ahol nagyon közel vannak egymáshoz a falak és csak kevés fény jut át. Ahogy Andris, úgy alkotói tevékenysége sem alszik. A HEX pedig pontosan olyan durva korbács, mint amilyen egy kibaszottul álmatlan éjszaka. Amit vagy megeszel, vagy téged esz meg. Ahogy ez a tíz számos durva szar is. A szeptember harmincas lemezbemutatón valószínűleg majd ugyanúgy. Amire már felmarták a legtöbb jegyet, szóval ha ez ügyben még üres a zsebed, akkor készülj rá, hogy lefőtt a kávé és marad az empé három. 
5/5

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3412830768

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum