Brutal Assault 2017 fesztivál, 3. nap @ Jaromĕř, Jozefov erőd, 2017.08.11.

Az időjárás szeszélyeinek kitéve

2017. szeptember 29. - sunthatneversets

brutal_assault_2017_trivium.jpg

A pénteki napot bizony nem úsztuk meg szárazon, vége szakadt a verőfényes napsütésnek. Előzménye ugyan nemigen volt a hirtelen változásnak, de egyáltalán nem szokatlan a jelenség Jaromĕřben sem. Ám ahogy az alábbiakból kiderül, lelkesedésünknek ez sem szabhatott gátat.

Az aznapi HC adagot a First Blood szállította. A Bay Area hardcore legsúlyosabb bandája, Carl Schwartz (ex-Terror basszusgitáros) csapata, 2002 elején jött létre és gyorsan haladt előre a modern hardcore színtéren rövid idő alatt nagyszámú hűséges rajongóra szert téve. A zenekar fő hatásai a Hatebreed, Sick Of It All, Agnostic Front, dalszövegeik pedig társadalmi és politikai témákkal foglalkoznak, és 2017-re készen álltak arra, hogy kiadják régóta várt, harmadik teljes hosszúságú stúdióalbumot Rules címmel, amelyre a műsor nagyobb része épült. A First Blood egy zajos, súlyos és agresszív hardcore koncerttel mutatkozott be a Brutal Assaulton, a korai időpont ellenére meglepően nagyszámú közönség előtt, akik itt is bizonyították elkötelezettségüket a zenekar irányában. „Csak olyan zenét akarunk játszani, hogy a gyerekek énekelhessenek és kiengedhessék agressziójukat” – mondja Carl Schwartz frontember és ez meg is történt! A fő fegyver a First Blood zenei arzenáljában a ropogós, nyers riffelés, Carl Schwartz durva éneke és keserű dalszövegei, mindez élőben kiválóan működött. A népszerű gabonapehely-reklám mintájára készült pólójuk meg olyan ötletes, hogy nem lehetett otthagyni!..

A Wolfheart a jellegzetes finn dallamvilággal – na meg szokás szerint samplerről beadott billentyűtémákkal – dúsított, általuk „winter metal”-ként aposztrofált death metalt hozta el nekünk az ekkor még nagyon is nyárias időben. Az ő varázsukat az adja, hogy a melodikus beütés nem tompítja a zenéjük durva élét és messze el tudják kerülni a folkos elemeket felvonultató csapatok jelentős hányadára jellemző idétlen gajdolást. Színpadi kiállásuk szintén a harciasságot. Ennek jegyében született az idei Tyhjyys (a nem csak kiejtve, de eleve leírva is sajátságosan ható szó egyébiránt ürességet jelent finnül) albumuk is. Két évvel ezelőtt a Dürer kistermében valósággal taroltak Tuomas Saukkonenék és a Brutal Assault nagyszínpadán is elsöprő diadalt arattak. Igaz, nem éppen kiemelt műsoridőben, mivel kora délutáni időpont jutott nekik. Ez persze mit sem vont le a koncert értékéből.

Némi erőltetett képzavarral élve: rögtön az északiak után a déliek következtek. A Crowbar kezdésére a közönség száma jelentősen megnövekedett a színpad előtt, ők pedig a tőlük megszokott, ráérős módon kezdték a koncertet: egy kis tekergetés az erősítőn, hangszerek behangolása, egy utolsó ellenőrzés, majd már szólt is az I Am the Storm. A Crowbar pontosan úgy hangzik, ahogyan elvárjuk tőlük, lassú folyamként hömpölyögtek, élen a roppant barátságos és közvetlen Kirkkel, akire elsősorban minden szem szegeződik. Karizmatikus a színpadi jelenléte. Mindent megkaptunk a szűk egy órás játékidőben, amit a Crowbartól elvárhatunk, és tényleg nem akadt üresjárat, számos régi és új kedvencből állt össze a műsor. A korai Crowbart a nyers és vad Self Inflicted és az All I Had (I Gave) képviselte, a későbbit meg az elmaradhatatlan Planets Collide. Utóbbit hiába hallottam már számtalanszor, most is teljesen lenyűgözött. Könnyen lehet, hogy az egyik legjobb dal, amelyet Windstein valaha írt. Nincsenek show elemek, a Crowbar hagyta, hogy a zene önmagáért beszéljen: Kirk vastag gitárhangjával és harapós énekével, kicsit nyersen. A zene lassú, piszkos és tele van headbangelős tempókkal, mély basszussal, hol epikus, hol fogós riffekkel. A nemrégiben visszatért basszusgitáros Todd „Sexy T” Strange mosolyogva, szemmel látható élvezettel játszotta végig a koncertet. Most sem volt őrült moshpit (nem úgy, mint más koncerteken), viszont a közönség egy emberként bólogatott és élvezte a zenét.

brutal_assault_2017_crowbar.jpg

Az elmúlt években a thrash újjáéledt és a műfaj ma már van olyan népszerű, mint a 80-as évek végén volt. A Sacred Reich ugyanabban a cipőben jár, mint sok hozzá hasonló kortárs zenekar: bár kialakult körülötte az underground kultusz sosem kapták meg azt az ismertséget és elismerést, amely járna nekik, de a veterán thrash bandát a leghűségesebb rajongók ma is számon tartják és nem felejtették el! 1990-ben a Sacred Reich kiadta a The American Way című, nagyon jó thrasht tartalmazó lemezét. A második albumuk meglehetősen jelentős változást hozott, ahogy dalokat írt és nagymértékben módosult a hozzáállásuk. Mire a Sacred Reich a színpadra lépett alaposan megváltozott az időjárás, a koncert még zavartalanul elkezdődött, de eleredt az eső és olyan fekete felhők gyülekeztek a fesztivál felett, hogy félbeszakították a koncertet és még Phil Rind is arra kérte a híveket, hogy húzódjanak biztonságos helyre. Egy maréknyi elszánt rajongó a végsőkig kitartott, de amikor teljes erejével lecsapott a vihar, már mindenki próbált menedéket keresni a kazamatákban – sajnos nem mindenki fért be. Szerencsére nagyobb kár nem esett, a színpad két molinóját tépte le a vihar és a színpad lett vizes, de ennyivel sikerült megúszni. A szervezők próbáltak úrrá lenni a helyzeten és fél órával később már ismét szólt a Sacred Reich! (Az aznapi program hátralévő része is nagyjából ilyen csúszással ment.) Az eső felváltva csepergett és esett, a fesztivál területén azonnal tíz centis lett a sár, de innentől másodpercre pontosan ment le a program, csak 30 perc késéssel. A zenekar ott folytatta a bulit ahol félbeszakadt a vihar miatt, a közönség nagy része visszatért és nagy ünneplésben részesítette a zenekart. A Sacred Reich remek thrash show-val viszonozta a fogadtatást, ha nem is hatalmas tömeghez játszottak látszott, hogy minden percet élveztek. A setlist szinte tökéletes volt, a dalok többsége az American Way-ről származott, Phil Rind karizmája és énekének karaktere meghatározó volt az egész buli alatt, a riffek még mindig egyszerűek, de igazán kiemelkedőek és Greg Hall több mint kiváló dobos. Örülök, hogy a zenekar összeállt és újra aktívak!

A fesztivált túlélőtáborrá változtatta a vihar, a kempingben mindenki a kármentéssel volt elfoglalva, helyenként bokáig ért a sár és a víz. Az előző napon ugyebár még a tűzoltók próbálták enyhíteni a 40 fokos hőségen a közönségre „esőt” permetezve, ma viszont már erre semmi szükség nem volt, annál inkább a polár pulóverre és az esőkabátra. Átküzdöttük magunkat a sártengeren Metalgate színpadhoz, hogy belenézzünk a Front Line Assembly koncertjébe, de ott is csúszott a program. Kérdésünkre az egyik technikus azt mondta, hogy tíz perc múlva kezdenek, majd hátrapillantott és helyesbített, inkább húsz perc... Ezért inkább visszamentünk a nagyszínpadhoz, hogy ne maradjunk le a Carcass koncertjéről. A grindcore úttörője beugróként került a fesztiválra miután az egyik fő attrakciónak ígérkező Morbid Angel lemondta a fellépést. De a Carcass számára sem volt éppen szerencsés ez a nap ugyanis a felszerelésük nem érkezett meg a fesztiválra, így kölcsönhangszerekkel léptek fel, amelyeket az Eluvetie-től és a Clawfinger-től kaptak. A műsort a Carcass a dübörgő 316L Grade Surgical Steellel nyitotta meg, és könnyedén meg tudott nyerni egy olyan közönséget, amely a Morbid Angel koncertre készült. Szinte megszakítás nélküli sorozatként, leginkább a Surgical Steel lemezről játszottak és csak annyi szünetet tartottak, hogy Walker vidám liverpooli akcentussal röviden üdvözölje a közönséget és köszönetet mondjon a segítségért.
A Carcass olyan zenekar, amelyiknek nem probléma a színpadon élőben előadni az albumaikat. Az olyan dalok, mint az Unfit for Human Consumption a Surgical Steelről, a remek 2013-as visszatérő albumukból, éppen a huszonöt évesek mellett hangzottak el, köztük a kötelező Corporal Jigsore Quandary. A kezdetektől a végéig ez a koncert nem volt más, mint brutális. Ahogyan Bill Steer és Jeff Walker aprítottak a gitáron egyszerűen mesés volt miközben a Carcass klasszikusokat, olyan nagyszerű számokat játszottak, mint a Cadaver Pouch Conveyor System, a This Mortal Coil vagy a Keep On Rotting in the Free World. Különösen Jeff Walker volt az, akinek nagy energiája és jelenléte volt a színpadon. Összességében a show elképesztően jó volt. A változatos setlist volt a tökéletes recept, mert minden előadtak, amit el tud képzelni és várhat egy rajongó.

brutal_assault_2017_carcass.jpg

Az Incantation a hírnevéhez méltó, vehemens fejrázással kísért, őserejű death metal programmal zúzott, amelyben szép számmal kaptak helyet az idei Profane Nexus korong számai is. A dalösszeállítást kifejezetten az intenzitás jegyében végezte ezúttal az őstag John McEntee gitáros-vokalista – ennek a későbbiekben még különleges jelentősége lesz!.. A Possessed a pár nappal azelőtti pesti szettnek egy karcsúsított változatát hozta, a már műsoron tartott új dörgedelmek közül is csak a Shadowcult hangzott el. A Jeff Becerra mellett / mögött dolgozó zenészgárda ismét kellően feszes összjátékot produkált, a frontember pedig látható élvezettel irányította a bulit. Érezhetően felszabadító érzést adott neki, hogy színpadon lehet, mégpedig a szépen megtelt Metalgate sátorban, a death metal „keresztapjaként” tisztelt csapatra kíváncsi fesztiválozók ezrei előtt. Sajnos a Trivium buliját a hosszú hétvége bármely komoly attrakciójához mérten, de a fergeteges tavalyi Trackes bulival összevetve is eléggé lagymatagnak éreztem. Pedig azzal sem vádolhatjuk Matt Heafyéket, hogy semmi újat nem mondtak, mert tolták a friss, komplexebb és (az éneket tekintve is) extrémebb irányban kalandozó The Sin And The Sentence nótát. Így persze a fősodorba illeszkedő Strife, Until The World Goes Cold és In Waves a másik véglet felől simán kelthette volna egy tudathasadásos csapat benyomását, de szerencsére a Rain, a Kirisute Gomen vagy a Like Light To Flies nagyjából helyrebillentette az arányokat. A hangzást már kevésbé lehetett az arányossággal (és a teltséggel) jellemezni, ami azonban még nagyobb gondot jelentett, Matt hangja a dallamos részeknél feltűnően fátyolosan, erőtlenül szólt. Frontemberként szokás szerint kitűnően helytállt és bár egy éppen arra hajtó „shitter truck”, azaz szippantós kocsi látványa picit kizökkentette őt két dal között, ezen igazából mindannyian vele együtt röhögtünk utána. Ettől függetlenül ez nem az ő estéjük volt.

brutal_assault_2017_clawfinger.jpg

Húsz év és hét lemez után oszlott fel a Clawfinger, 2013-ban még emlékezetes koncertet adtak a Brutal Assaulton ami búcsúkoncertnek is felfogható mert nem sokkal később egy a Facebookon kiírt üzenettel jelentették be leállásukat. De nem teljes és végleges a leállás mert azóta is minden évben fellépnek néhányszor leginkább a nyári fesztiválokon. Késői időpontra tették a Clawfinger bulit, ami kicsit méltánytalan a zenekarral szemben. Aznap utolsó előttiként fellépőként nem volt könnyű dolguk, előttük már a többiek jócskán kifacsarták a közönséget és a fáradt embereket nem volt egyszerű mozgásra bírni. Zak Tell elképesztő színes-mintás öltönyben lépett színpadra és minden olyan volt, mint régen: a Prisoners volt az első dal, és látszott, hogy a zenekar jól érezi magát a színpadon előadás közben, Jocke Skog szokás szerint második frontemberként szerepelt Zak mellett, és amikor csak lehetett, otthagyta a szintetizátorát, hogy előrejöhessen és kivegye a részét a show-ból, akárcsak az egész koncerten végighajtó André Skaug basszer. A tizenkét számos setlist kivétel nélkül a slágernótákból állt, elhangzottak a kihagyhatatlan Clawfinger himnuszok, de a legnagyobb sikere a záró Do What I Say-nek volt, amiből a közönség is kivette a részét. Nem volt akkora pörgés a színpadon, mint hajdanán, de nem is volt okunk panaszkodni, olyan érzésem volt, mint a színházban, amikor a színészek temetik a darabot és önmaguk szórakoztatására is játszanak, miközben természetesen mi is remekül szórakozhatunk. De már ez a Clawfinger lényege. Egyfajta levezető / chill out gyanánt a God Is An Astronaut elektronikus és space rock elemekkel is megtűzdelt „elszállós” post rock muzsikája éppen ideális volt, utána pedig nem maradt más dolgunk, mint erőt gyűjteni, vagyis kellően rápihenni a másnapi véghajrára.

BESZÁMOLÓ: Magnetic Star, Frogfoot
FOTÓK: Jelena Jakovljevic

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr5712910365

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum