Az utolsó fazon, akit Flipper pólóban láttam nyomulni Kurt Cobain volt. Még jóval azelőtt, mielőtt szétlőtte volna a saját fejét. A sztori szerint Buzz Osborne csapta hozzá anno először az efféle bandák lemezeit. Flipper, Scratch Acid, Big Black és The Jesus Lizard. A nyolcvanas évek provokátorai. Akik összepakoltak mindenféle punkzenét és addig sikálták azokat egy reszelőn, míg a lehulló zaj fel nem tornyosult a garázsokban. Ahonnan aztán az egyénekbe is átömlött. Diktálni beléjük egy forradalmat. Ami fröccsent nagyjából akkorát, mint a két első Unsane lemez is. Ugyanarról a destruktív palettáról. Ami úgy tűnik túléli még azt is, hogy huszonnyolc éve vérzi a banda korongjain a legsűrűbb vöröset.

Hiszen már az első lemez is egy felkavaró dokumentumfotót kapott albumborító gyanánt. A sajátos hangzásvilágon túl pedig a tárgyakon és testrészeken elkenődő embervér lett az, ami az összes eddigi Unsane lemezt szorosan egymáshoz kapcsolja. Beleértve a nemrég megjelent Sterilize című nyolcadik komplett stúdióanyagot is. Amire a vér akár csöpöghetett volna a kézről, ami az öt évvel ezelőtt megjelent Wreck című album borítóján szerepelt. Szimbolikusan is szemléltetve azt a folytonosságot, amit az egymásból következő albumok is képviselnek a New York City zajtrió életművében. Metsző és lírikus pillanatokkal egyaránt demonstrálva az odaszáradó dráma megannyi árnyalatát.

Ahol a saját néven megjelentetett bemutatkozó album óta talán csak Chris Spencer torzított hangja és a gitárokhoz közel pár pedál az, ami ziher, hogy nem változott. Más tekintetben viszont már a második és harmadik lemez is elrugaszkodás volt a Mudhoney és a Helmet közé pontosan beékelődő kezdeti időknek. A Scattered, Smothered & Covered lemez ugyanis épp annyira volt sludge, mint amennyire grunge. Sokak kedvét meghozva ahhoz, hogy miközben lubickolnak egy kád benzinben, tömjenek és gyújtsanak is egy jó pipát. Mondjuk az Alleged című számnál, azzal a patent szájharmonikás résszel. Mielőtt a ritmusszekció által gerjesztett utánozhatatlan lüktetés újabb aktusba nem kezdett az agyakkal. Nagyjából az összes többi számban is.

Mint a később megjelent Blood Run lemezen ugyanúgy. Amely ismét a nyersebb Unsane mocskot túrta fel. Igazi kaotikus, szar szemét számokkal és hangzással. A Visqueen album előtt mindössze két évvel. Ami sokkal dallamközpontúbb alkotás lett, mint a korábbi anyagok bármikor. Gitárharmóniákkal. Messzemenően metál megközelítésben. Ellenben a most megjelenő Sterilize talán az Occupational Hazard lemez útkereső megoldásihoz áll legközelebb. A végletek között valahol félúton. Mint a Factory című nyitótételben is, ahol a ritmusszekció a szokásos förgeteggel hajszol a szépen megkomponált dallammal párhuzamban, aztán mikor már azt érzed, hogy hazaértél belesikál valami sikítást pár gitárhúr. Miközben Chris hangja megint a kezében tartja a kicsi kis szívedet. A legmélyebb benyomást az első hallgatás után azonban a No Repreieve tette rám. Azzal a zaklatottan kallódó gitártémával, ami ebben az életszerű diszharmóniában többször is főszerephez jut a semmiből. Persze csak a végig vezér basszusgitár mellett. Ami Dave Curran kezében ne szóljon máshogyan soha többé. Én személy szerint csak ennyit kérnék minden áldott reggel. Meg még azért egy kis darabka kenyeret.

Valamint négyezer lejátszást az Inclusion című számból extrába. Ezekkel az allegorikus és agresszív dallamképekkel, amik nem csak azért tetszetősek számomra, mert széles érzelmi skálán táncoltatnak szanaszét. Hanem azért is, mert meggyőznek arról, hogy az Unsane által létrehozott alapformula bármeddig variálható. Vincent Signorelli dobtémáiban megfigyelésem szerint ugyanis az a közös, hogy kétszer nem ütötte még le ugyanazt a témát, akár az egymáshoz hasonló számokban sem. Így nekem az orkán erejű, kapós refrént fogó Distance sem lett önismétlés. A hozzákreált gitárdallam pedig úgy olvadt le a homlokomon, mint a remény utolsó szál gyertyája, gyötrelmes kis életem legsötétebb szigetén. Ahol amúgy tartózkodni nagyon szeretek. Szóval a We're Fucked western gitárjával és a hozzárendelt sírig ringató, gyilkos dinamikával én azt kell mondjam elvoltam odalent faszán. A lassú lefolyású, de megint csak megpattant Avail pedig valóban nem hagyott több kérdést.

Azzal kapcsolatban, hogy ezt csak így érdemes odatenni. Mert két album között gondolom az Unsane esetében sem véletlenül telik el azaz öt év. Mire minden hang a helyére kerül. Vagy pontosabban került. Ezen a Sterilize című hiánypótló alkotáson is megint. Ahol a trió ismét csak saját filmjének negatívját tartja a fény felé. Melyről mielőtt megsemmisül, kis kockáin át jól levehető, hogy a fent említett noise hatásokból hogyan forrta ki magát ez a sajátos formula. Amely önpusztító jellegével szembe menve, úgy fest mindig túl fogja élni önmagát. Mint egy ostor, ami november negyedikén Budapesten majd az arcunkra is lecsap. A jó öreg Dürer Kertben...
5/5