Trivium - The Sin And The Sentence (Roadrunner, 2017)

A(z el)várt bűnös élvezet

2017. október 24. - theshattered

thesinandthesentence.jpgA Trivium annak idején úgy indult, hogy ők akarnak lenni a következő Metallica. Ez  talán már nem fog nekik összejönni, de szerencsére nem is akarják (már) majmolni Hetfieldék munkásságát - nem is bánom egyáltalán. Igaz, az elmúlt lemezen sok felesleges kitérőt tettek, de most végre újra visszataláltak a saját hangjukhoz, a The Sin And The Sentence pedig talán a Shogun óta a legprogresszívebb anyaguk lett, amit most tényleg jó érzés hallgatni. Ritkán áll jól egy zenekarnak, ha hagyja a kísérletezést, de most bátran azt mondom: a Triviumnak ez az igazi hangja, azaz: visszatértek oda, ahol a 2008-as lemeznél jártak.

A Triviumhoz fűződő viszonyomról nem mesélnék, leírtam a finoman szólva is harmatgyenge előző album, a Silence In The Snowról szóló írásomban. A kritikában ki is fejtettem, hogy a Triviumék valami furcsa "egy jobb, egy gyengébb" sormintával készítik a korongokat, ezen most sem változtattak - szerencsére most a "jó" lemeznek kellett következnie és nagyon is jó lett! Nem mondom, hogy nem húztam a számat a promóban kidobott címadó, meg a The Heart From Your Hate hallatán, de beértek, sőt, így egyben hallgatva a lemezt jobban összeállt a kép.


Ami külön pozitívum a korong kapcsán: Matt Heafy hangszálai rendbejöttek és megint acsarkodik a dalokban. Lehet, hogy nem szeretné, kényelmesebb énekelni, mint hörögni, de ahogy az előző CD is megmutatta, ez nem biztos, hogy igazán kifizetődő. Hiába fejlődött tagadhatatlanul sokat a frontember hangja az évek folyamán, a nép hörgést (is) akar. Íme, cirkusz és kenyér, a nép most megkapja a magáét! A másik nagy előny, hogy elmozdultak egy szintetizáló, progresszívebb vonal felé: van itt thrashes riffelés, a lá Crusade, súlyos, összetett témák Shogun módra, de még a későbbiekben ki-kipróbált modern metalos korszakból is sikerült úgy ötletet meríteniük, hogy a metalcore múltat sem megtagadva egy érdekes, egyáltalán nem izzadtságszagú, sőt, újszerűnek ható elemeket bevonó keveréket hoztak világra, kellemesen összetett témákkal.

Nem tartanám valószínűnek, hogy a siker egyértelmű receptje lenne, de legalább az egyik fontos hozzávalója az új dobos, Alex Bent (Brain Drill, Battlecross). Remélem, hogy a csapatban egyre rövidebb időt eltöltő dobosok mintáját nem fogja követni (akkor lassan már repülnie kellene), mert mindenkit figyelembe véve a Trivium eddigi legjobb ritmusadójáról van szó. Adja az ég, hogy a többieket el tudja viselni és hosszútávon tudjuk élvezni a játékát a négyesben, mert amit helyenként leművel, az valami eszméletlen! Persze nem csak úgy került be, van pedigréje: a Brain Drill minden, csak nem egyszerű hallgatnivaló, így sejthető is volt, hogy csak-csak villant majd valamit, hát tette is! Az egész korongon végig csillogtatja az oroszlánkarmait, díszíti a gitártémákat, kezdve a nyitó, címadó daltól, ahol a kezdésnél is már olyat odateker, hogy élvezet hallgatni. És a későbbiekben sem nyugszik le, díszít, tombol-rombol, persze úgy, hogy nem nyomja el a gitártémákat (nem is tehetné), hanem kiegészíti azokat.


Az egyébként majd' egy órás anyagon sorban jönnek a jobbnál jobb dalok, most tényleg önmagukhoz viszonyítva is jó tételeket pakoltak le Triviumék. Elmondásuk szerint most nem a közönségigényeknek megfelelve akartak írni, hanem saját maguknak, meg is lett a jó értelemben vett eredménye. Eddig sem kellett volna másra hallgatni, sőt, azt mondom, hogy a Shogun utáni lemezek nagyrészét ilyen alapon kukázhatták is volna. Mielőtt támadnátok: sok jó dalt írtak ezalatt is, nem kevés kedvencem van azokról az albumokról, de ahogy a mellékelt ábra is mutatja, ha önmaguk akarnak maradni, az a legjobb mindenkinek. Nekik is, nekünk is. Milyen kár, hogy ehhez, azaz hogy rájöjjenek erre, egy kutyagyenge Silence In The Snow, meg 7-8 év keresgélés kellett...

Ott van a The Wretchedness Inside, amit még 2014-ben írt Matt Heafy, azaz a kis-Disturbed Vengeance Falls és a Silence In The Snow között. Süt belőle a kraft! Az imént említett lemezek meg... hát, értitek... Ha hihetünk a forrásoknak, ez a dal egyébként egy végül nem létrejövő zenekarnak íródott. Lehet, hogy Heafy unta, amit a Triviummal tenni KELL és másba is bele akart fogni? Szerencsére nem így lett. Több dalt is ki lehetne emelni, szinte mindet. Nem teszem, úgyis mindenki meg fogja találni a kedvencét, mindenhol robbannak a refrének, ütnek, karcolnak a riffek, ízesek a szólók, jók az énektémák, a kérdés, hogy éppen melyik kinek fog jobban feküdni. Nekem most hirtelen a Beyond Oblivion, a már említett The Wretchedness Inside és a rövid, slágeres "dyinginyourarmsos" Endless Night, amik jobban betaláltak a promós hármas mellett, de lehet, hogy pár nap múlva mást mondanék. Van anyag, van meglepetés, hallgatnivaló bőven.

trivium2017.jpg

A floridaiak most tényleg odapakoltak mindent, beleadtak apait-anyait, ellentétben az elődjével, itt tényleg szinte minden dal masszív koncertalapanyag lehet, remélhetőleg minél többet elő is fognak majd kapni alkalomadtán. Talán az utolsó két-három dalban van egy-két ötlet, ami kevésbé tűnik jól sikerültnek, de lehet, hogy ez is csak a korong hossza miatt van, azért az egy óra nem kevés játékidő.

Mindent összevetve most tényleg le a kalappal a Trivium előtt! Remélem, rájöttek, hogy a kísérletezgetés nem mindig hoz annyit a konyhára, mint amennyit elvesz onnan és maradnak ennél a prog/modern heavy/metalcore/thrash keveréknél továbbra is és amit mégjobban remélek: hogy valamelyik következő turnéval újra ellátogatnak hozzánk, mert kíváncsi lennék az új dalokra élőben is. (4,5/5)

Trivium Official
Trivium Facebook 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4813065412

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

devilstrueface 2017.10.24. 22:36:58

na ezért jó mocskosul pesszimistának lenni, ismét beigazolódott. pofára esni, csalódni nem lehet, ellenben kellemes a meglepetés.

én elengedtem ezt az első pár dal után, de összességében az a helyzet, hogy ez bizony tényleg jó lett. A The wretchedness inside magasan kitűnik, ilyen jót szerintem évekig nem fognak összehozni...
Nekem egyébként a legutolsó dal pont ami kimondottan érdekes, tetszős még úgy jobban
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum