Mi, akik a zene nyomait csupán szavakkal követjük, azt hiszem azért is imádjuk a borultabb műfajok képviselőit, mert mindenféle hideg írói jelzőt egymásba lehet akasztani ezen alkotások bemutatása kapcsán. A francia Celeste ötödik nagylemezének hallgatása közben viszont most csak a második lépés volt, ahol a zenét követő viharos szófordulatok megjelentek a fejemben. Első lépésben ugyanis inkább kérdést nyitott meg bennem az Infidele(s) című említett album. Mégpedig, hogy használhatjuk-e a művészet szót egy ilyen megátalkodott metál album esetében? Ami kétségtelenül van annyira aljas, hogy azt mondhassam, ezért képes csupán a perifériákon mozogni. Bár szerintem inkább csak olyan magas szinten megkomponált dologról van szó, ami bőven túl van azon, ahol egy átlagos zenehallgató legmagasabb igénye is véget ér.

Ehhez pedig jön az az erős kontraszt, amit az eddig megjelent Celeste lemezek borítóihoz használt fotók is jól szimbolizálnak. Az a kettősség, amit a lehasított érzelmek és fogalmak világában nehéz egy csatornába terelni. Mint ennél a lemeznél is. Ami egyszerre suttogó rút öreg, minden ízében kiszolgáltatva az időnek és minden részletében kimunkált szoborszerű bálvány, végtelenbe dermedt fergeteges diadallal. Használva alapként a szikár és a díszes black metál hatásokat is, mint a Hexis és a This Gift is a Curse. Ez a dolog azonban sehol sem épít a monoton darálás dominanciájára, ami folyamatosan egy sajtreszelőhöz nyomná az agyamat. Változatosabb és dinamikusabb cucc ez. A gitárok ugyanúgy nyúlkálnak a death metál, mint a sludge irányába is. Csak valahogy kidolgozottabbnak, igényesebbnek hatnak a dallamok. Profi stúdió munkával, amit szintén komolyan kell venni ezen az elhidegült lemezen. Ami franciául szenved. A legtöbb számban hosszan és lassan.

Amik jellegzetesen melankolikusak és elgondolkodtatóak persze, de korántsem olyan mesterkélten, mint az utolsó Oathbreaker lemez tételei. Határozottabban hozza a metál vonalat. Feszesebb. Persze nyilvánvaló hardcore hatásokkal is. Mint mondjuk a nyersebb Breach, vagy a méltatlanul mellőzött atomsúlyos The Secret. Borult az anyag végig. Nagyjából öt perces tételek fésülik és döfködik a napként lebegő magányt. Mégsem veszít a tempóból és nem válik parttalanná, mint mondjuk a kísérletezőbb jellegű szintén most megjelent Blut Aus Nord lemez, hogy hasonlat tekintetében is a franciáknál és a francia nyelvű cuccoknál maradjuk. A művészi színvonalon közvetített, katartikus és letargikus zenéhez pedig egyedülálló élő megjelenést is társított a négytagú banda, ahol a koncertjeiken halál sötétben vezetik elő mindezt, fejükön szimplán fejlámpával váltani ki hatást. Ezzel együtt tehát komoly várakozás van részemről az exkluzív budapesti bulit illetően, ami november 2 - án lesz a Dürer Kertben. Valószínűleg olyasmi köntösben, ami abszolút egyedülálló lehet az új felfogásban tolt black metál után érdeklődök körében. Mint ez a monumentális, magasba szökő, kövült belső börtön is. Infidele(s) címmel.