Eluveitie / Amaranthe / The Charm The Fury @ Barba Negra, 2017.10.26.

Folk, rock, pop

2017. november 03. - Árposz

0amaranthe2017_45_eredmeny.jpg

Egy zenekar életében az újrakezdés sosem egyszerű és általában amekkora érdeklődés övezi, legalább olyan szinten vannak jelen a kétségek is. Olykor már egy sima tagcsere is képes hazavágni egy évek óta működő gépezetet, hát még egy totális csatasor váltás. És mint az már ismert, az Eluveitie, pontosabban Chrigel Glanzmann esetében épp ez történt a közelmúltban. Hab a tortán, hogy a lecserélődött felállással sikerült egy a kelta-gall tradíciókban gyökerező, rengeteg hagyományos hangszert felvonultató folk albummal indítaniuk.

A mostani turné egyben a hamvaiból feltámadt Eluveitie bemutatkozása is, melynek második állomása a csütörtöki Budapesti - sold out - koncert volt.

De ne feledkezzünk meg a turné - melynek egyik érdekessége, hogy a fellépő zenekarokat azon kívül nem sok minden köti össze, kivétel nélkül hölgy énekesekkel (is) operálnak - további két résztvevőjéről sem. A két zenekar közül komolyabb bemutatást talán csak az estét, kisebb utazási nehézségekből adódóan némi csúszással nyitó amszterdami illetőségű The Charm The Fury igényel.

A holland modern metal brigád, élén a kellően vagány és szemrevaló Caroline Westendorppal egész percízen hozza azt a fajta muzsikát amiért az ember általában a frontlányokkal operáló modern metal zenekarokat kedvelni szokta. Röviden összefoglalva: Egy kis csavarral szépen ráálltak az Arch Enemy / Jinjer által már precízen kijelölt karcosabb nyomtávra, mindezt az elvárható optikai tuninggal fűszerezve. Hogy a zenekar mennyire nyújtott a jelenlévőknek maradandó élményt, az majd egy esetleges önálló látogatásuk alkalmával kiderül, mindenesetre szépen megalapozták a már akkor tekintélyes számban gyülekező közönség hangulatát.

0amaranthe2017_12_eredmeny.jpg

A svéd Amaranthe neve az előző zenekaréval ellentétben bizonyára mindenki számára ismerősen cseng, sőt meg merem kockáztatni, hogy legalább ugyanannyi, ha nem több nézőt vonzottak a Barba Negra színpada elé, mint az Őket követő Eluveitie.

A zenekar már többször járt hazánkban, és mint azt a pazar nézőszám is remekül reprezentálja, népszerűségük vitathatatlan. Ez egyébként nem is csoda, hisz a zenéjük legalább olyan könnyen eladható, mint nyári hőségben a rozé fröccs és könnyebben emészthető, mint egy diétás reggeli. Kicsit diszkós, kicsit metal, kicsit hörgős mégis dallamos és mindez egy nem éppen szégyenlős Elize Ryd vezényletével. Csendben megjegyzem, hogy számomra az előadás nagyjából 3-4 nóta után egysíkúvá vált, bár ennek ellenére a magam módján rendkívül jól szórakoztam.

Elize énekhangja még a - kíméletesen fogalmazva - nem valami bitang hangzás ellenére is többnyire élvezhető volt és a koncert első felében viselt mutatós fehér bőr kosztümben annyira dögösen festett, mint Mancika a céges karácsonyi bulira kiöltözött titkárnő, aki után még szegény Feri a rendszergazda is reményvesztetten epekedik. A második félidőben aztán bevadított a művésznő és egy totál felesleges dobszóló alatt át is öltözött egy jóval lengébb szerelésbe. Na innentől a szívecske mutogatásokon túl már a virgács villantás is befigyelt rendesen az első sorok nagy örömére.

0amaranthe2017_27_eredmeny.jpg

Ez így ebben a formában teljesen rendben is van, sőt, még az új tag, Nils Molin dallamai is passzolnak a koncepcióba, de ebben a kontextusban számomra totál idegen a harmadik énekes erőltetettnek ható “screamelése”. A hangszeres teljesítmény egyébként az idegesítő discos alapok ellenére is dicséretes, az meg külön poén, hogy a gitáros Olof Mörck úgy néz ki, mint ha Viserys Targaryen filmbéli karakterét, Alapi Istvánnal keresztezték volna. A dobszólóval együtt összesen 18 dallal remek kis “best of” műsort hoztak, a bemelegítésnél erősen koncentrálva a legutóbbi Maximalism lemez tételeire. A slágereket a végére tartogatták egy enyhén túltolt négy dalos “ráadással”, a közönség pedig mindezt zabálta, mint óvodás az ajándék csokit.

Viszonylag ritkán fordul elő mostanság, hogy egy több zenekaros klubkoncerten a számomra legizgalmasabbnak ígérkező produkcióé a főszerep, épp ezért némi csalódást jelentett, hogy az Eluveitie színpadra lépése előtt a nézőszám szemmel láthatóan apadni kezdett.

0eluveite2017_02_eredmeny.jpg

Nos, aki elment, bánhatja, még akkor is, ha nem éppen zsánere a svájci folk metal. Az, hogy egy folk alapokra építkező, de alapvetően metal zenekar az új felállását egy akusztikus albummal mutatja be a rajongóinak, bizony sok kérdést vet fel és ezek közül is talán a legfontosabb, hogy vajon miként épül majd fel a setlist, előkerülnek-e a korábbi jól ismert tételek, mennyire tudja a fiatal vér eljátszani a zenekar korábbi slágereit, és mindez összességében hogyan fog megszólalni. Nem kellett sokáig várni a válaszokra.

Az új felállással kapcsolatos, talán sokak által megfogalmazódott kétségek és a nem éppen nagykönyvbe illő - bár menet közben azért javuló tendenciát mutató - hangzás ellenére is Chrigel Glanzmannék valami olyat produkáltak, amit bizony nem minden nap láthat és hallhat az ember a színpadon.

0eluveite2017_05_eredmeny.jpg

A fúvós hangszerek, a tekerőlant és a hegedű mesébe illően szólt, vagyis hol volt, hol nem. Mégis sikerült teremteniük egy az első perctől az utolsóig lélegző őserejű atmoszférát, amit még a kissé túlsúlyba kerülő dobok sem nyomtak el, pedig néhol már-már azt hittem átfordul thrashbe a történet.

Visszatérve egy kicsit a setlistre, a műsor felépítésénél jó érzékkel a korai klasszikusokat válogatták az elejére, majd miután a friss brigád már “bizonyított” tértek csak rá az Evocation II: Pantheon lemez akusztikus tételeire. Az új énekesnő Fabienne Erni érezhetően ezeknél a daloknál volt leginkább nyeregben, nem csak az Ő hangjához íródott tételeknél igazolta rátermettségét, sőt, még a a gall nyelvű Omnos és - lévén svájci hölgyről van szó - a The Call of the Mountains svájci német nyelvű verziójának előadása is nagyon rendben volt.

0eluveite2017_22_eredmeny.jpg

A rátermettség egyébként a teljes felállásról elmondható. Szemmel láthatóan élvezték az előadást és nem lehet Őket azzal vádolni, hogy csupán Chrigel és Fabienne viszi el a showt. Sikerült rendesen megtáncoltatni a közönséget, főleg az “írbe fordulásnál”, ekkor már a megszólalás is jóval élvezhetőbb volt, mint az elején. A dobszóló az Eluveitie esetében sem maradt el, és itt bizony már jóval több létjogosultságát láttam a dolognak, mint az Amaranthe esetében, majd a Havoc, Helvetios és a folk bulikról szinte elmaradhatatlan Inis Mona hármassal zárták a műsort.

Remélhetőleg hamar visszatérnek hozzánk, hogy az is részesülhessen az élményben, aki ezúttal lemaradt. Ezt a műsort bármikor újra hallgatnám.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT és ITT.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4213158036

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum