RockStation

Order – Lex Amentiae (Listenable Records, 2017)

Az album, amire 20 éve várok (mások meg 30)

2017. december 13. - rockstation

order_lex.jpg

Van az úgy az életben, hogy mikor belépsz a kocsmaajtón, egy iszonyatos öklösbe futsz bele. Aztán miután az ököl mindkét oldalán található személy úrrá lett a csodálkozásán, egymás nyakába borultok, mert rég nem látott barátok vagytok. Na, ez az album ilyen!

Régi vonalas black metal rajongóként leragadtam az előző évezrednél (kivéve Darkthrone és Burzum). Így én a black metal másodgenerációjának virágzását éltem meg, ami norvég (de mindenképpen skandináv) egyeduralkodást hozott. Természetesen nem elfelejtkezve a velük egyidőben (vagy inkább pár évvel előttük járó) erős görög mezőnyről (Rotting Christ, Varathron, Necromantia). Meg ugye a magyar zenekarokról (Tormentor, Angel Reaper, Fantom). Életkoromnál és földrajzi okoknál fogva az első generációs zenekarokat nem tudtam valós időben követni, mert Tolna megyei kisvárosok óvodájába és általános iskolájába nem jártak bakelitárusok, akiknél lett volna Hellhammer, Celtic Frost vagy Bathory lemez. Így olyan 10 évvel később voltam kénytelen ezen hiányosságomat pótolni. Életem első CD-je a Nordic Metal válogatás volt, amit Euronymous emlékére raktak össze. Pedig akkor még lejátszóm sem volt, de tudtam, hogy majd lesz, és egyébként is azt tudtam csak rendeltetni. Apukám hozta el a szekszárdi Metal Patkányból, és utána közölte, hogy régóta ismerjük egymást, én vagyok az elsőszülött, meg fiú, és hogy szeret, de ő oda többet nem megy. Úgyhogy maradtam a kazettáknál még egy darabig. Meg mert kazettát másolni jó!

Az Ordert nevezhetjük éppen supergroupnak is, mert ismert zenészek alkotják. Viszont miután lassan szitokszóvá válik ez a kifejezés, így maradjunk annál, hogy nagyon régi haverok összeálltak egyet muzsikálni. (A norvég black metalban a ’90-es években amúgyis kb. minden zenekart lehetett volna supergroupnak hívni, mert olyanok voltak mint egy jó hippifesztivál résztvevői: mindenki csinálta mindenkivel.) És ezek a nagyon régi haverok a ’80-as évek második felében játszották a black vagy éppen death metalt. Abban az időben, amikor a black metal nem vált el élesen a death és thrash metaltól zenei szempontból. Szemantikai vitába pedig nem is akarok belemenni arról, hogy mit jelent a black metal zene. A nevezett zenekart ugyanis a Mayhem egyik alapítója alkotja (Kjetil Manheim), a Mayhem egyik első énekesével (Eiric Norheim, alias Messiah). A gitárt Anders Odden kezeli, aki a Cadaver nevű death bandában muzsikál, de a Celtic Frost őt kérte fel gitárosnak a 2006-2007-es turnéjára, a Satyriconban meg 2009 óta ő kezeli a négyhúrost a koncerteken. Itt viszont Stu Manx kezeli a négyhúrost, aki az amúgy újra aktív Glueciferben pengetett az utolsó években.

order_band_2017.jpg

A zene pedig korai másodgenerációs black metal sok középtempóval. Amit én igen kedvelek (az Immortal-tól is az At the heart of Winter a kedvenc albumom). Meg egy kiválóan prezentált Celtic Frost szám, a Procreation (of the Wicked) a legendás első albumukról. Már a nyitó Winter is csodálatos riffel indít, amire megérkezik Messiah (amúgy Billy becenéven fut) bestiális hangja, ami az album egyik legnagyobb erőssége. Elképesztően változatosan vokalizál és nagyon erős hangja van. A Mayhem után érdemlegeset csak a Cockroach Clan nevű punk bandával alkotott, de kiemelkedőt azzal sem. Itt viszont, mint derült égből a villámcsapás! A Dugma-ban szinte látja maga előtt az ember, ahogy apró darabokban válik le a torkáról a hússzövet, amikor a refrént üvölti. Apropó Dugma! Ha semmi mást nem csinált volna ez a négy ember együtt, ezért a számért már megérte! Kiváló nyitóriffel, a végén jó kis szólóval, és egy olyan témával a refrénben, hogy a könnyem is kicsordul a gyönyörűségtől. Ez egy szűk 3 perces pusztítás. Nagyon erős szám nagyon hitelesen előadva (a Dugma a robbanóövekre használt kifejezés). A másik csúcspont a spanyolul elővezetett Torquemada. Ez egy végig középtempós szám, nagyon ízes gitárral. És kiválóan áll neki a spanyol nyelv. A Victimezed az album legváltozatosabb (és leghosszabb) száma, itt megmutatják, hogy mindenben otthon vannak. Megy nekik a doom-os témától a gyors témáig minden. Utolsó tételként az Order egy kis szemfelnyitásnak szánt monológ zenei aláfestéssel, ami először nem tetszett (mert hát nem rendes szám, de azért valahol mégis), viszont így sokadszori meghallgatásra kiadja záró tételnek.

Én elvagyok a „trve” hangzással is, rengeteg gatya black felvételem van a ’90-es évekből, de abszolút nem hiányzik, hogy olyan albumot kelljen hallgatnom, ami úgy szól, mintha diktafonnal felvették volna, ahogy a szomszéd pincéjében az utcán játszó gyerekek rátalálnak a Pistikéék zenekarának hangszereire. Aztán olyan harmadik meghallgatás után elkezded megtanulni elkülöníteni a zaj különböző elemeit témákra. Szerencsére ez nem ilyen album! Kiválóan, vastagon szól minden! Itt már a borító sem kézzel rajzolt. Szóval egy messzemenőkig profi produkció, profi előadóktól, akik azt csinálják, amit szeretnek. Az album ugyan a nyáron jött ki, de mivel télen még black metalt hallgatni is jobb, nekem pedig semmi sem fontosabb, mint mások öröme, így eddig magamban tartottam a dolgot.
5/5

Ajánló: Pálinkás Bence

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr6813495139

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum