Kevés elhasználtabb szóösszetétel van a magamfajta zenebolondok számára, mint a rock n' roll. Rühellem is használni. Mert ugye ezt a cimkét ráaggaszthatjuk ugyanúgy az AC/DC-re, vagy akár Chuck Berry-re, de akár a boldog-boldogtalanok által feldolgozott Joan Jett and the Blackhearts I Love Rock n' Roll számára is. Meg gyakorlatilag bármire, amiben van elektromos gitár, négy negyed, meg 100 bpm fölötti tempó. Hogy ez miért problémás nekem? Leginkább azért, mert így mit mondjuk az olyan bandákról, mint a The Hellacopters, az MC 5, vagy akár a cikk témájáról, az Atomic Bitchwax-ról.
Az is igaz, hogy lehet itt cizellálni a dolgokat olyan szemfényvesztéssel, hogy "stoneres" vagy "psychedelic" rnr-ről van szó, de az Atomic Bitchwax már évtizedek óta azt az esszenciát hozza, ami (legalább is) nekem ezt a mára rommá koptatott kifejezést igazából jelenti. A nonkonformista, hedonista, beleszarós életérzést. Ebből a fílingből pedig nem tágítottak most se.
Tehát igazi megátalkodott, sör-whiskey-strip tease bár hangulatot hordoz magában. Nem túl meglepő, ha azt vesszük figyelembe, hogy a banda kétharmada (Chris Kosnik, Bob Pantella) a Monster Magnet zenészei is egyben. Az "anya banda" kifejezést ki is hagynám, mert azért az Atomic Bitchwax megáll a saját lábán. Indoklás: a Force Field a zenekar hetedik albuma, és elismerésre méltó negyed évszázada tolják a rokkot. Hogy őszinte legyek, a 2008-as harmadik, 3 címmel elláttott lemezükig felületesen figyelemmel is kísértem őket, de azóta kiestek a látókörömből.
Az a gondolat, hogy a Force Field majd valami teljesen új, eddig nem hallott, és kísérletező lemez lenne, hamvába holt. Nem is igazán lehet ez cél. Viszont a pszichedelikus, hard rockos íz, ami időről-időre bekúszott a korábbi lemezeiken, na az most nincs igazán jelen. Ritkán szoktam a hangzásba belemenni, de itt megkerülhetetlen, hogy leírjam, sikerült egy igen erőtlen megszólalást kihozni az ABW-nek. Pedig alapból a zene lüktet, és van benne dinamika, de a gitárhangzás egy piaci szinti elektromos gitár hangját juttatja eszembe hosszútávon.
Az új Atomic Bitchwax ha jó 30 éve jelenik meg, kb. alapmű is lehetett volna. Nagy megfejtéseket nem kapunk, a számok épp ha átlépik a három percet. Chris Kosnik nagyon magabiztosan áll a mikrofon mögött, az ütemek a helyükön vannak, a gitár riffek okosak. Viszont nem nagyon menne, hogy az album mélységéről-magasságáról beszéljek. Dalok, amik pofátlanul végig robognak rajtam, pillanatnyi mosolyt csalva az arcomra, de kiemelkedő momentum nem nagyon van.
A Force Field esetében bennem van a félsz, hogy egy hónap múlva már a feledés homályába merül, de attól még vitathatatlan, hogy egy szórakoztató album. Meg van a maga önfeledt rakenroller hangulata, és ezt hitelesen is tolja az arcunkba az Atomic Bitchwax. Viszont valami kis extra nekem hiányzik belőle, hogy igazán megkedveljem ezt a lemezt. Egy próbát viszont mindenkinek megér, aki csípi a féktelen, zabolázatlan négynegyedes csapatást, de érdemes felkészülni a március végére is, az új Monster Magnet-re.
