Hatebreed, Madball, Terror, Power Trip, Born From Pain, Broken Teeth & Insanity Alert @ Persistence Tour 2018, Schlachthof Wiesbaden 2018.01.23.

Vannak azok a koncertek ...

2018. január 29. - rockstation

0hatebreed2017_85_eredmeny.jpg

Vannak azok a koncertek, amikre illik elmenni. És vannak azok a koncertek, amikre egy idő után már csak az illendőség kedvéért mész el. És vannak azok a koncertek, amikre már illendőségből sem akarsz elmenni. És vannak azok a koncertek, amiket olyanra szerveznek, hogy illendőség ide, illendőség oda, el akarsz menni. És vannak azok a koncertek, amik szürreális véget érnek. Na, ez a koncert ilyen volt!

Az EMP utazó minifesztiválja Európa talán legnagyobb ilyen típusú eseménye. Már jó sok éve pörög, és meg jó sok mínusz pár alkalommal rész is vettem rajta. A rendezvény különös ismertetőjelei pedig a következők: leginkább HC, HC/metal, thrash és crossover formációk nagy csarnokokban sok-sok ember előtt prezentálnak max. 1 óra hosszúságú koncerteket óramű pontossággal követve egymást. Nagy színpadon. Magas, nagy színpadon. Magas, nagy, kordonnal védett színpadon. Sok ember előtt. Ja, akkor bemutatkoznék az anoním koncertlátogatók csoportjának: Bence vagyok, és utálom a fesztiválokat! Ettől függetlenül mindig sikerült olyan neveket találni az aktuális évi 6-7 zenekar között, ami miatt egyszerűen muszáj volt részt vennem az eseményen. Még akkor is, ha a 3 „headliner” banda általában ugyanabból a 10 zenakarból kerül ki minden évben, viszont minden évben sikerült olyan nyitó zenekarokat leszervezni, akiket muszáj volt megnéznem, mert korábban még nem sikerült, viszont nagyon érdekeltek.

Kivéve 2018-ban! Idén ugyanis nem volt olyan név a listában, aki érdekelt, de korábban még nem láttam. Az egész csomag viszont olyan erősre sikerült, hogy nem is emlékszem, hogy lett volna ilyen erős összeállítás korábban. (na jó, a 2014-es a Strife-fal és a Ramallah-val sem volt gyenge). Egyedül a nyitó formációról nem hallottam még, de az, hogy crossover, elég volt, hogy a színpad előttre, és ne a klub elé tervezzem a Tour nyitó fél óráját. Ez a 30 perc ugyanis az innsbrucki Insanity Alertet illette meg, akik megfelelően bemelegítették a közösnéget, és tettek arról, hogyha bármikor felbukkannak a környéken, ne az üres teremnek kelljen játszaniuk.

Színpadra lépés szempontjából hálátlan az időpont (18:00), hiszen a húzónevek még órákra vannak a fellépéstől, és egy nagy csarnok óriási színpadán kell élned egy valószínűleg soha vissza nem térő lehetőséggel úgy, hogy nem elég, hogy nem tudják, hogy ki vagy, de konkrétan le is szarják azt. Az meg, hogy esetleg hozol magaddal pár havert, aki igyekszik hangulatot csinálni a színpad előtt szintén nem segít, mert ott még 200 ember is csak pár lézengőnek tűnik. De hogy nem megugorhatatlan akadály, azt a labanc srácok ékesen bizonyították: még soha egyetlen első fellépőtől nem követelt senki ráadást! Kivéve 2018-ban!

És a miértekre a válasz: képzeljünk el egy húszas éveiben járó brigádot, akik legalább olyan idióták, mint a Municipal Waste az erősebb napjain, hozzá egy energikus crossover-thrash-punk keveréket, meg pár táblát, meg szolid hawaii-inget neonzöld napszemüveggel, őrült, ős-thrasher külsejű gitárosokat, meg a Run to the Hills saját világra formált verzióját. Úgyhogy vettessen a mókusok közé mindenki, aki elrontja a baseball sapkát, mielőtt a fejére tenné, és kihagy egy Insanity Alert koncertet!

persistence_2018_broken.jpg

Miután szusszant egyet a lényegében megtelt csarnok közönsége, következett az az esemény, ami engem a legjobban érdekelt: „Az észak-angol suttyók beleverik mindenkinek az arcát a betonba. Sokszor.” című performansz a Broken Teeth-től! Őket ugyan egyszer már láttam pár éve, de akkor még nem jelent meg az ötösre sikerült első albumuk, az At Peace Amongst Chaos. A korábbi munkáik ugyanis számomra túl sok beatdownt tartalmaznak, ez pedig olyan igazi középtempós HC, ami kifejezetten ajánlott cölöpveréshez. És ez az album nagyon sokat forgott a lejátszómban az ősszel. A korábbi koncertből a kiváló színpadi munkára emlékeztem, így minden adott volt, hogy kiválóan induljon az év! De nem és nem! A hangzás ugyanis ismét közbeszólt! Amennyire jól szóltak az osztrák srácok, annyira gatyán szóltak az angolok. Csak ének és dob. A két gitár meg a bőgő meg leginkább sehol. Voltak a koncertnek ugyan szakaszai, amikor sikerült élvezhetőre felhozni az összképet, de sajnos ezek voltak a rövidebb időszakok. A másik dolog, hogy én egy nagylemezre kihegyezett koncertre számítottam (ami így is indult, mert az első két szám onnan volt), de aztán jöttek a korábbi kislemezek beatdown-os számai, amik azért kiadták a koncerten, de én mást vártam. Mondjuk akár játszhattak volna a nagylemezről is, akkor is nehéz lett volna felismerni gitárok nélkül. Amiért viszont jár a fekete pont, hogy egy olyan csodálatos számot, mint a Loose my Grip el sem játszottak a nagylemezről! Na nem baj, majd legközelebb!

persistence_2018_born.jpg

A holland Born From Pain veteránnak számít a színtéren, hiszen tavaly volt a banda 20 éves. Őket olyan 2 éve láthattam utoljára, az utolsó nagylemezük, a Dance with the Devil pedig egy igen kiváló darab. Ugyan már 2014-es a cucc, és sokat is hallgattam, de a koncert után rájöttem, hogy ismét elő kell, hogy vegyem! Most ugyanis óriási örömömre erre az albumra hegyezték ki a műsort, talán olyan 4-5 szám volt csak a „kötelező” best of rész, míg utolsó találkozásunkkor a már kint lévő utolsó albumról csak 2 nótát nyomtak. Róluk nagyon nincs mit mondani, bitang erős koncertzenekar, soha nem láttam őket rossz formában. A zene iszonyatosan vastag, amihez kell a jó hangzás (bár ők talán még gatya hangzás mellett is jó koncertet tudnának nyomni a zene töménysége miatt), és a ma már egyedüli alapító tag, az akkor még bőgőn játszó énekes Rob mindig jó formában van. A többiek pedig mindig lelkesen segítenek neki. Hozták a srácok a kötelezőt, csalódás kizárva!

És most jön az a rész, amikor az engem nem kedvelők tábora ugrásszerű növekedésnek fog indulni: lényegében teljesen kihagytam a Power Trip koncertjét. Méghozzá saját elhatározásból! Sok jót hallottam a bandáról, ügyesek is, csak én sohasem voltam nagy thrash rajongó. És miután sohasem ismerkedtem behatóbban a zenekarral, így nem egy távoli nagyszínpadot vizslatva terveztem ezt megtenni. Ahol amúgy ismét gyenge közepes hangzás jutott az Egy Csillag országából jött srácoknak. Nagy tisztelet övezi őket, jól is tolták (mert azért a koncert utolsó harmadával megtiszteltem őket), de egy ilyen muzsikát közel kivehetetlen gitárokkal nehéz élvezni. Biztosan jönnek még errefelé, ahol egy klubban majd elmélyítjük ismeretségünket, de ez a Tour nem a megfelelő alkalom volt erre.

persistence_2018_power.jpg

Fotó: Marcin Swiostek

Most, hogy lementek a „kis” zenekarok, jöttek a nagyágyúk! Akikért a közönség 80-90%-a beruházott a jegyre. Lehet, hogy több is, csak én soha nem adom fel a reményt, hogy vannak még olyanok, mint én, akiknek érdekesebb tud lenni egy ügyes, ám viszonylag ismeretlen zenekar, mint hogy megnézze az évi kötelező Agnostic Front koncertjét kínosan odafigyelve arra, hogy egy másodpercet se lásson egyetlen másik bandából sem. Szóval, a Terrort a nyáron néztem meg hosszú idő után először, és ott újra megvettek! Az is segítségükre volt, hogy kevés kivétellel az első albumról játszottak csak. Meg hát az, hogy egy erre alkalmas helyen volt a koncert. Egy olyan 200 fős klubban. Nagyon sokszor láttam már őket, ők is a legjobb koncertzenekarok között tartatnak számon, és most sem cáfoltak rá erre. És Scott Vogel most is szót emelt a magas színpad, a kordonok meg a kettő között elhelyezkedő biztonságiak miatt, de sajnos ez a fesztiválozás egy ilyen műfaj. Szerencsére most is első albumos számok pörögtek, amik közé beszúrták a kötelező Live by the Code meg Keepers of the Faith-et. És itt látszott, hogy mennyire nem lehet a kettőt egy napon említeni. Egy Overcome, egy Spit my Rage egy Keep your Mouth Shut még mindig jobban legyalulja az agyamat, mint bármelyik „slágerük”. Bejátszották az egész nagyon nagy színpadot, élt a buli, még akkor is, ha csak egy srác jutott fel a színpadra. Őt legalább hagyták ott egy kicsit mulatni, ezért tisztelet a biztonságiaknak, akik nem lihegték túl a feladatukat. Bármi legyen is az oka az első album forszírozásának a zenekar részéről, nem igazán érdekel. A következő bulin találkozunk!

Aztán érkezett az a zenekar, aki tizenplusz éve nem szerepelt a Touron (alighanem a 2006-ban voltak (először és) utoljára. Mégpedig a veterán Madball, aki számomra még ennyi év után is hiteles tud lenni, és a produkciójuk szívből jövőnek érződik, nem pedig hakninak, mint egyes nagy múltú Agnostic Front-ok (sorry a tesód miatt Freddy). Őket is olyan 1-1,5 éve láthattam utoljára egy nagyon jó kis koncerten, ahol a közönség egymás elől igyekezett elszívni az oxigént a túlélés érdekében. És az volt az utolsó, amit még Mitts-szel láthattam, azóta ugyanis kiszállt (szóltak neki, hogy ki akar szállni, nem tudom) a bandából. Új gitáros egyelőre nincs, valami haver segített ki. És ezzel el is érkeztünk a Madball koncert legfontosabb kifejezéséhez. Ugyanis amikor a beállított mikrofonok után visszament a road srác Freddy mikrofonjához, és szinte észrevétlenül toltak rá egy ordas visszhangot a technikussal, kezdett gyanús lenni a dolog. Aztán elkezdődött a koncert, és miután Freddy lesumákolt 3 számot, közölte, hogy eltörte a bordáját pár napja a „barikádokon”, úgyhogy sorry mindenkitől, de itt most ilyen kisegítős este lesz. Aztán szerencsére nem az lett, amitől féltem, hogy ő levonul, a haverok meg egymásnak adogatva a mikrofont lenyomják a bulit, mert Freddy tisztességesen leküzdötte az estét, és a számok olyan 60-70%-t bevállalta egy nagyon öreges színpadi munkával, amiért nagy tisztelet illeti. Jött a segítség több helyről, de Chris, a Terror bőgőse nyomott olyat, hogy még Freddy is azt mondta, hogy „itt a Madball következő énekese”! A vége egy igen jó hangulatú, és tisztelettel teli koncert lett, ahol a zenekar matrjoska babája (tudjátok, az az az anatómiailag nem megfelelően felépített játékszer, aminek nincsen nyaka), Hoya Roc is kiszállt a gitárhevederből, hogy Scott Vogelhez (és persze Freddy-hez) csatlakozva eldalolja a Pride-ot a nagyérdeműnek. Freddy pedig sűrű bocsánatkérések közepette biztosította a közönséget, hogy tavasszal klubturné, idén még új lemez (aztán klubturné), szóval találkozni fogunk még, és akkor ő is formában lesz! Úgyhogy várjuk a dátumokat!

0hatebreed2017_11_eredmeny.jpg

Ezennel el is érkeztünk az este fő attrakciójához, a Hatebreed fellépéséhez. Teljes színpadlerámolás (a dobcucc letakarva egy dobogón már ott várakozott), aztán újrapakolás, és jött az, aminek jönnie kellett! Pontosabban nem tudom, mert már nagyon régen láttam a Hatebreedet, és ennek ugye oka van. Úgyhogy nem tudom, hogy mostanában mi lelte őket, de a neonkékre világított dobra és a Bob Marley és az Inner Circle fémjelezte Bad Boys filmzenére a legkisebb összegekben sem fogadtam volna! Pedig pont így indult a koncert! Szerencsére nem tartott sokáig (de így is túl sokáig), aztán színpadra lépett Jamie Jasta és csapata. Hatebreedet sem hallgatok a harmadik lemez óta, de azokat időnként előszedem, mert elég meggyőző tuskó van bennük. Na, most pedig pont ezt kaptuk, az első album 20 éves évfordulója alkalmából (közel vagyunk még a 2017-hez). Úgyhogy érkeztek a Betrayed by Life, Destroy Everything meg Before Dishonor típusú klasszikusok. Meg sajnos az érthetetlenül ingadozó hangzás (pedig saját technikussal érkeztek). De a Hatebreed koncertek állandó és elmaradhatatlan kelléke sem hiányzott sajnos (még ennyi hosszú év után sem): Jamie Jasta iszonyatosan kínos szerencsétlenkedése a színpadon! A srác egy kiváló énekes, de egy tragikusan rossz frontember. Egyszerűen nem tud mit kezdeni a közönséggel! Én nem nézek „pofára esős” videókat, se „zacsival korlátra érkezős” koris videókat! És Jasta színpadi produkcióját sem tudtam nézni, mert annyira kínos volt. A „Kik a legjobbak? Ti itt mindannyian a legjobbak vagytok!” típusú ostoba vigyorral prezentált megnyilatkozásokért viszont járt volna a nyakas. A tavaly megtekintett, már csak egy énekessel színpadra álló Siberian Meat Grinder előadásában voltak az általam látott legszürreálisabb jelenetek. Nekik 2 énekesük volt: az, aki beszélt angolul, és az aki nem. Miután az első kilépett, így a második iszonyú orosz akcentussal előadott, előre betanult szövegeket szavalt el a számok között. Na, valami ilyesmit kell elképzelni egy született amerikaitól (orosz akcentus nélkül), aki világsztár a maga műfajában, és nem mellesleg 2004-ben Grammy-re (!) jelölték (mindenki hallgasson meg egy szabadon választott Hatebreed számot). Úgyhogy 5 szám után távozóra vettem a figurát, és maradok az eddig is bevált receptnél: hallgatom CD-ről a Hatebreedet, így elkerül az emocionalitás azon aspektusa, ami egy törött szárnnyal vergődő madár látványától feltolul az emberben. Mert lássuk be, a Hatebreed zenéjétől semmi sem áll távolabb, mint a szánalom!

Beszámoló: Pálinkás Bence
A fotók nem a helyszínen készültek.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr8313601561

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Coligny 2018.01.29. 21:12:57

Terroron nem úgy vettem észre, hogy csak egy ember jutott volna fel a színpadra, többen is ugrottunk párszor. Madballon ugyanez, fájt is másnap. Kiváló volt az egész esemény, imádom Brnót.
Ja igen, nyelvőr mód be: nincs olyan, hogy "egy napon említeni", egy lapon lesz az.

egyszobasbence 2018.01.30. 09:57:05

Nyelvőr módot adom, jogos az észrevétel. Brnót pedig biztosan imádnám én is, csak sajnos még nem jutottam el oda. :(
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum