Mondhatni, ugyanott (és részben ugyanúgy) indult újra a történet, mint tavaly. A helyszín ismét a hajó, a műsor középpontjában továbbra is a legutóbbi Theories of Flight album, ezúttal viszont bő két órás a szett és a Ray Alder-korszak legjavából szemezget a Fates Warning, ráadásul – igen, most már szerintem az ő esetükben is nyugodtan hozzátehetjük ezt – ennek megfelelően közel teltház előtt. Lehet, hogy (itthon is) most kezd csak igazán felértékelődni és az őt megillető státuszba emelkedni a csapat?
A semmitmondó nevet és hozzá legalább annyira semmitmondó logót viselő, s a pódiumon éppily jellegtelenül festő olasz Methodica zenekarról, illetve produkciójáról ezzel nagyjából el is mondtam minden lényeges tudnivalót. Ennek felméréséhez két-három dal pont elég volt tőlük. Egy dinamikátlan és nem is túl ötletes dobossal, na meg egy erőtlen torkú énekessel (valamint egy, a hevenyészett hangosítás által háttérbe szorított gitárossal) nyilván másnak sem nagyon engedné az ember, hogy sokkal tovább vegye igénybe a figyelmét-türelmét. Pláne nem a jelenkori Threshold vagy a kései Conception irányvonalának kiherélése ürügyén.
Úgy voltam azonban vele, hogy ha ezen átestünk, utána nagy baj már nem érhet. Tekintsünk el a Fates Warning hagyományosan statikus színpadi kiállásától, amelyet csak Joey Vera bőgős pezsdít fel időnként – Jim Matheos főnök és a Frank Arestit pótló Mike Abdow öcsi csupán be-és kivonuláskor lép bármerre is –, mert a felemelő élmény mindig garantált.
A From the Rooftops - Life in Still Water - One kezdés jóleső kényelemérzést adott és előbbi után a 2016. év egyik csúcsalkotásáról még három tétel hangzott el. Amitől viszont még annál is többet adott az este, mint egy felturbózott Theories... lemezbemutató buli, az a csodaszép Wish, az epikus Nothing Left to Say és a FW-viszonylatban különösen direkt és ütős Silent Cries bevetése volt. Ezeket még sosem hallottam élőben, és egyiket sem kezdte ki az idő vasfoga. Ray ugyan megjegyezte, hogy a régi magas hangok nélkül a Quietus sem ugyanolyan, mint anno, ám a hangjában rejlő érzelmek újfent feledtették ezek hiányát. Amúgy nem sokat koptatta a száját a dalok között, ellenben az első sorból érkező kedves ajándék láthatóan meghatotta.
Persze aki eddig még nem találkozott a bandával, az se holmi távolságtartó vagy unott előadást képzeljen el a fentiek alapján! Matheosék sosem veszik félvállról a turnézást, ezúttal pedig az extra hosszú program mellett azzal is kitettek magukért, hogy többféle szettet variáltak estéről estére. A többi állomáshoz képest nálunk a teljes A Pleasant Shade of Gray album kimaradt a szórásból, megkaptuk viszont a tizennégy perces And Yet It Movest, és a már említett Silent Cries sem minden alkalommal került elő! Megint külön kérdés, hogy a túrát megörökítő koncertanyagon mi kap majd helyet mindebből, de nagyon bízom benne, hogy az A38 hírnevéhez méltó hangzás és az álomszerű hangulat okán a budapesti fellépés egyes részleteit is hallani-látni fogjuk rajta.
Így január utolsó napjaiban még igen merész volna odáig nyilatkozni, hogy máris megvan 2018 koncertje, annyi azonban biztos, hogy ennek a bulinak nálam ott lesz a helye a képzeletbeli dobogón.
FOTÓK: BREGÓ KRISZTIÁN. További képek ITT.
