A The Tumor Called Marla háza táján mozgolódás támadt, és ahogy a zenekar csepegtette a werkfotókat, információkat, felkeltette a figyelmem. Átjött, hogy rengeteg munkát raknak a projektbe - úgyszólván megszállottként ügyködnek-, így kíváncsian vártam a végkifejletet. Végül február 1-jén megjelent a Distances videó. Az alkotás meglehetősen kerek lett, mind a dalt, mind hozzá tartozó klipet tekintve. Ennek kapcsán faggattuk őket.
A hírfolyamotokat követve, úgy tűnik nem kevés időt vettek igénybe a munkálatok.
Hekky: Amikor legelőször felvetettem a videóklip ötletét, életünkben nem gondoltuk volna hogy ekkora fába vágjuk a fejszénket. A Distances projekt 10 hónapig futott, mely magába foglalja a dal- és forgatókönyvírástól kezdve, a felvételeken és demózásokon át, a 9 teljes nap forgatást 2 városban 5 helyszínen, mely alatt összesen 6 óra anyagot forgattunk le, egy szereplőkkel együtt 52 fős stábbal, mely becsléseink alapján meghaladta az 1000 munkaórát, ami persze a vágást és az utómunkát, valamint a marketingkampány felépítését is magában foglalja. Nagyon sok dolog történt ez idő alatt, kemény munka és rengeteg idegbaj után végre fellélegezhetünk. Úgy érzem erre mindnyájunk büszke lehet az egész krúval, mi pedig a stábra és a statisztáinkra -akik mellesleg éjt nappallá téve mellettünk maradtak 40 és 4 fokban is, a lelküket velünk együtt rakták bele ebbe a projektbe-, kik nélkül ez a videó egy elérhetetlen álomnak maradt volna meg, ezt nem tudjuk nekik eléggé megköszönni. A projekttervezetre sajnos nem kaptunk semminemű pályázati támogatást sem, teljesen önerőből, a művészet szeretetéből mertünk nekiállni egy ekkora kaliberű dolognak, de amennyire a pokolba kívántuk már, most akkorát sóhajthatunk, hogy megérte. Ezen kívül megcélozzuk a filmes irányt is, a videoklip „Director’s Cut” változata elérhető lesz majd Vimeon, melyet az őszi filmfesztivál-szezonra tartogatunk, mert szeretnénk nevezni néhány ilyenre, ezért is kreáltunk iMDB oldalt.
Milyen hatása volt ennek a 10 hónapnak rátok, valamint milyen hatások értek benneteket közben?Hekky: Ennek az új koncepciónak az ötlete óta úgy hiszem elég komoly változáson vagyunk túl mind a zenekar, mind az élethez való hozzáállás kérdésében. Ezt az átalakulást a dal és a klip is tökéletesen reprezentálja, átmenetet képez a zenekar előző és a mostani felállása között, két szélsőséges világnézet között.
Amit végül beleszőttetek a történetbe…
Hekky: Igen, ezt a feelinget próbáltuk elcsípni egy tőlünk megszokott elvont atmoszférában, melyhez szövegkontextusban a spiritualitást is segítségül hívtuk. Alapértelemben a multiverzum-elmélet ugrik be mindenkinek, ahogyan a videoklip vizuálisan beülteti a szituációt amit elképzeltünk, viszont mi inkább azt szeretnénk ezzel üzenni, hogy mindig a lehető legtöbb oldalról próbáljuk megvizsgálni a körülöttünk zajló interakciókat, hogy ne legyünk soha egy köztes világ foglyai.
Maga a videoklip egy ember ezen kálváriáját mutatja be az élő- és a holtvilágon keresztül, melynek szálai egymással ellentétesen futnak, a film végén egy paradox időhurkot alkotva egymással. Az ajtó nem csak a különböző világokba enged betekintést, hanem más-más szélsőséges életminőségekbe és felfogásokba is. Az élet és a halál motívumával (a szoborral és a démonnal) figyelmeztetünk az élet rövidségére és a felesleges agóniával töltött elpazarolt időre, valamint ezen dilemmák örökös körforgására.
Ti, mint újabb tagok, hogy találtatok az együttesre?
Barbi: A The Tumor Called Marla-ba az énektanárom, Csongor Bálint közvetítésével kerültem be, mivel Hekky is nála tanul énekelni. Ennyire jól szervezett, ambiciózus zenekarban eddig nem volt szerencsém részt venni, úgyhogy repestem az örömtől, amikor megismertem a srácokat. Már első hallgatásra beleszerettem a számaikba. A zene a legnagyobb szenvedélyem, úgyhogy nem jelent gondot számomra a projekt pörgőssége. Alig várom, hogy koncertezzünk és nagylemezt adjunk ki. Szerintem ilyen összetartás és céltudatosság mellett hatalmas dolgokat érhetünk el.
Zsolti: Szeptemberben kezdtem el a Kőbányai zenei stúdióba járni. Az iskola által ismertem meg Bencét (a dobosunkat) aki ajánlotta a The Tumor Called Marlát. Megmutatott egy számot és azonnal megtetszett, egy héttel később össze is futottunk a zenekar többi tagjával. Amit azonnal észrevettem, hogy a zenekar pörög. Azt éreztem hogy pontosan erre vágytam. Nagyon tetszett, sőt motiválttá tett, hogy ilyen elszántan és hatalmas erőbedobással dolgoznak a srácok. Szerintem csak így lehet valami jót alkotni. A Distances után így újoncként nagyon pozitívan állok a zenekar jövője felé.
Bence: Jelenleg a Kőbányai Zenei Studio dobtanszakán tanulok. Nagyjából szeptemberben kerültem a The Tumor Called Marla-ba. Az elején kicsit nehéz volt felvenni a ritmust, de nagyon motivált maga a zene és a többiek hozzáállása is. A Distances az első közös gyermekünk és hihetetlenül büszkék vagyunk rá.
A forgatásra visszatérve, mi volt a legmeredekebb az egészben?
Hekky: A legnagyobb kihívást egyrészt maga a gyártás jelentette, vagyis a szállítás, jelmezek, lámpák és egyéb technikai eszközök leszervezése, a statiszták lekoordinálása, másrészt, hogy ne essünk szét akár 1-2 nap ébrenlét után sem. Voltak nyilván bosszankodások, hátráltató tényezők, szélsőséges időjárási körülmények, de „mindent a művészetért” jeligére mindenki átvészelte végül az elé borított akadályokat. Az első forgatást még júliusban kezdtük, a legutolsó pótlásokat januárban. Ennek az volt az oka, hogy nagyon sok embert kellett egy időben, egy helyen kézben tartani. Lényeg hogy együtt sírtunk, együtt nevettünk végig, és szerintem bátran mindenki nevében kijelenthetem, hogy rengeteget tanultunk ennek a projektnek az egész folyamatából.
Hogy zajlott ennek a rengeteg forgatásnak és résztvevőnek a navigálása?
Krisztián: Egyszerűnek semmiképp sem mondanám a koordinálást. Zenekaron belül én voltam egyedül, aki rendelkezett autóval így a legtöbb szállítás megoldása rám hárult. Aztán szerencsére Gábor be tudott segíteni, amit ezúton is szeretnék neki megköszönni! De sokszor ketten is kevesen voltunk. Volt egy olyan eset, hogy én vittem a forgatásra a lámpákat és a füstgépet. Az egyik cím mondjuk Béla utca 6, a másik meg Béla utca 47. Attilával találkoztunk a 6 előtt, hogy megkaparintsuk a lámpákat, neki ott derült ki, hogy még máshova is megyünk, de nyugtattam, hogy csak pár házzal arrébb kell menni. Megértettem a nyugtalanságát, mert eléggé szorított az idő. Aztán amikor odagurultunk a 47-hez kiderült, hogy rossz helyen járunk, ugyanis az egyik Béla utca a IV., a másik Béla utca a XVII. kerületben volt, mi pedig a XXII-ben forgattunk. Itt nagyon jól jött volna plusz egy ember autóval, de végülis mindent sikerült megoldani. Az, hogy ki melyik jelenetben fog szerepelni, az több mindentől függött. Első körben ki melyikben szeretne. Alapvetően a zenekarból hárman voltunk, akik szinte mindegyik forgatáson elejétől a végéig ott voltunk, mert nekünk volt benne sok szerepünk. Attila a fényekért volt felelős, Hekky rendezett, én... hát én feladat nélkül is nagyon fontos vagyok. Tehát Attila nem lehetett a törzs tagja, mert neki folyamatosan a fények átállásával kellett foglalkoznia éjjel az erdőben, ami elég nagy kihívás lett volna úgy, hogy a teljes teste be van kenve sárral, el se várhattuk volna tőle. Viszont Hekky, Geri és én kapóra jöttünk. Alapból az volt a terv, hogy mindegyik jelenetben egy zenekar tag nagyobb szerepet fog kapni, mint a többiek, már amennyire lehet. Az erdőben Geri lett a törzsfőnök, én a sámán (mondjuk), a drogtanyánál Attila aki jobban meg van mutatva, a háborús jelenetnél viszont Hekky és Bence akik nagyobb szerepet kaptak. Igazából nem nagyon kellett vitázni rajta, adta magát a dolog és szerintem ez így mindenkinek meg is felelt. Néha azért okozott kellemetlenséget a dolog, de ez csak rajtam múlt és nem nekem volt kellemetlen, hanem a környezetemnek. Gyömrőn én voltam a felelős a bevásárlásért, és amikor megtévesztésig hasonló sebhelyekkel az arcomon - amit ezúton is szeretnénk megköszönni Kontra Katalinnak - szombat délelőtt nagybevásárlást csináltam, elég sok szempár szegeződött rám. Elég vicces volt. Még hetekig lehetne ezekről a dolgokról mesélni, hisz egyetlen unalmas pillanat se volt a forgatás alatt. Én nagyon sok élménnyel sok jó baráttal és sok tudással gazdagodtam, amiért nagyon hálás vagyok!
Te feleltél a fényekért a forgatáson, mint szakmai hozzáértő. Mik voltak a szín- fénykoncepciók a két világban és a helyszínek szempontjából?
Attila: Alapból a film/reklámfilm szakmában dolgozom világosítóként, ahol törekszünk arra, hogy a lehető legtermészetesebb hatást re-kreáljuk, ha véletlen az időjárás mégsem ideális a gyártás által jóval előre kiválasztott napon. Nagyon sokat tanultam szituációk és különböző helyszínek bevilágítása tekintetében a fővilágosítómtól, Tichy Zsolttól. Mivel ez saját projekt, így szabad kezet kaphattam és az ezzel való megbarátkozás okozta a legnagyobb problémát, de úgy hiszem Krisztiánnal (az operatőrrel) ügyesen abszolváltuk a dolgot lehetőségeinkhez mérten. A legtöbbször ha látod hova teszi az operatőr a kamerát, már tudnod kell előre milyen lámpa jöjjön, milyen irányból, mekkora fényerőn, mit tegyél a lámpa elé diffúzornak, ha ismered a lámpa/eszközparkot, amivel dolgozol. Szűkös helyszínek jellemezték a forgatást, alig volt egy-két nagytotál, a lámpapark pedig ehhez igazodott minden a bérlésnél. Hála isten' pár RedHead-et leszámítva csak bicolor derítő ledekkel és Arri spot lámpákkal dolgoztam és ez nagyban megkönnyítette a dolgot, hiszen az iparban is főleg Arri forog a vilkók keze alatt. Szeretem a német minőséget. Színre a fent említettek tekintetében, legtöbbször rábíztuk a természetre a dolgot, hisz a holtvilág főleg éjszakai, az élő pedig nappali színekkel dolgozik. Ahol mégsem olyan volt a helyszín, például nappal vettük fel a drogtanya holtvilágot egy padláson, ott ezeket a meleg fényű lámpákat fóliáztuk, ameddig csak a minőség rovására nem ment. Az egyetlen szürrealitást megengedő képre, a háborús éjszakára például utolsó pillanatban indulás előtt csak bedobtam a tatyómba kipróbálni egy tűzvörös és egy lavender fóliát egy másik forgatás miatt, és annyira megtetszett a többieknek, hogy maradt, ráadásul a jelenet ezzel tudja sugallani a közelgő veszélyt, hogy egy kicsit megtöri a színkoncepciót. Improvizációkból is mindig születhetnek jó dolgok, a 3/4 trance album, vagy a Distances gitártémáinak torzított részei is pont ilyenek.
Mik voltak a legemlékezetesebb pillanatok, vagy amit még most is nevetve emlegettek?
Krisztián: A pohártörős jelenet volt számomra a legviccesebb. Sokat gondolkoztunk hogy legyen, hisz egy ilyen pohár azért nem törik csak úgy el. Rengeteg ötletet kaptunk: szöggel kocogtassátok meg az alját, fagyasszátok meg, oldalára ejtsétek, stb. Megtörténtek az előkészületek, pohár a mélyhűtőben, mindenki a helyén, elhangzik a bűvös szó "Tessék!", nagy csattanás, a pohár nem eltörik, hanem szabályosan megsemmisül, majd egy halk hang megszólal: "Basszus nem volt benne folyadék". Ekkor még mindenki nevetett a dolgon. Semmi baj, megcsináljuk mégegyszer. Másik pohár kivesz a hűtőből, öntünk bele whiskey-t „TESSÉK!", kopp, fröccs. Na itt már nem volt annyira nagy az öröm, legalábbis számomra nem. Ez a jelenet nálam, az én nappalimban forgott. A plafon, a tv, a szőnyeg, minden olyan lett, amit még úgy el is fogadtam volna, de sajnos csak bennem tört el valami mélyen, míg a pohár vígan rótta a köröket a parkettán. Ekkor úgy döntöttem, hogy ezt a dolgot kicsit pihentetjük, jobban utánajárunk hogyan lehetne megcsinálni úgy, hogy ne nagyon essen baja semminek és egy másik nap felvenni. Megpróbáltuk. Nem találtunk épkézláb megoldást így hát jött a házibarkács: mindent letakartunk, kamera elé üveglap, a plafonra lepedőket szögeltünk, védőszemüveg, szóval nem bíztuk a véletlenre. Elhangzott a szó, amitől én akkor már féltem "Tessék!". Hatalmas koppanás, fröccsenés. Nem voltam boldog. A nappali parkettájában lyukat ütött a pohár, a plafonra felhelyezett lepedőket kikerülve az a másfél kortynyi whiskey kb 6 négyzetméter helyet tett magáévá a plafonon. Akkor kicsit azért át kellett gondolnom, hogy akarom-e ezt az egészet. Akkor nekem ez annyira nem volt vicces, de most már jókat nevetek rajta
Bence: Az őrmesterjelmez kisebb volt a méretemnél, így eléggé feszült. Bár a többiek inkább 'chippendale' cuccnak fogták fel, pláne mikor magától kigombolódott az ing. A nadrágról nem is beszélve.
Hekky: Az egyik kedvencem, amikor a harmadik ilyen hétvégén Gyömrőn forgattuk a háborús jelenetet. Levittünk ugye egy ajtót, amin keresztül a főhősnőnk közlekedett. Előtte gondosan lemértük a keretnek valót, zárbetét, stb., majd Gábor segítségével összepattintottuk a keretet egy külön erre „kifejlesztett” talapzatra. Arra viszont nem gondoltunk, hogy nem biztos, hogy el fogja bírni az ajtó súlyát. A nyitása és a zárása nehézkes volt, ugyanis az alja mindig leért egy ponton. Amikor pedig a talpát beépítettük a földbe, abszolút nem jött össze a mutatvány. A képet elcsalva végül úgy sikerült megoldani a nyitás/zárást, hogy egy ember mindig állt mögötte, aki hátulról, két kézzel a megfelelő oldalra tartotta a keretet, hogy maradjon elég hely az ajtónak nyitódni. Az éjszakai fogatást követően reggelre megmihálylott szegény és kiszakadt a talpából. A nappali forgatáson oldalról két damil és hátulról egy statív tartotta. Nem volt annyira vicces arra gondolni, hogy mekkora szívás lesz ezeket utómunkával eltüntetni, de már mindenki csak jókat nevet rajta szerintem. A magyar ember találékony, hát még Marla McGyver!
Gyanítom nem dőltök hátra. Hogy alakul a jövő?
Hekky: Nem pihenünk meg, nyomban nekiállunk a készülő Limbo City címre keresztelt első nagylemezünk többi dalának is. A koraőszi megjelenésig pedig érdemes minket követni, mert lesznek még bőven meglepetések.
