Már egy ideje kinn van az új Black Label Society, és a jubileumi tizedik sorlemez kapcsán úgy éreztük, nekünk is érdemes megemlékezni Zakk Wylderól és népi zenekaráról. Bevallom, sohasem volt felhőtlen a kapcsolatom velük, tekintettel arra, hogy azokra a zenekarokra, amik nekem egyáltalán nem tetszettek, folyamatosan azt mondták a környezetemben, hogy „olyan, mint a BLS”. Ez a fő oka annak is, hogy a Grimmest Hits azt első Black Label album, amit az elejétől végéig hallok. Lehet, hogy az olvasók többsége ezzel nem így van, tehát ez az írás egyben megkövetése is a fent említett felebarátoknak: ők tényleg jót akartak, a lemez pedig egyáltalán nem annyira semmilyen, mint amire számítottam.

Amikor Wylde 1990 körül valamikor beszállt Ozzy zenekarába, sokan gondoltuk ultramenőnek a méteres terpeszben nyomott Randy Rhoads szólókat, de bevallom, nem gondoltam volna, hogy majd’ három évtized múlva a srác sokadik lemezéről fogok írni. A tehetség a napnál is világosabban átjött, de egy dolog a géniuszok dallamainak mesteri reprodukciója, és egy másik önállóan írni egy olyan témát, amit évtizedek múlva is coverbandek tucatjai igyekeznek lejátszani a könnyebb csajozás reményében. Őszintén, fogalmam sincs, hogy a BLS-nek van-e olyan dala, mint amilyen a Suicide Solution vagy a Crazy Train, de nem is biztos, hogy ebben az irányban érdemes elindulni.

A Grimmest Hits alapján nem is ez történt, és inkább valahol a southern metal és a metálosabb grunge metszéspontjában tudom elhelyezni a dalokat. Leginkább az Alice In Chains hatása érezhető, nem csak Wylde orgánuma miatt, hanem a riffek, dalszerkezetek terén is. Talán a Pale Horse Named Death lemezekre való utalás adja vissza legjobban a gondolatot, annyi különbséggel, hogy ott jelentősebb a Type O Negative, a BLS esetén pedig nyilván az emblematikus gitárkezelés mutatja az utat. A nyitó Trampled Down Below / Seasons Of Falter duó számomra egy az egyben passzol a fenti képbe, de hál' istennek ennyivel nem kell elintéznünk az anyagot. A Betrayal közepén bejön egy kis klasszikus, Nola korszakos Down, az All That Once Shined nagyjából olyan, mintha egy '82 körüli Ozzy albumról maradt volna le, a közepén elég direkt utalással minden metálzenekarok öregapjára, és itt természetesen a Black Sabbathra gondolok.

A The Only Words annak a példája, hogy a rocklemezek egyik kötelezőnek érzett elemét, a balladát is lehet vállalhatóan csinálni; a Lynyrd Skynyrd-szerű, southern dal azon a határon belül marad, amin később a Love Unreal átbukik. Utóbbiban a túlpörgő pátosz és az agyonvillogott szóló már inkább idegesítő, mint cool - nem hinném, hogy bárki a világon kevesebbet gondolna Zakk Wylderól akkor, ha néhány szólóban valamivel kevesebb tekerés volna. Amúgy általában ez a bajom a gitáros lemezekkel, konkrétan az, hogy néha azt érzem, hogy a riff fontosabb, mint a dal vagy a hangulat. Ez itt nem annyira vészes, Wylde van annyira jó és profi, hogy ez normális határokon belül maradjon, de különösen a lemez vége felé éreztem, nagyjából a Disbelief után, hogy már egy ideje ugyanazt a dalt hallgatom.
Mielőtt az olvasó vudu-babát rendelne az eBay ről, hogy meg tudja torolni az efféle kijelentéseket, hadd írjam le gyorsan, hogy a lemez nem rossz, mi több, vannak nagyon hangulatos pillanatai. A The Day That Heaven Had Gone Away például tökéletes aláfestő zene ahhoz a jelenethez, amikor a lemenő nap megcsillan a szélvédőn, miközben a főhős egy csőrös Mackkel szeli át a texasi nagy semmit két leszámolás közben. Ebből szívesen hallgattam volna még többet, és akkor teljesen meg lennék győzve a Black Label Society relevanciájáról. Így viszont azt gondolom, hogy a vitathatatlan tehetségen túl nincs elegendő plusz a Grimmest Hitsen, amitől majd fél év múlva előveszem újra. Ez nagyon negatívan hangzik, de ennél azért árnyaltabb a kép: biztos vagyok benne, hogy a rajongók imádni fogják; én is hallom, hogy mit fognak szeretni rajta - csak szerintem Zakk Wylde menő, a BLS meg szimplán rendben van.