Kívül-belül lefagyva: Amenra, Boris @ A38, 2018.02.26.

2018. február 28. - RaczUr

28579873_10212813619428722_1991867102_o.jpgKőkeményen belefejeltünk a télbe, így február finisébe érkezve. Amúgy idegesítő, és bosszantó dolog ez, de azért kevés eseménynek állt volna jobban a mínusz 10, mint egy Amenra, Boris kettősnek a hangversenyén. A fagy elől meg érdemes volt a hajó gyomrába menekülni, hogy ne csak a test, hanem a lélek is kidideregje magát.

Ez a két zenekar közös fellépése igen erős kult státuszt jelzett előre. A Boris nekem nagy szerelmem, a 2010-es koncertjük úgy is baromi nagy élmény volt, hogy anno jó ha 75 emberrel kellett osztozkodni a Dürer nagytermében. Az Amenra kicsit később került a látókörömbe, de hallva az új lemezüket, és látva, hogy mit nyújtanak élőben nem volt kétség, hogy egy igen erős estének nézünk elébe.

A japán Boris nem egy egyszerű eset. Ad 1: stílusilag is igen széles skálán mozogtak eddig, ambienttől a zajos punkon, és j-rockon át a sludge/drone vonalig szinte minden stílusba belekóstoltak. Ad 2: volt idejük 24 saját album, és 13 kollaborációs lemez alatt ugrálni a stílusok közt, mindez 22 év alatt (hogy nem öregednek ezek!?).

A Boris-szal az első találkozás a 2002-es Heavy Rocks kapcsán volt. 2011-ben aztán jött az újabb Heavy Rocks egy tripla album keretén belül, ami végképp magával ragadott. Hogy ebből mit kaptam vissza a koncertjükkel? Nagyon keveset. A japán trió fogta magát, színpadra álltak a fekete vászon csuhájukban, és onnantól egy igen intenzív trip vette kezdetét jó 70 percig. Műfajilag végig a lehető leglassabb drone/doom stílusban.

28500907_10212813598268193_416501060_o.jpg

Pedig a két fellépő közül előzőleg inkább a Boris izgatott. Viszont egy olyan súlyos és lassú programot hoztak, hogy az már az én tűréshatáromat is túllépte/túllépegette. A dobos Atsuo vitte a hátán a show-t, ami néha inkább egy kabuki előadásra hajazott. Szolid arcfestéssel, széles gesztusokkal (többnyire felállva) agitálta a népet, amivel nem lett volna gond, de még magához képest is eléggé csínján bánt a dobütögetéssel. 3-4 másodpercenként 1 leütés, és max a beütő és a hátteret beterítő gong lett igazán megbaszatva (a beütő mikrofonja pl. tett is egy 180 fokos fordulatot koncert közben). Néha ez a magán performansz ráment az összképre, a gitáros hölgy Wata volt, aki mentette a helyzetet az Orange hegyből kiömlő zúzdáival –egy ízben meg tangóharmonikát ragadva-.

A gond nekem csupán azzal volt, hogy amellett, hogy sok tekintetben energikusság áradt belőlük, de tényleg túlsúlyban voltak a kitartott gitárhangok, és súlyos basszus búgások (dob nélkül). Így pedig elég tömény volt amit kihoztak ebből a koncertből. Túl tömény. A stroboszkópot meg igen erős túlzásnak éreztem.

28548078_10212813904355845_516462312_o.jpg

Az Amenra post-metál súlyzása leginkább azért érdekelt, hogy mit is hoznak ki belőle élőben. a Mass IV megismerése már idénre csúszott nekem, de mindenképp 2017 egyik legnehezebb, legsúlyosabb és mindeközben leglebegősebb korongja volt (ahhoz képest, hogy azt hittem ez fogja uralni a setlistet csupán a Plus Prés De Toi és a Diaken volt). Az Amenra egyértelműen a nehéz zúzás vs éteri lágyság közti mezsgyén egyensúlyozik. Lemezen hallgatva egész jól, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy szusszra egy könnyen fogyasztható dolog lenne, amit összehoznak.

A belga ötösfogat gyakorlatilag megtöltötte a hajó belsejét. Ahhoz meg azért le kell tenni valamit az asztalra, hogy ezt kivitelezze egy zenekar. Az Amenra igazi vonzereje pedig élőben villant meg. Súlyos gyomrosok váltogatták a lágy simogatásokat. Ennyiből kiszámítható a zenéjük, gyakorlatilag minden számuk így épül fel. Na de hogyan?

28579676_10212813650429497_508605498_o_1.jpg

Ha a Boris egy bad trip volt a maga előnyeivel és hátrányaival, az Amenra trip egy olyan utazás volt, ami után többnek érezte magát az ember. Iszonyatosan széles skálán mozgott az érzelem kitörések sokasága, amit hoztak a bulin. Az énekes Colin H. van Eeckhoutnak pedig oroszlánrésze volt ebben. Lemezen is eléggé érezhető a Tool tisztelete, de élőben még inkább érződött (a félmeztelen Colin gerincvonalas tetkója szintén analógiáért kiáltott Maynar James Keenennel), azzal a különbséggel, hogy az érzelmes részek teljes magába fordulással, a zúzásoknál pedig abszolút támadó, kitörő energiával robbant ránk.

Az Amenra milliméter pontossággal tudta, hogy miből mennyit kell adni, hogy pont jó, pont elég legyen. A vetítés (már amennyit látni lehetett a halkonzervből) jól kísérte a zenéjüket, és úgy összességében nem is lehet máshogy jellemezni az estet, minthogy egy tökéletesen koreografált, lélektől lélekig hatoló, már-már szakrális élmény volt. A Silver Needle. Golden Nail, mint befejezés pedig teli találat volt.

Fotók: Simicz Ferenc

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr313703254

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Bone77 2018.02.28. 21:42:09

Boris - Wata, ezt javítsátok kii légyszííí....
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum