Between The Buried And Me - Automata I. (2018, Sumerian Records)

Automatikus ötös

2018. március 09. - theshattered

betweentheburiedandmeautomatacd.jpgMindig kicsit "félelmetes", ha egy nagy kedvenc új anyaggal jelentkezik. Főleg nálam, mivel az igényeket folyamatosan magasan tartom és kimondottan rühellem, ha valaki egy félvállról kiadott valamivel szúrja ki a rajongók szemét, csak azért, mert muszáj. Na, szerencsére a frissen a Sumerianhoz igazolt prog metal istenkirályság, a Between The Buried And Me nem picsogta el az új albumát, legalábbis az első felét biztosan nem.

Első felét? Igen, kérem, ugyanis az Automata két részletben érkezik, az első ma, a következő adag valamikor nyáron. Miért? A banda elmondása szerint, hogy a nagy fogyasztói társadalomban minden dal megkapja a kijáró figyelmet és tiszteletet, ha már megalkották. Van benne valami, a BTBAM-től amúgy sem újdonság a rövidített műsoridejű anyag kiadása, elég csak a szintén kétrészesre vett Parallax első felére gondolni (mondjuk ott a második rész teljes albumhosszra hízott). Az, hogy a Sumerian lenyúlta őket a Metal Bladetől talán csak annak okozhatott kellemetlen álmokat, akik nem ismerik igazán a kvintettet, mert szerencsére nem kezdtek el (kicsit már idejétmúlt) matekmetalt nyomni - nem is vártam volna tőlük, nem hozzájuk való. Maradt a jó, ízes, veretes, élvonalbeli progmetal!

Az Automata I. a "feles" mivoltából adódóan nem egy hosszú anyag. Hat dal (ebből egy csak egy egyperces átvezető) és harmincöt perc. Lehet, hogy más zenekaroknál ez már kimeríti a nagylemez fogalmát, de a hőseinktől megszokott órás albumaihoz képest ez kevéskének tűnhet, még ha tudjuk is, hogy jön hamarosan a folytatás. Mert tényleg, mire belemelegednénk a tényleg magasra pakolt lécet is lazán megugró albumba, már vége is. Éhes marad utána az ember, főleg annak fényében, hogy a Blot mintha egy riff közepén lenne megszakítva. Hát, sírva könyörög az ember lelke, hogy "MÉG, MÉG, MÉG!". Szinte emberkínzásról beszélünk! Ez pedig ritkán esik meg, tapasztalatból mondom.


Az előre bedobott Condemned To The Gallowszal nyitó album amúgy - hosszbéli limit ide, vagy oda - minden modernebb felfogású progger számára maga a mennyország. Minden itt van, ami jellemzi az ötös zenéjét, Tommy Giles acsarkodása, jellegzetes éneke, billentyűjátéka, a hol őrlő, hol elandalító húrosok (egytől egyik nagybetűs Zsenik) és Blake Richardson csúcsligás dobolása. Mondhatnánk, hogy semmi újat nem ad az Automata I., mégis a jellegzetes ízek úgy keverednek, hogy egy teljesen új kaland keveredik ki belőle. Egy ilyen eklektikus felfogású csapatnál persze nem lehet olyat mondani, hogy olyan helyre merészkedtek, ahol még nem jártak, mert olyan nincs. Persze a tavaly a tizedik életévét betöltő Colors zseniális és tökéletes csapongását nem is akarták überelni, ehelyett inkább egy magukhoz mérten konzervatív, már-már megfontoltabb, összképét tekintve lassabb anyag az Automata I., de mégis... Nem hiányzik onnan semmi. Tanári módon, minden szögletesség nélkül jönnek a témák. Nem tudom, hogy csinálják, de tartsák meg a jó szokásukat! És tartsák szem előtt a következő jó öreg székely mondást: a Between The Buried And Me album úgy jó, ha egy órás. És milyen igaz!

Lehet engem elfogultsággal vádolni, lazán felvállalom, hiszen a BTBAM egyike a legnagyobb kedvenceimnek, de kérem: amelyik zenekar ennyire nem tud hibázni, hát, hogy lehet nem szeretni? Jó, persze, akiknek nem szíve csücske a "kajabálós metal", meg az összetett ötlethalmozás, annak fejfájása lehet tőle, nem egy olyan zene, amit csak úgy a háttérben, szórakozás címszóval hallgatni szoktak. Az ilyenek kerüljék is el!

betweentheburiedandmejan2018promo_638.jpg

Itt minden másodperce oda kell figyelni, a hiperkomplex felépítés miatt mindig lehet benne újat találni. Amikor már azt hinnéd, hogy ismered az adott albumot, máris egy újabb arcát, egy új riffet, témát képes neked megmutatni, így megunni is nehéz, mert... hát, sokszor megjegyezni is az. Most tényleg... Ott van például a Yellow Eyes. Olyan, mint egy Simpson család rész: annak, hogy mi történik az elején, az égvilágon semmi köze a végéhez (ez amúgy dicséret), ahogy elvárható egy egyébként az elődjeihez hasonlóan szintén történetmesélős album esetén. Az egész egy nagy, mesteri utazás, melyben a pihenőt is a dalok adják, az első pillanattól az utolsóig.

A modern progger Between The Buried And Me rajongói tehát egy újabb zseniális hallgatnivalóval gazdagodtak ezzel a fél lemezzel. Lehet, hogy kevesebb a csapongás rajta, mint korábban volt jellemző a csapatra, de ez nem is számít, úgy királyság az egész, ahogy van! Jaj, nem, bocsánat! Egy nagy hibát mégis találni benne: messze van még a folytatás! Én nagyon éhes maradtam, kérem azt a második részt! Most!

5kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3213725388

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum