Először járt nálunk a Fu Manchu, és adott egy igen erős koncertet az A38 hajón március 16-án. Mi pedig kihasználtuk az alkalmat, hogy kifaggassuk Scott Hill énekes-gitárost egy jó hangulatú interjúban, az új lemezükről, a kezdetekről, kocsikról, szörfről.
RockStation: Szóval először vagytok Magyarországon.
Scott Hill: Igen, először. Talán már átutaztunk itt, de nem vagyok benne biztos.
S: Két-három éve úgy volt, hogy játszotok itt.
SH: Tényleg? Miért nem játszottunk? De nem emlékszem, hogy koncertünk lett volna itt. De most már itt vagyunk!
RS: Mik az első benyomások?
SH: Első benyomás, hogy felkeltem a buszban, ott kint (ki mutat az ablakon), úgyhogy felkeltem, és láttam, hogy egy hajón játszunk majd, király! Szeretek turistáskodni, de ahogy ideérünk, először soundcheck, zuhany, készülődés a koncertre, jó lett volna körbe nézni a városban, de pluszban még esik is az eső. Szóval nem látok semmit, csak a hajó belsejét (haha).
RS: Ez is egy elég fura első benyomás lehet!
SH: Igen, mindenképp!
RS: Játszottatok már hajón ezelőtt?
SH: Igen! Franciaországban, és nem volt túl jó élmény. Nem is a hajó miatt, de a plafon nagyon alacsonyan volt, így meggörnyedve kellett játszanom. De hát bárhol játszunk. Itt jónak tűnik a hangosítás.
RS: A legújabb, Clone of the Universe albumotokkal jöttetek most ide. Nekem eléggé a régi idők Fu Manchu dolgait idézte. Nagyon erős lemez lett. Honnan jött ez az irány?
SH: Kicsit lassabbak lettünk, most nem hoztunk olyan gyors témákat, mint korábban. Lett talán 15 szám, abból lett 10, és úgy voltunk, hogy ezzel megvan egy album. Folyamatosan jöttek a riffek, és nem tudtunk megírni teljes számokat, de jók voltak a riffek, és utána jött az ötlet, hogy egy számba belesűrítjük a legjobbakat. Egy kicsit le akartunk lassulni, nem akartunk túl agresszívek lenni.
RS: Ez gondolom az Il Mostro Atomico-ra igaz leginkább (a Clone of the Universe 18 perces záró dala), annak honnan jött az ötlete?
SH: Összejöttek a riffek, azokat próbálgattuk. Sose voltunk egy jammelös zenekar, hosszú dalokkal. De úgy voltunk vele, hogy próbáljuk meg! Egy lemez felét tette ki a dal, és kicsit paráztunk is, hogy az emberek ki fognak akadni rajta. De aztán mondtuk „bassza meg, így marad!” (haha) De elég sok irányba elágazik, hogy végig fenntartsa az érdeklődést. Nem tudtuk, hogy élőben is akarják majd hallani, de a visszajelzések alapján igen.
RS: Abban a dalban Alex Lifeson a Rush-ból is vendégszerepel.
SH: Igen! Az nagyon fura dolog volt! A managere jó barátja a managerünknek. Találkoztak, amikor az albumot vettük fel, és felmerült, hogy Alex gitározhatna az egyik dalban, a managere meg mondta, hogy küldjem el a dalt. Akkor már megvolt a nyers verziója, elküldtük, aztán Alex mondta, hogy benne van, mit akartok rá? Mi meg teljesen lefagytunk. Aztán mondtuk neki, hogy csináljon bármit, bárhogyan, bármikor (haha). Úgyhogy játszott az egész dalra dolgokat, és van az a rész, amikor a basszus meg a dob kíséri, majd aztán kiszállnak belőle, és ő viszi a ritmust ezzel a feedbackes, sci-fi hangzással. Nagyon fura volt! Amikor gyerek voltam, 80 és 86 között csak punk rockot hallgattam, és csak azt! De egy bulin hallottam a Rush-t, és nagyon bejött. Úgyhogy még most sem hiszem el, hogy ez megtörtént!(haha)
RS: Vannak még olyan zenészek, akikkel szívesen dolgoznál együtt, mint vendégzenészek egy Fu Manchu dalban?
SH: Óó, rengeteg lenne. Greg Ginnt a Black Flagből nagyon szeretem, nagyon jó zajos gitárhangzást csinál. Keith Morris a Circle Jerks-ből. De rengeteg van, nem is tudom hol kezdjem.
RS: A Fu Manchu közel 30 éve létezik, a kezdetek óta van egy sajátos fílingje a zenéteknek.
SH: Amikor gyerekként elkezdtünk zenélni, nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok ülni, és ez nagyon király dolog. Én akkoriban hangos torzított gitárt akartam hallani, ezért is akartam a zenekarban lenni. Eleinte csak gitároztam, nem énekeltem. Kezdetben volt egy haverunk a bandában, és ő mondta, hogy „te fogsz énekelni!”, nem is értettem miért. (haha) Kipróbáltunk pár énekest, de nem működött velük a dolog. Aztán én maradtam. De mindig egy valamirevaló riffel kezdődött a zene, arra rá egy jó ütem, és kész is. De ezt eddig is így csináltuk, és ezután is így fogjuk.
RS: A szüleid a korai próbálkozások idejében szerinted gondolták, hogy eddig viszi a Fu Manchu?
SH: (haha) Meg kéne kérdeznem őket! Engedték, hogy az nappaliban próbáljunk, mondták, hogy nyugodtan zenélhetünk, amíg a zsaruk ki nem jönnek. (haha) És ez így is volt általában. A nappaliban vagyunk, mutatom, hogy itt egy dalötlet, halkan megmutatom, aztán ahogy bekapcsoltam az erősítőt felkiáltottunk „Picsába! A szomszédok! Hívják a zsarukat!”, és persze jöttek is. Maximum 45 percünk volt zenélni. De most kíváncsi lettem, hogy gondolták-e akkor, hogy a zenélésből lesz-e valami. Ha haza megyek megkérdezem őket.
RS: A szüleid zenélnek amúgy?
SH: Nem… A nagyapám gitározott. Gyerekkoromban meg apám oda-vissza hallgatta a Blue Cheer lemezeket. Amit nagyon imádtam. De nem zenéltek a szüleim. Anyám zongorázgatott, apám meg mindig dobolni szeretett volna. Ő amúgy 2 méter magas, és mindig azzal jött, hogy lejátszhatna valami country ütemet (Scott közben görnyedten, lábát a nyakába húzva mutatja, hogy nézett ez ki élőben). De mindig nagyon támogatóak voltak, és hagyták, hogy zenélgessünk ebéd után.
RS: Neked is van családod?
SH: Igen.
RS: A zenekari élethez hogy állnak hozzá?
SH: Van egy 9 éves lányom, ő nagyon csípi a zenénket. Vannak gitárjai, vagyis inkább az én gitárjaim az övé, én kérem tőle kölcsön. (haha) De van egy dobszerkó, meg basszus, úgyhogy amikor jönnek a barátai, akkor azokon játszanak. De turnén nehéz azért, mert én szoktam suliba vinni, az hiányzik, ha hónapokra eljövök. Los Angelesben a Trubadour-ban volt lemezbemutatónk, és életében először eljött a koncertünkre. Voltak vagy ötszázan, ő meg a színpad széléről nézte, és van az egyik dalunk, a Weird Beard. Mindig ezt üvöltözte a barátainak „Weird beard!” ők meg „Mivaan?” (haha). Van az a rész, ahol a zene leáll, lejjebb állítottam a mikrofonom, a színpadra jött és belekiabált: „Weird beard”, a közönség pedig megőrült. A feleségemmel is egy koncerten találkoztunk, ő texas-i. Úgyhogy mindannyian élik a rockot.
RS: A Fu Manchu-nak elég sok dala van, ami megjelent már videójátékban, filmzeneként. Milyen érzés újrahallani ezeket a dalokat egy másik közegben?
SH: Király dolog! Amikor először hallottam magunkat a rádióban akkor lehűltem teljesen. Voltak ugye a Tony Hawk játékok, voltunk a Toyota reklámban, amit a super bowl-on adtak le. Az elég kemény volt. Úgy gondolom, hogy a korosztályunkban sok embernek lett jó állása, olyanok, akik régebben hallgattak Fu Manchu-t. (haha)
RS: És milyen filmben, sorozatban, vagy videó játékban bírnád elképzelni a zenéteket?
SH: Bármilyen sci-fi filmben, vagy régi motoros filmben. Nem nagyon játszok videó-játékkal, de talán egy autóvezetős játékban?
RS: Autórajongó vagy?
SH: Igen. A tengerparton, Dél Kaliforniában nőttem fel, az apámnak mindig gyors izomautói voltak, meg kisbusza, meg crossmotor. A California Crossing borítóján az én El Caminom van. A házam előtt, a szőke lány meg a feleségem.
RS: Tisztára, mint egy családi fotó!
SH: Pontosan! A másik lány meg Brant barátnője volt (Brant Björk dobolt a California Crossing idején a Fu Manchuban). Gyerekkoromban a parton láttam sokszor El Caminokat, és mindig arra gondoltam, ha majd nagy leszek nekem is lesz egy, és pont az előtt a lemez előtt vettem egyet.
RS: A szörfözéssel hogy álsz?
SH: Szörfözök minden nap! 1976 óta, gyerekkoromtól szörfözök. A gimiben a tesi órák szörf órák voltak választhatóan. Reggel ott kellett lenni a parton, 7 órára, szörfözés 8-ig, és 9:30-ra vissza a suliba, akkor kezdődtek az első órák, és ez hetente kétszer. Emlékszem öt haverommal matek óránk volt szörf után, és mindig késtünk, mert addig voltunk a vízben, meg utána kellett egy óra, hogy elkészülj. De igen, így turnén nem túl jó, viszont ha otthon vagyok, akkor igyekszek sokat a víz közelében lenni.
RS: Turné közben volt, hogy összejött a szörfözés?
SH: Aha. Egyszer például Ausztráliában turnéztunk. Általában nincs erre idő, de Ausztráliában amúgy is minden a vízparton van. De általában nincs idő rá.
RS: Korábban említetted a sci-fi-t. Az a kedvenc műfajod?
SH: Igen-igen. Ez is gyerekkorból jön, mert azt néztem mindig. A régi Majmok Bolygója nagy kedvenc, a Twilight Zone, az egyik dalunk, a Saturn III is egy régi sci-fi, akárcsak a Laser Blast. Tudod, sokkal könnyebb ezekről a dolgokról írnom. Nincs mit írnom a vallásról, a politikáról, vagy személyes dolgokról. Én csak ökörségekről akarok írni, ufókról, bigfootról, ahogy épp üldöznek egy kisbuszt. (haha) Ezt mindig is szerettük, meg ezekkel voltunk körül véve. Sci-fi magazinok voltak a házban, nagyapám hitt az ufókban a 60-as években, úgyhogy én ezt szeretem igazán.
