Visszatérés a Roadburn bolygóról, első rész

Roadburn beszámoló, 2018. április 19-20.

2018. április 26. - p.man

roadburn_2018_1.jpgAz elmúlt egy hét nem volt egyszerű, Bell Witch, Tormentor, Weedeater, még belegondolni is rémisztő, hogy mindez alig pár nap alatt történt. A szerző azonban ezúttal kimaradt ezekből a jóságokból, azért, hogy egy még intenzívebb élményre tegyen szert: a világot a nyakába véve Hollandia felé vette az irányt, ahol a hétvégén zajlott az underground közmegegyezéses ünnepe, a Roadburn. Alább a négynapos esemény első felének szubjektív krónikája.

Amennyiben az olvasó azt fontolgatja, hogy maga is valamikor részt vesz a Roadburnön, rögtön egy – kéretlen – tanács: utazz egy nappal korábban! Ellenkező esetben, amikor a hajnali keléstől holtfáradtan leszállsz a vonatról Tilburgban, a legkevésbé sem leszel alkalmas belevetni magad a hajnalig tartó ereszdelahajamba. Pedig éppen ez a lényeg, az elmúlt hónapok bejelentései, hypeja után szinte mindent akarsz látni, többnyire három helyen egyszerre, és kell valamennyi idő, míg rájössz, hogy inkább lazán, ahogy sikerül alapon is pontosan ugyanolyan – ha nem jobb – élményekkel fogsz távozni, mintha görcsösen ragaszkodnál az előre elképzelt menetrendhez.
A hétvégét a Waste Of Space Orchestra nyitotta, és ha nem dereng a név, nem ott a hiba. Ha azt mondom, Dark Buddha Rising, Oranssi Pazuzu, akkor talán közelebb járunk, a WoSO pedig a fenti tíz zenész egyedi kollaborációja, aminek első és egyetlen előadása volt a Roadburn nyitóprodukciója, mintegy miheztartás végett. Már-már színházi előadás, vetítéssel, szereposztással, de hangokra és zenére, ami az ambient-szerű csendtől a pusztító black metalig terjedt. Nem semmi kezdés – és ha érdekel az egész háttere, akkor figyeld a Rockstationt, mert hamarosan jön interjú is a tagokkal.
waste_of_space_orchestra.jpgAz Earthless a fesztivál egyik házigazdájaként ilyen-olyan formában háromszor is fellépett. A nyitónap volt az „önálló” nap, amikor a trió a saját dalaival szórakoztatta a nagyérdeműt, azonban erről sikeresen lemaradtunk. Ahelyett, hogy az utolsó 5 percbe nézünk bele, inkább a Het Patronaat felé vettük az irányt, ahol az Årabrot kezdett éppen. A norvégok meglehetősen régi motorosok a szakmában, a The Gospel album mindenképpen ajánlott hallgatnivaló, annak, aki érdeklődik a poszt-akármik iránt. A durván háromnegyed órás műsor zöme is erről az anyagról volt, és a leginkább amishoknak tűnő négyes elég tisztességes ünneplést is bezsebelt a végén.
A Converge nem szorul semmilyen bemutatásra, és idén két teljes albumot végigjátszó szettel tették hozzá a magukét. Az első estén a pár hónapja kijött The Dusk In Us volt a főszereplő, és nem meglepő módon hatalmasat ütött. Az anyag lassabb, sludgeba hajló részei tökéletesen működtek, és egyáltalán nem lógtak ki a kaotikus hardcore dolgok mellől sem; a színpadi jelenlétet pedig évtizedek óta gyakorló zenészek pedig lényegében csuklóból hozták az olyan témákat, melyeket a többség valószínűleg megfejteni is nehezen tudna, nemhogy lejátszani.

Rövid és sikertelen regenerációs próbálkozás után maradtunk a nagyszínpadnál, tekintettel arra, hogy a Cult of Luna és Julie Christmas még egyszer, utoljára megmozgatta a Mariner albumot. Aki esetleg még nem hallotta, azonnal szerezze be, különösen, hogy pár napja a koncertváltozat is kijött – az évtized egyik posztrock csúcsteljesítménye. A koncert ennek megfelelő volt, tökéletesen megkomponált, átélhető, leginkább az eredeti Blade Runner Daryl Hannah-replikánsára hajazó Julie Christmassal. A Cygnussal pedig nem csak a fellépés, hanem egy korszak is lezárult, hiszen ezzel az anyaggal sem a közeli, sem a távoli jövőben nem tervez színpadra állni a CoL.
julie-christmas-cult-of-luna-e1478616492948.jpgA felemelő élmény által sugárzott utolsó energiamorzsákat a Bong-Ra fellépésén használtuk el, akik egy hármas performansz nyitányaként mutatták be az új zenei irányukat. Nincsenek már gépek, techno, csak basszus és dob, hasonlóan az Omhoz vagy a Zaumhoz. Van ereje, kétségtelen. Viszont a Phurpa tibeti bön dalait és a Servants of The Apocalyptic Goat Rave okkult rave / technoját a Weedeater God Luck & Good Speed végigjátszós bulijára cseréltük. Erről nemrég a Robotos koncert alapján olvashattatok, és az ott leírtakkal a legteljesebb mértékben értek egyet. Dixie Dave és népi zenekara a redneck sludge mintapéldánya, őstulok riffjeikre azonban csak a halott nem kezd bólogatni.

Az éjszakai ájulásszerű alvás megtette a hatását, a második napot tele tervekkel és energiával indítottuk. Szinte ebédidőben néztünk bele Ivar Björnson és Einar Selvik Hugsjá workshopjába, ahol a zenészek sztorizós, pár dalt akusztikusan játszós módon avatták be a nagyérdeműt a norvég őstörténet rejtelmeibe. A Motorpsycho két óráját úgy tíz perc után feladtuk, a jammelős, pszichedelikus rock ezúttal nem talált meg, Mivel az új Panopticon album szettre esélytelen volt bejutni, így a Kikagaku Moyo fellépésén kötöttük ki. A japán heavy psych négyes az idei Roadburn egyik programsorozata, a Japanese Psych Experience részeként lépett fel, és abszolút megfelelt az elvárásoknak. A hetvenes évek jammelős, elszállós dolgai és a klasszikus desert rock szerelemgyereke az övék, nem csoda, hogy a hétvégén lelkesen fogadták a gratulációkat a többnyire a merch pultban üldögélő zenészek.

A lengyel Furia egyszerű, de nagyszerű black metalját remélem, hogy itthon sokan lecsekkolták április elején. Aki nem, az bánhatja, mert ékes példája annak, hogy nem feltétlenül kell agyonbonyolított dolgokkal terhelni az agyakat akkor, amikor a klasszikus Mayhem, Darkthrone riffek is tökéletesen hozzák a kívánt hatást. És ha bonyolításnál tartunk, akkor a következő megálló a Converge You Fail Me albumának végigjátszása volt. Nem hinném, hogy bemutatásra szorul az album, a produkció pedig pontosan olyan profi volt, mint az előző napon. A színpadra invitált Thomas Lindberg (At The Gates) és Kevin Baker (All Pigs Must Die) közreműködésével eltolt Wolverine Blues pedig feltette az i-re a pontot.

Az energia itt már egyre fogyott, de messze volt még a nap vége. Belenéztünk az Earthless és a japán krautrock nagymester, Damo Suzuki bulijába, ami pontosan olyan volt, mint ami két pszichedelikus nagyágyú találkozásától elvárható. Közben máshol már a Godflesh kezdett a Selfless albummal, és az indusztriál egyik alapművét nyilván nem akartuk kihagyni. Hiába telt el két évtized, a dalok mit sem vesztettek erejükből, ahogy az a teltházból is látszott.
Itt már erősen sajogtak a lábak, zsibbadtak a nyakak, de nem volt mit tenni, hiszen a nap végén az Igorrrt kötelezőnek éreztük. A tavaly idehaza is járt francia társaság úgy, ahogy van kihagyhatatlan, lemezestől, koncertestől, tehát aki még nem látta őket, az nyomban pótolja ezt a hiányosságot. Hogy milyen? Őrült, zabolátlan, minden konvenciót semmibe vevő cirkusz, ami az egyik pillanatban opera, a következőben black metal, majd békebeli sanzon… röviden nagyon súlyos produkció.

A franciák után jött el a pillanat, amikor feladtuk. Hiába jött még a Grave Pleasures a gothos, postpunkos slágerekkel, erre már semmilyen rejtett energiát nem tudtunk mozgósítani. A szállást így is automata üzemmódban értük el, ahol gyorsan ágyba zuhantunk, tudva azt, hogy még csak a fele telt el a Roadburnnek, és a következő napok sem lesznek kevésbé komolyak. Tehát az első résznek itt a vége, de hamarosan jön a következő, többek között kanadai posztrock nagyságokkal és kínai black metallal.

(A képek és a videók nem feltétlenül a helyszínen készültek.)

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr1013869932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum