Jogos elvárás, hogy tizenöt év csend után (az eMOTIVeot most ne számoljuk, lévén csak egy nagyrészt feldolgozáslemez lenne, még ha nem is mindennapi) a világ legtökéletesebb albumával jelentkezzen egy zenekar? Abszolút! Sőt, egy banda minél később ad ki friss albumot, elvileg annál nagyobb nyomás kellene, hogy nehezedjen, mivel a rajongók étvágya és igénye is egyre fentebb kúszik. De meg tud felelni ennek az egész elvárás, súly, étvágy kombinációnak az Eat The Elephant? Vagy annyira nem is tökéletes? Vagy pont, hogy az? Vagy "csak" egy újabb A Perfect Circle album? Spoilerveszély: meg tud és szinte teljesen tökéletes is!
Könnyen meglehet amúgy, hogy be kellhet mutatni az A Perfect Circlet néhányaknak. Hát, nem könnyű sztori. Nem is lehet egyszerűen megfogalmazni, nem is vállalkoznék rá, egyszerűen aki szereti az igényes, művészi, lebegős gitárzenét, az nyugodtan adjon neki egy esélyt. Éppenséggel ez egy olyan jellegű muzsika, amely messze túlmutat a rockzene komor, szilárd várként felépített, szerencsére egyre kevésbé áthatolhatatlan vasbetonfalain. Ezt majdnem ugyanannyira lehet igényes, élő popzenének is nevezni, de ez meg a pop egyre inkább való elfostosodása miatt lenne degradáló. Maradhatunk a stílusok közötti, stílusok feletti jelzőnél? Mert pontosan ez az Eat The Elephant!
Visszatérve az előző gondolatmenethez, kérdésekhez. Elvárás tehát az van, nem mintha nagyon érdekelné az elkövetőket. Még úgy sem, hogy másfél dekád alatt igencsak előrehaladt a zene összképe. Tehát a Keenan / Howerdel duónak úgy kellett hoznia a szokásosan magas szintet, hogy közben kellő mennyiségben be is kellett újítani a receptbe. Mert (ismervén a rajongói hozzáállást) ha túl "régies" lenne az a baj, viszont ha túl új, akkor meg sokaknak az szúrta volna a szemét. És tudjátok mit? Szerintem tökéletesen vették a feladatot, megtalálták a legfényesebb aranyból kiépített középutat!
Mert az Eat The Elephant, ahogy kell is, ekkora időtávból, ugyanúgy megtartotta a rájuk jellemző korai ízeket, mint ahogy aktualizálta is azokat. Azért valljuk be, valamennyire fel kell varrni azokat a témákat, még ha kicsit kortalan és korlátlan zenéről is beszélünk. Ma már nem teljesen biztos, hogy akkorát hasítana bármelyik előző korong, mint akkor (persze nem is kizárt!), kell, hogy legyen benne valami az elmúlt tizenöt év zenei hatásaiból. Van. Sunyin, elbújtatva, szintetizálva, de van! Némileg több elektronika, több gitáreffekt, egy kis ez-az. Szépen, igényesen beledolgozva, pont annyit hozzáadva az összképhez, amennyitől mai lesz az egész recept.
Bevallom, ennek ellenére kellett egy kis idő, mire teljesen ráéreztem az album ízére. De tudjátok, nem mindig megy ez olyan olajozottan. Az APC meg amúgy sem könnyű falat. Viszont ha egyszer bekattan, onnan már nehéz menekülni előle. Még a sűrű hétköznapok ellenére is igyekeztem a lehető legtöbb időt rááldozni az Eat The Elephanttal való ismerkedésre, barátkozásra - aztán eljött a pillanat és szerelem. Kész!
A különböző zenei árnyalatok persze nyitott gondolkodást és hozzáállást igényelnek, sőt, érdemes elmolyolni egy-egy dallal, odafigyelve hallgatni, mert sok különlegességet tud tartalmazni. Először azt hinnéd, hogy már ismerős lehet a Disillusioned komorsága, vagy a So Long... grandiozitása, netán a Hourglass szinte már nettó darkpopos világa, aztán utána jössz rá, hogy ez a két fő agy már megint mocskosul pimasz módon szippantotta be az agyadat és nem is fogja elengedni, amíg be nem hódolsz az akaratuknak. Mert be FOGSZ előbb-utóbb.
És be is kell! Az A Perfect Circle zenéje egy minden nyitott agyú, zeneszerető ember könyvtárában kell, hogy képviselje magát, erre pedig az egyik legjobb alany az Eat The Elephant, ami egy szinte teljesen tökéletes, 2018-as, stílusok felett álló, igényes, élőzenét tartalmazó, persze a kellő mennyiségű színező elektronikát sem mellőző műalkotás lett. Ha nem is minden hangjában hibátlan, de közel áll hozzá és érdemes mindenkinek legalább egy próbát ejteni vele. Vagy akár többet is, mert nem biztos, hogy elsőre be fogja adni a derekát.
