Ha a ‘90-es években voltál tizen / huszonéves akkor az Ugly Kid Joe nevét nyilván nem kell bemutatni, hisz tisztában vagy vele, hogy ez a pár kaliforniai srác annyira pofátlanul és lazán tolta a Rock 'n' Rollt, hogy miattuk nem kapcsoltad ki az MTV-t akkor sem, ha épp nem a Headbangers Ball volt műsoron.

A debütáló America's Least Wanted nagylemez és főleg a két hatalmas sláger Everything About You tengerparton lazulós videója a szélnek eresztett guminővel és a - Harry Chapin feldolgozás - Cats In The Cradle népszerűsége, pillanatok alatt világhírűvé tette a bandát és most a korong kiadásának 25. évfordulóját ünneplő turné keretében első alkalommal végre Magyarországon is felléptek. Nem volt kérdés, ott kellett lenni, át kellett élni és életünk végéig emlékezni fogunk erre a napra.

Még csak most startol a Track de már a nyitáskor villantott egy Dead Daisies koncertet és rá két nappal egy laza kis Ronda Kölyök Józsin topoghatunk, hát mi ez kérem, ha nem maga a Kánaán, és mi lesz itt még a nyáron?

Bár az időjósok mindenféle heves zivatarokkal riogatták az éhes fülűeket, úgy tűnik az ázás esélye senkit nem tartott vissza az ígérkező örömöktől. A vártnak megfelelően szép számmal gyülekezett a kellően besózott seggű nagyérdemű a színpad előtt.

Nyitánynak némi hobbi stoner?

Túlzás lenne azt állítani, hogy - az Ugly Kid Joe frontemberének - Whitfield Cranenek Yellowcake nevű csapatával kapcsolatban csak úgy ömlik az információ a világhálórol, sőt, egészen konkrétan a fent leírtakon túl mindössze annyit sikerült kideríteni a brigádról, hogy eddig egy kazettát (!!!) adtak ki, amit egyébként a mörcspultban meg is lehetett vásárolni, ám ezen felül sem YouTube csatorna sem Facebook oldal nincs hozzájuk és egészen konkrétan ez volt a nyolcadik koncertjük.

Amit viszont rohadtul bánok, hogy minden igyekezetem ellenére végül nem sikerült elcsípni a műsorukat, márpedig a képeket elnézve muszáj lett volna hallanom, hogy milyen hangok másznak elő abból az erőművé felvasalt, fordítva húrozott balkezes Flying-V hangszerből, a buli exkluzivitásáról már nem is beszélve...késő bánat...Az meg már csak hab a tortán, hogy még avatott kollégáim szerint is igen jóféle stoner alapokra jammeltek egy hatalmasat, még ha az igen rendhagyó produkcióval a főműsorszámtól erősen elütő stílus miatt néhányan nem igazán tudtak mit kezdeni.

Stadion hangulat klubkoncerteket kenterbe verő közvetlenséggel

A Yellow cake műsorát egy nagyjából harminc perces átszerelés követte, ami a megérkezésen túl elegendő időt jelentett a sörök és némi mörcs beszerzésére és persze az ismerősökbe való belebotlásokba, ám amint felcsendültek az első hangok irány a színpad elé, mert ezt bizony közelről kell látni.

Ahogyan az várható volt a Stairway to Hell borítóját ábrázoló molinót leszámítva nulla díszlet, nulla póz, csak vegytiszta és bitang erős Rock N’ Roll, ami minden spontaneitásával együtt is olyan pontos volt, hogy ahhoz atomórát lehetne igazítani. Már a nyitó Neighbor akkorát ütött, mint egy komolyabb tequila dózis a tűző napon és mindenki nagyon jól tudta, hogy a java még bőven hátravan.

A műsor jelentősebb része természetesen az America's Least Wanted korongra épült csúcspontokként a show közepén - az apja nyakában ülő kisfiúnak - előadott Cat's in the Cradle majd a végére tartogatott Everything About You slágerekkel.

Az Ugly Kid Joe történetéhez a hirtelen jött sikeren túl persze az is hozzátartozik, hogy a debütáló lemezt követő Menace to Sobriety, közel sem kapott akkora figyelmet, mint az egy berobbanás után várható lett volna, ám ez a mostani setlisten nem igazán érződött. Az említett negyed évszázados évforduló mellett előkerült a Jesus Rode a Harley a C.U.S.T. a Milkman's Son a V.I.P. és kellemes meglepetésként az Uglier Than They Used ta Be albumon dörrentett Motörhead feldolgozás az Ace of Spades, no meg előtte nem sokkal egy kis Highway To Hell közönség énekeltetés, majd a Klaus Eichstadt gitáros által egy szál gitáron eljátszott és elénekelt Mr. Recordman.

Az időutazás élményét persze lehetett sejteni, de ennél sokkal többet kaptunk.

Az a hihetetlenül közvetlen magatartás, ahogy a zenekar a közönségével szemben viselkedett, magában is megérne egy önálló írást. Kezdjük ott, hogy Whitfield a show elején Evet húzott a színpadra (bocs Eve, ezt nem hagyhattam ki :)), majd további fotósok is felkerültek a deszkákra. Whitfield úr persze végig a vállán vitte a műsort és mindezt olyan magától értetődő lazasággal tette amit nem lehet tanítani. Mégsem lehet Őt azzal vádolni, hogy lopja a showt a hibátlanul teljesítő zenészek elől. Minden egyes tag tisztességgel odatette a magáét a műsor nagy részben leginkább spontán örömzenélésnek ható produkcióhoz. Voltak pofa leszaggató szólók, két dal közötti spontán ledermedés, poénok és nagy dumák, némi heccelés vagy épp egy kis könnyfakasztás és legnagyobb meglepetésünkre a kiírt időkeret jócskán túllépése.

Hihetetlenül jó volt egy kicsit újra 15 évesnek lenni, remélem nem utoljára részesülhettem ebben az élményben. Biztos vagyok benne, hogy sokan ellövik majd ezt a mondatot, de akkor is leírom: Az Ugly Kid Joe a világ legjobbfej zenekara!

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.