Amilyen ígéretesen indult annak idején a New Yorki Hittman pályája, annyira félresiklott az első – a klasszikus heavy metal hívei által mindmáig nagy becsben tartott, és harminc évvel a megjelenését követően újból kiadott – album után. Azt maga Dirk Kennedy énekes is belátja, hogy erről részben maga a zenekar tehet, most mindenesetre adott a lehetőség, hogy helyrehozzák a múltban elkövetett hibákat. A csapat ugyanis megint aktív, amint azt a Keep It True fesztiválon is tudatta velünk közel egy hónapja: új lemezen dolgoznak és rendszeres koncertezésre is készülnek. Minden fontos további részlet kiderül az alábbi beszélgetésből.
Mikor és milyen indíttatásból élesztettétek újjá a zenekart? Nem a mostani az első nekirugaszkodásotok.
Dirk: Ez az első igazi nekirugaszkodás. A kezdőlökést egy tavalyi interjúnk adta, amikor is egy görög magazinnak nyilatkoztunk. Szóba került a basszusgitárosunk halála, és elmondtuk azt is, mennyire szomorú, hogy nem léptünk fel a 2009. évi Keep It True-n, holott felkértek rá. Nem sokkal ezután jött a telefon Olivertől, aki meghívott bennünket az idei fesztiválra. Végighívtam a többieket. Az előző alkalommal elvetettük a dolgot, most viszont mindenki igent mondott.
Hogyhogy elsőre nem tudtátok vállalni?
Dirk: Michael (Mike Buccell bőgős, aki 2013-ban autóbalesetben elhunyt – a szerk.) személyes problémái miatt. Válófélben volt, és a gyermekeire is tekintettel kellett lennie. Ez volt az egyetlen ok.
Mit mondanál az új bőgősről, Greg Bierről? Hogyan került a csapatba?
Dirk: Nagyszerűen illik közénk, hihetetlenül jó arc, és betéve tudja a számainkat. Mike földije, az ő közelében nőtt fel, és ami elképesztő: ugyanúgy is játszik. Ő volt az egyedüli, akit meghallgattunk, és ő a megfelelő ember számunkra.
Bemutatkozó albumotok harminc éve jelent meg. Ebből az alkalomból idén újra kiadásra került, méghozzá remaszterizálva, bónuszként az 1985-ös demóval felturbózva. Nehéz volt megszerezni a jogokat, illetve felkutatni a régi demófelvételt?
Dirk: Igen is, meg nem is. A Hittman anyagok jogait már évekkel ezelőtt visszaszereztük az SPV-től, úgyhogy ezzel nem volt gond. Jimmy Bacchival telefonon beszélgettünk arról, hogy az új kiadáshoz hozzá kellene csapni a demót, és mondtam neki, hogy itt van nálam a polcon. El is postáztam neki Los Angelesbe, ő pedig feljavította az elöregedett mesterszalagot. Amint megvolt ezzel, bedigitalizáltuk, és kész. Szóval nem volt annyira nehéz az ügy. Ennél még a borítóval is több meló volt (nevet).
Mielőtt még magáról a lemezről kérdeznélek, menjünk vissza egészen a kezdetekhez. Igaz, hogy a Hittman előtt az Anthrax tagja is voltál, vagy legalábbis meghallgattak, mint lehetséges énekest?
Dirk: Az egészen korai időkben énekeltem náluk. Csak öt-hat hónapig próbáltunk együtt. Nekem már túl durva volt az irány, amelyben elindultak. A Hittmanbe úgy kerültem, hogy láttam a hirdetésüket egy újságban, és jelentkeztem rá.
Miért a két „t” a banda nevében?
Dirk: Mert az egyikünk zsidó (nevet)… Persze most csak vicceltem… Passz. A Ratt nevében miért van két „t”? Egyes zenekarok nevében miért van „z” az „s” helyett? A nyolcvanas évekről beszélünk… Nincs különleges jelentése, és nincs is közöm a dologhoz. Már felvették a Hittman nevet, amikor beszálltam. Scott Knight találta ki. Rendes srác volt, és kiváló énekes. Megfordult az Armed Forces-ben, és ő volt a Hittman első énekese is, legalábbis amennyire én az Anthrax eredeti énekese voltam. Arra a kis időre… Valaki most, harminc év után is megkérdezte tőlem, az Anthrax tagja vagyok-e még… Hát, nem éppen... A sajtó mondjuk erre is ráharapna, bár a sajtóhoz senki nem ért jobban Scottnál (Scott Ian)…
Hogyan emlékszel vissza az első album megírására és felvételeire? Elégedettek voltatok a végeredménnyel?
Dirk: Óriási móka volt. Ígéretes banda voltunk, tele energiával, mindenki fel volt pörögve, és imádtuk a lemezt. Nagyon élveztük az elkészítését. A szüleinktől kértünk kölcsön pénzt rá. Az SPV-től meg ötven centet kaptunk, hogy befejezhessük (nevet).
Kinek az ötlete volt a Secret Agent Man feldolgozás? Van olyan saját nótátok, amely emiatt szorult le a lemezről?
Dirk: Azt hiszem, James Frank Bacchi az ötletgazda. Vagy az a művész, aki a borítót készítette. Amit viszont lehagytunk a lemezről, nem a feldolgozás miatt hagytuk le, hanem mert elfogyott a pénzünk. Volt olyan dalunk, a Mabre Nōōr, amelyet felvettünk ugyan, de nem fejeztük be. Valahol biztosan megvan még a felvétele.
Mi következett a lemez után? Mi mindent sikerül elérnetek vele, és mi vezetett a kettes albumig (Vivas Machina)?
Dirk: Remek sajtónk volt, csupa pozitív ismertető jelent meg a lemezről. Az összes nagy magazin elismerően írt rólunk. Felkerültünk a Kerrang! borítójára is. Csakhogy nem a megfelelő kiadónál voltunk. Nem turnéztunk, nem csináltunk klipeket, így aztán nem tartottunk semerre. Menedzsmentet váltottunk, ami talán nem volt jó döntés, de hát utólag mindig könnyű okosnak lenni. Tény, hogy másképpen kellett volna intéznünk az ügyeinket. Jobban kellett volna a kezünkbe venni az irányítást. Ehelyett csak vártuk, hogy csörögjön a telefon, holott az nem csörög magától, mint tudjuk... Magunktól csak nagyritkán emeltük fel a kagylót. Azt vártuk, hogy az SPV végezze el mindezt, de semmit nem intéztek. Egyszerűen a sorsára hagyták a lemezt. A sztori persze sokkal bonyolultabb ennél, de a lényeg, hogy felszámolták az amerikai irodájukat, és hiába kötöttünk komoly nemzetközi szerződést a Mercury-vel, nem engedtek el bennünket. Csak három év múlva tudtunk végre nekilátni a következő lemeznek. A dolgok változnak…
A Vivas Machina albumon igen nagyot váltottatok zeneileg.
Dirk: Nem mi változtunk, hanem az idők. Haladtunk a korral. A két lemez között öt év telt el, és eközben a stílusok módosultak. Érthetőbb volna a dolog, ha a köztes időben három albumunk jelenik meg, de hát nem így történt. Pedig legalább háromlemeznyi anyagunk volt, amelyet az emberek nem hallhattak. Csupa friss dal, amely mind veszendőbe ment. A 90-es évek elejére kommerszebbek lettünk, aztán jött a grunge, és az mindenkinek betett. Mi mindig is a hard rockot szerettük. Sosem volt semmi gondunk a kislemezes sikerszámokkal. Én ugyanúgy szerettem a Bon Jovit és a Europe-ot, mint az Iron Maident és a Judas Priestet. A mi hangzásunkba minden belefért. Hogy valamihez hasonlóan szóltunk? Ha valami úgy szól, mint semmi más, akkor az a U2, a Beatles, a Guns N’Roses, a Metallica, vagy bárki a nagy ikonok közül. Teljesen rendben van az Anthrax vagy a Megadeth is, de ők már a második vonalhoz tartoznak, nem az újítókhoz.
Nem sokkal a második album után a banda leállt. Hogyan döntöttetek erről?
Dirk: Egyszerűen csak más dogokkal kezdtünk foglalkozni, ám valójában nem oszlottunk fel. Nem váltak el az útjaink, hiszen utána is beszéltünk egymással telefonon, sőt barátok maradtunk. Csak éppen egy új Hittman lemezhez nem volt már kedvünk azok után, ahogyan az első kettő sorsa alakult.
Te viszont 2004-ben szólólemezt készítettél Life is Now címmel.
Dirk: Igen, tizenhárom év munkája van benne. Művészként nagyon szeretem Kate Busht, ő az egyik kedvencem. Aztán Peter Gabrielt vagy a King Crimsont is. A Hittman persze más tészta, az mindannyiunk közös munkája.
Most, hogy ismét aktívak vagytok, új lemezt is terveztek?
Dirk: Már fel is vettük. Tíz dalt rögzítettünk, a keverést pedig Bob St. John fogja végezni, aki az Extreme egyes anyagain, vagy éppen a mi Vivas Machina lemezünkön is dolgozott. Valamikor idén fog megjelenni. Erős ötvözete lesz az első albumunknak és annak, amit másodikként kellett volna kihoznunk.
Még a Keep It True előtt nyomtatok egy bulit a New Yorki Blackthorn 51 klubban. Hogyan esett a választásotok a helyre? Volt valamilyen jelentősége a zenekar eddigi életében?
Dirk: A klub egy régi barátunké. Annak idején ő kötötte le a koncertjeinket a legnagyobb klubokban. Most is ő hívott azzal, volna-e kedvünk egy bemelegítő bulihoz. Jól sikerült, és reméljük, ennél is csak jobbak leszünk.
Mit tartasz a legszembetűnőbb különbségnek a mai zenei életben a nyolcvanas évekhez képest?
Dirk: Ezt nevezed te életnek? A legnagyobb művészeti alkotások mindig valakinek a megrendelésére készültek, pénzért. Leonardo da Vinci vagy Michelangelo is a Mediciek megrendelésére dolgozott, vagyis olyanoknak, akik pénzt áldoztak a művészetekre. A művészetek mindig adtak lehetőséget az alkotóknak a megélhetésre. Ma már nem ez a helyzet. Elmehetsz turnézni, eladhatsz egy halom pólót, maga a művészet azonban ingyenessé vált, és ma sem tudja senki, hogyan lehetne gátat szabni ennek. A digitális szerzői jogvédelem egyelőre nem működik, de remélhetőleg erre is születik majd valamilyen megoldás.
Az új albumot mindenesetre ebben a közegben fogjátok kihozni, Terveztek-e utána turnézást? Aktívan működő zenekarként képzelitek el a Hittmant?
Dirk: Ez a tervünk. Teljes erőbedobással fogjuk csinálni, és meglátjuk, meddig juthatunk önállóan, a helyes úton, a korábbi problémák nélkül. Azok a régi arcok ma már sehol sincsenek. Csak mi maradtunk, és csak egymásra számíthatunk. Meglátjuk, mi történik. Mindenesetre bízunk benne, hogy az embereknek tetszeni fog az új lemez. Szerintünk nagyszerűen sikerült.
