Joe Bonamassa (USA) @ Budapest Park, 2018. június 14.

Mesteri alázatosság

2018. június 15. - theshattered

bp18.jpgJoe Bonamassa nem először jár Magyarországon, én most mégis először láttam őt élőben. Persze 2013, amikor legutóbb megfordult hazánkban, nem most volt - talán akkor még azt sem tudtam, hogy létezik ez a (most gondolkozok a megfelelő szón, de úgysem lesz meg) zseniális gitáros. Most viszont épp ideje volt annak, hogy megnézzem, hogyan is tolja a Mester és nem kevésbé neves csapata, hogyan kell a lehető legnagyobb zenei alázattal a lehető legtökéletesebb koncertet adni. Röviden ellövöm már az elején a nyilvánvaló poént: az egész hihetetlen volt, de így, ahogy írom!

Az idő az tagadhatatlan, hogy inkább blues volt, mint rock, ha már játszani akarunk a stílusokkal. Ahogy reggel leszakadt az ég, a Facebook eseményben elszaporodtak a jegyeiktől inkább megváló delikvensek, de én a hiszti helyett inkább a "tettek" mezejére léptem: szemmel szuggeráltam a felhőket, hogy takarodjanak el a környékről amilyen messze csak lehet, vagy legalább az égi csap álljon el, mire a koncert kezdődik - és persze tartson is ki annak a végéig. Azt hiszem, összejött!

Nem is bántam, hogy nem volt az a gatyarohasztó meleg, bár lehet, hogy ilyen szempontból a kisebbség közé tartoztam, de amíg ilyen talpalávalót kap az ember, talán mindegy is, milyen a környezeti körítés. Mert amíg Joe Bonamassa és csapata fent volt, addig tényleg bejött a Park mottója: kint hagytuk a valóságot és átléptünk valami olyan zenei csoda-birodalmába, amit szavakba önteni nagyon nehézkes dolog!

joe-bonamassa-617-409.jpg

Előzenekar nem volt, a pontban 8-as kezdést pedig tartotta a csapat. És itt volt az a pillanat, amikor megszakadt minden kapcsolatom a külvilággal! Nem azért, mert olyan látványvilág volt, hogy egyből padlót fogtam, mert nem! Ehhez a zenéhez nem az kell! Voltak fények, persze, meg ki volt vetítve a LED-panelekre a koncert, de ennyi tökéletesen elég is volt. Itt a lényeg a zenén, valamint a zenéhez való alázaton volt!

Mert Joe és csapata (akik szintén nagymúltú, nem is akármilyen zenészek, tessék utánanézni!) hihetetlen alázatosan hozták a mesteri élményt! Egyszerűen tanítani kellene, hogy ilyen muzsikusok mennyire szerényen, mennyire hivalkodásmentesen tudnak szórakoztatni, mindezt úgy, hogy a főhőst leszámítva igazából mindenki relatív statikus volt az este folyamán. Egyedül Bonamassa Úr volt, aki oda-vissza mászkált a színpadon, amikor éppen a nem evilági szólóit bűvölte ki a gitárjából, de az sem felesleges hősködés volt, hanem pont olyan szintű, mennyiségű és hatású hangvarázslat, amit a zene éppen megkövetelt. Persze, ahogy kell is, Joe megmutatta, hogy ő tud és akar is, de ez egyáltalán nem volt hivalkodó! Csak szépen a zenével, ahogy illik...

Sőt, azon csodálkoztam, hogy hiába az ő nevét viszi a formáció, amikor éppen nem énekelt, elhúzódott a színpad szélére és mintegy teret engedve annak, hogy a többiek is megkapják a nekik járó figyelmet. Tényleg le a kalappal! Nem mindenki teszi meg ezt a szívességet a zenésztársainak, azt kell mondanom: sajnos. Épp pontosan egy órája ment a varázslat, amikorra eljött az első komolyabb dalok közötti kommentár. Tudjátok, mit? Nem is hiányzott addig a jópofizás! Itt ez a pár perc meg amúgy is jól jött, legalább pihentek kicsit a zenésztársak, akiket egyenként bemutatott a frontember. Az átlag zenefanatikus , aki pedig nem ismerte azokat, akik itt pengetnek, billentyűznek, dobolnak, fújnak, vokáloznak, meg csak pislogott, hogy kik is állnak előtte a deszkákon és gondolkodott: megérdemeljük mi ezt? Hiszen ez a néhány ember egy akkora szelet zenetörténelem ezen a pár négyzetméteren, akiknek kis túlzással még a cipőfűzőjét is csak magázhatjuk!

joe_bonamassa_2015.jpg

De úgy néz ki, megérdemeltük ezt a csodát, amiért csakis hálásak lehetünk mind a szervezőknek, mind a muzsikusoknak. Én nem is nagyon ragadnék ki csúcspontokat a buliból, hiszen az egész egy hatalmas, egy és háromnegyed órás zenit volt (mondjuk nekem az Evil Mama, Just Cause You Can, Self Inflicted Wounds hármas és a Slow Train adta leginkább), amit szinte teljesen végig hagyott is a természet, hogy élvezzük. A fájdalmas búcsúra, a Sloe Ginre azért elkezdett szemelni az eső, de ez még nem volt olyan szinten bántó, hogy kizökkentse az embereket, csupán, egyfajta kellemes búcsúérzetet adott az egésznek. Hogy aztán, miután lementek az utolsó hangok is, szomorúan konstatáljuk: sajnos ez a csoda is véget ért, vissza kell térni a való életbe, ahová legtöbben nem is nagyon akarunk egy ilyen élmény után.

Mit lehetne elmondani erről a koncertről? Azt, hogy egy rakatnyi, hatalmas tapasztalattal rendelkező legenda megmutatta, hogyan kell mindenféle sztárallűr és felesleges hősködés nélkül szórakoztatni. Szó szerint szórakoztatni! Mert ez az este nem volt más, mint egy hatalmas, jól kódolt örömzene, ami elragadta a hallgatót, magába szippantotta, majd nem is engedte el, míg el nem csendesedett az utolsó hang is. Mesteri, alázatos, bámulatos! Csakis megköszönni lehet ezt!

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9314049526

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Raketta25 2018.06.15. 10:26:08

...pontban 8-as kezdést pedig tartotta a csapat. És itt volt az a pillanat, amikor megszakadt minden kapcsolatom a külvilággal!...

Érdekes, nekem ez nem jött annyira. Nekem kellett egy 20 perc, mire beszippantott. Az elején úgy éreztem, hogy patikamérlegen van kimérve minden taktus, kicsit steril volt. Aztán később, ahogy kezdtek egy kicsit belelendülni, jobban elsült Joe keze, akkor már engem is jobban bevont az egész élmény. 2-3 olyan szóló volt, amikor jött a libabőr, teljesen váratlanul, illetve még egy, amikor a vokalisták kaptak egy kis teret.
A zenészek fantasztikusak voltak mind, a billentyűs meg maga a csoda.
Az egész koncert a végére kb. családiassá vált, úgy éreztem, hogy az a 8 ember (illetve a kis fiatal dobos sráccal, aki a Sloe Gin-re beült) tényleg kedveli egymást, és pontosan tudják, hogy a másik mennyire jó zenész, és ehhez meg is adták a kellő alázatot. Leginkább az utolsó számnál láttam ezt, hogy micsoda teret adtak a dobos srácnak, külön reflektort állítottak rá, a basszer és a dobos végig szuggerálta a srácot, követték a kezét, hogy szóljon az egész.
De mindenkinek volt olyan pillanata, amikor megmutathatta, hogy mennyire ért a hangszeréhez. Az külön tetszett, hogy Joe a Fendert és a Gibsont is megtépte alaposan, mindkettő típussal volt olyan szóló, hogy csak na.
Szóval első JB koncertem volt, de ha megtehetem, megyek még többre is. :)

fugyo 2018.06.15. 12:14:11

Nagy élmény volt és látván a sok fiatalt megnyugodtam nem korcsosodott el teljesen a világ.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum