Na, hát végre! Egy ideje már a levegőben lógott a hazai Stone Sour koncert (egyszer ugyebár már majdnem volt egy), végre elérkezett ennek is a napja. Mondanom sem kell, hogy nem én voltam az egyetlen olyan ember Magyarországon, aki örömteli várakozással zarándokolt el a Barba Negra Trackbe, hiszen többeknek is ez volt az első alkalom, hogy láthatta Corey Taylort és társait.

Kezdjük ott, hogy az időjárás az épp, hogy kedvezett az estének. A koncert előtt pár órával bejelentkező zuhé volt oly' kedves és elvonult a helyszínről, de ez már nem segített azon, hogy a front oda-vissza változás miatt ne fájjon a fejem. Ez nyilván nem a legjobb alaphangulat egy koncerthez, de már kitapasztaltam, hogy sörrel gyógyítható. Gyógyult. Szerencsére. Így a hangulat is megérkezett.

Mikor beléptem a Trackbe, jöttem rá, hogy nem is tudom, mikor voltam itt utoljára, de az biztos, hogy nem idén volt. Sőt, a tavaly is necces, bár szerintem volt itt valami, amit megnéztem... De nem vennék rá mérget, hogy mi is. Nem is érdekes most ezen írás szempontjából, majd gondolkodok rajta, ha lesz időm. Gyors becsekk', gyors merch-csekk, gyors sörvétel (hátul szinte senki nem volt a pultoknál, elől meg méteres sorok álltak, erre majd figyeljetek!), aztán irány a színpad barátságos környezete. Nem akartam, mégis előre lettem csalva ismerősök által, így tényleg jó helyről, emberi, de nem túl közeli távolságról sikerült magamba szippantani az estére tervezett zeneadagot.

A Nothing Moreról eddig az estéig semmit nem tudtam azon kívül, hogy vannak és hogy ők lesznek az előzenekar, így nem is tudtam, mire számítsak. Mondjuk erre, ami történt, pont nem számítottam. Már a színpad felmérése közben sem értettem, hogy minek az a két tam a "világotjelentő" két oldalára. De ami mégjobban felhúzta a szemöldökömet: mi a halál az a steampunk perkacucc? Mi lesz itt? Hát, "mi?" az volt! Ahogy belőtte magát a négyes a színpadra, már igénybe lett véve a furcsa dobszerkó (volt hagyományos is persze), a zene meg olyan elementáris erővel szabadult el, hogy féltem, a végén még meg kell kapaszkodni. Jonny Hawkins énekest nehéz volt nem figyelni, eléggé vonzotta a szemeket a színpadiasan kicsapongó viselkedésével, ráadásul azzal a hajzattal nekem úgy szum egy modern Jim Morrison benyomását keltette. Lehet, hogy túlzok, de cáfoljatok meg! A dalokkal nem volt gond, főleg az elején, de egy idő után nagyon átcsapott ilyen "szomszéd srác rockzenéjébe", mindegyik dal kezdett egyforma lenni. Ez utóbbi talán írható az alig hallható gitár számlájára is, nem tudom. Viszont látványelemek azok voltak: random steampunk cuccra szerelt basszusgitár-kínzás, szintén ennek az emelvénynek Jonny általi meglovagolása, felhajtása, annak dubstep-masinává alakítása... Tényleg, az előadásmód az elsőtől az utolsó percig lekötötte a figyelmet, kíváncsi vagyok, vajon tartani fogják-e az ígéretüket és visszatérnek-e hozzánk hamarosan. Mondom, érdekes produkció volt, valószínűleg csekkolom majd őket stúdióminőségben is. És igen, az "oldal-tamok" is igénybe lettek véve az utolsó szám alatt. Érdekes volt és látványos.

De persze a közönség nagy része a főzenekar miatt érkezett, akik szintén most törték be maguknak Magyarországot. A Stone Sour, habár ismert, kipróbált arcokból áll, sokaknak még mindig "Corey Taylor kisslipknotja", ami egyrészt stílusban, másrészt kronológiailag is téves, hiszen ez volt Corey anyazenekara a 'Knotba kerülés előtt, ráadásul azért hiába a "kajabálós" ének, jóval közönségbarátabb zenét tol ez az ötös, mint a másik kilences. Nem megyek bele, hogy mikor-hogyan ismertem meg őket, röviden összefoglalva már az első album óta követem a csapatot, minden album megkapta a maga rotálási mennyiségét nálam (többé-kevésbé), térjünk át a lényegi részre, a koncertre.

A Whiplash Pantsszel kezdő csapat (ami nem egy egyértelmű koncertkezdő nóta, sőt, gyárilag a repertoárba sem gondoltam volna, hogy bekerül) nem szarozott. Mármint tényleg folyamatosan ömlöttek a jobbnál jobb dalok, szépen, ahogy a fesztiválszezonra be van lőve.  Persze nem szabad elfelejteni, hogy a Hydrograd lemez bemutatójáról volt szó, értelemszerűen ez kapta a legnagyobb hangsúlyt: a teljes műsor (ami szűk másfél óra volt) harmadát ennek a dalai tették ki.

A dallistába nem lehet belekötni, voltak a kötelező slágerek (Bother, Through Glass, Song #3), meg akadtak érdekességek is (Cold Reader), bár én személy szerint még be tudtam volna szuszakolni néhány olyan nótát, amit szívesen meghallgattam volna. Nyilván nincs is olyan, hogy tökéletes setlist, sőt, a zenésznek is csak jó, ha néha cserélgeti a tételeket, de az új albumról is szívesen meghallgattam volna a Taipei Persont, vagy a címadót a barátságosan balfék, számomra kevésbé tetsző Roses Are Red helyett. Ez legyen az én bajom, ha rajtam múlt volna, még a két óra is kevés lett volna, ami egy ilyen jó értelemben vett slágerhalmozó csapatnál érthető is. Több dalnak is sajnáltam a hiányát, viszont ami felcsendült, az odavert! Innen, közelről jó volt a hangkép is, a látvánnyal sem volt probléma, úgyhogy szerintem mindenki elégedett lehetett a Stone Sour által nekünk szánt falatokkal.

De persze nem mehetünk el a zenekar teljesítménye mellett sem: nagyon profi, szórakoztató módon adták el a műsort, úgy, ahogy kell is. Nem volt tényleg semmi felesleges sztárkodás, csak annyi, amennyi kell, érezni lehetett, hogy a szabadra vett pillanatok mellett azért egy, az utolsó percig kiszámolt, de emberi műsorról van szó. Corey meg egyszerűen fantasztikus frontember és showman! Neki még azt is majdnem elhittem, hogy Budapest a turné legjobb állomása (naná, mindig, mindenkinél), viszont remélem, ő is komolyan gondolta, hogy valamikor majd visszatolják a biciklit, mert igény lenne rájuk, nem is kevés. A frontember nem félt (majd pont ő félne, haha) szólni a hídon lébecoló ingyenélőkhöz sem, ami már hozzátartozik a 'Track életéhez, de persze a színpadra feldobált tárgyakat is örömmel vette, sőt, a melltartó kiemelt helyen végzett a repülés után (hogy most Corey feje, vagy a mikrofonállvány az a kiemelt, még gondolkodok rajta). Taylor mester az első perctől az utolsóig végigvezényelte a koncertet, ahogy kell, egy percig nem hagyta, hogy unatkozzon a közönség. Szó szerint hipnotizálta a Track közönségtáborát, a legnemesebb értelemben iszonyatosan jó showman! Most iszonyatosan rissz-rossz hajjal. Viszont külön pirospont, hogy a RU486 kezdését megszakította egy sérült rajongó miatt, amíg nem került biztonságba. Respekt! Persze, ezt alap megtenni, de nem mindenkiből nézném ki. Corey erre is figyel! Remélem, jól van a sérült, akármi is volt a gond!

Igazából sok olyan apró pillanat volt ezen az estén, amiről még talán órákig (jelen esetben oldalakig) lehetne mesélni, de maradjunk meg röviden annyiban: aki ott volt és jó helyen állt (úgy hallottam, hátul nem volt olyan fényes a színpadra rálátás), az egy jó értelemben vett tökéletes koncertet, már-már haknit kapott bele az arcába, de ez utóbbit csakis jó szájízzel tudom mondani. Mert a Stone Sour a rockzene egyik legjobb szórakoztató csapata, egy igazi buligépezet, akik képesek az este rájuk eső részében minden egyes pillanatra elrabolni a tekinteteket és úgy végigvinni a showt, hogy szinte egy percnek érezd azt, ami igazából másfél órát ölelt fel. Nagyon frankó volt, remélhetőleg hamarosan jön majd a folytatás! Az ígéret szép szó!