Nova Rock Fesztivál, 1. nap @ Pannonia Fields, 2018. június 14.

2018. június 27. - Frogfoot

1.jpgCsütörtökön még nagyon úgy festett, hogy idén nem lesz szerencsém az időjárással és távolról sem a hőség lesz a legnagyobb gondom a négy nap alatt. Esett, elállt, esett, elállt-nagyjából ilyen volt a a csütörtöki nyitónapon az időjárás, de volt itt már rosszabb is és sem az eső, sem a cipőmarasztaló sár nem veheti el a kedvemet a fesztiválozástól, és ezzel így volt még rajtam kívül jónéhány ember! Mivel délután érkeztem mire a szokásos tennivalókkal végeztem (jegyátvétel, sátorállítás), már javában folytak a koncertek. A kíváncsiság először a kék színpadhoz vitt ahol a Dead Cross zenélt.

deadcross.jpg

Dead Cross


A Dead Cross a Faith No More frontember, Mike Patton és a Slayer dobos, Dave Lombardo, valamint a Locust és a Retox zenészeiből áll. Az őrült ütemű hardcore /punk összetevők gyűjteménye a Dead Cross, egyedülálló, sokrétű énekkel (Patton acsarkodik de a dallamos ének is jelen van), mániás gitárriffekkel és ritmusokkal, speciálisan a zsigeri és őrült ütemű hardcore/punk, de leginkább mintha tervekből és ötletekböl lazán összedobált zene lenne, abban a  pillanatban zajló zenei kísérletnek éreztem amelyben mintha akkor alakultak volna ki a számok. Lombardo természetesen hibátlanul dobolt, de Patton hiába zseniális frontember nem tudta közelebb hozni hozzám a produkciót. Inkább kísérleti zene, Patton és Lombardo ide vagy oda  ennek egy klubban lenne a helye, egyszerűen nem találtam kapaszkodót a zenében.

Meshuggah


A Meshuggah zenéje nem éppen könnyed házibuliba való slágergyűjtemény. Lemezről is monolitként borul a hallgatóra, és élőben is tudták ezt az érzést reprodukálni!  A színpadon alig történt valami, Jens Kidman az egyetlen aki igazán jelen van, a zenészek nem nagyon mozogtak és a közönséggel is nagyon kevés kommunikáció volt az udvarias üdvözlésen túl, de a setlist olyan lendületet adott, amely fenntartotta a brutalitást, és  éppen elég volt figyelemmel kísérnia lenyűgöző teljesítményt amit a zenészek nyújtottak tekintve, hogy nem könnyű a hallgató számára a majd 1 órát tartó támadást feldolgozni.  A nyitó Clockworks puszta kolosszális hatása a Meshuggah a fenyegető veszélyt borította a nézőtérre fényes nappal. Fredrik Thordendal és Mårten Hagström óriási riffjei, amelyek az agressziót keltették, a vaddisznó stílustól kezdve egészen a ritmikus őrjöngésig és együttesen valóságos hangfalat hoztak létre. Tomas Haake munkájával együtt pedig megrázó hatású miközben Dick Lövgren vastag basszus hangjai kiemelték a zenekar gitárosainak riffjeit. Számos szó használható a zenekar teljesítményének teljes leírására, de talán Fredrik Thordendal gitározásában és Tomas Haake dobolásában van az amitől a zenekar teljesítménye valóban lenyűgöző. A kivetítőn látszott, hogy Tomas Haake néha becsukott szemmel dobolt! Már többször láttam őket de még mindig hihetetlen hogyan lehet ilyen hibátlanul visszaadni élőben ezt a zenét? A nap legsúlyosabb zenekara volt a Meshuggah, pedig még késő délután sem volt amikor végetért, na de ki tudna ennél súlyosabbat mutatni?

undead.jpg

Hollywood Undead


Amikor a Hollywood Undead rap-rock formáció  belindult a színpadon, azt hiszem, a közönség nagy része élénkebbé vált, én viszont úgy éreztem, hogy hiányzik az energia mivel a gitárokat háttérbe szorították. A koncert meglehetősen mozgalmas volt a frontembereknek köszönhetően amikor megjelentek a színpadon mindegyikük maszkot vagy bandanát viselt. A harmadik-negyedik számig viselték védjegyszerű maszkjaikat majd a közönség soraiból a színpadra hívtak egy Pókemberjelmezes srácot, Kevint, hogy gitározzon a zenekarral, bár a véletlenszerű kiválasztás megkérdőjelezhető, az együttzenélés nem volt kínos zajongás a srác egész jól csinálta, nem lett kínos feszengés a vége. Számomra nem igazán volt meggyőző, a Hollywood Undead hangzását súlyosnak nem nevezném de tele van fülbemászó, énekelhető részekkel és ez bőven elég volt, hogy a fiatalabb korosztály jól szórakozzon.

The Charm The Fury


A holland The Charm The Furynek nem volt nehéz dolga a kisszínpadon, a csapat zúzós, groove-os metalban utazik. Frontjukon pedig a dekoratív Caroline Westendorp áll de nem csupán ebből áll a tehetsége, a hangja a dallamos ének és a durva metal és hardcore kombináció között könnyedén válogatva a legjobb női énekesekkel versenyezhet. Energikus zenéjük jól működött élőben és a közönséget is sikerült rávenniük, hogy  mozduljanak, egész jól ráéreztek a Jinjer/Arch Enemy vonalra. A saját számok mellett egy Pantera és egy Metallica coverrel is színesítették a koncertjüket, végig is néztem a műsorukat, pedig egyetlen dalt sem hallottam tőlük korábban.

stonesour.jpg

Stone Sour


Corey Taylor Slipknot melletti bandája hozta meg végre az igazi fesztiválhangulatot (még az eső is elállt) A nyitás után a zenekar rendkívül energikusnak tűnt, de igazából a teljes előadás során a Corey Taylor énekes volt az egyetlen személy, aki valóban kihasználta a nagy színpad lehetőségeit, ugrált, rohangászott és végig laza frontembernek bizonyult, Taylor hangja nemcsak magabiztos és tiszta, de erős is volt, nem fáradt el a koncert felénél, de nem csak a hangjával hanem karizmájával is "megszerezte" a színpadot és persze a közönséget. Olyan intenzitással bírt amivel más frontemberek nem, ráadásul a harmadik szám alatt gitárt is ragadott! A koncert gyors ütemben haladt a zenekar nagyon "együtt volt", hiába a rutin meg az évek.... Josh Rand és Christian Martucci nagyon összetartó módon kezelték a gitárjaikat,  kettős gitár kombinációjuk fantasztikus szinten van és mindegyikük előrejött, hogy láthassuk őket. Roy Mayorga továbbra is kész erőmű a dobok mögött, a basszusgitáros Johny Chow valószínűleg az egyetlen zenekari tag volt, akinek nem volt nagy vizuális hatása a színpadon, de basszusgitározása végig szilárd alapot adott. A zenekar legutóbbi Hydrograd albumának anyagából csak néhány szerepelt a koncerten, de régebbi számaik, mint a 30/30-150 és a Through Glass alatt a tömeg kimutatta elismerését és lelkesedését a zenekar irányában csatlakozásával, hangos a kórus alakult ki a sorokban.  A tömeg énekelt és valóban érezhető volt, hogy a imádják ezeket a dalokat. Ez egy fantasztikus show volt, ennek a koncertnek nem voltak hibái!

Whiplash Pants
Absolute Zero
Knievel Has Landed
Say You'll Haunt Me
30/30-150
Get Inside
Rose Red Violent Blue (This Song Is Dumb & So Am I)
Made of Scars
Song #3
Through Glass
Fabuless

megadeth.jpg

Megadeth


Kihagyom az olcsó vicceket a zenekarral és egy bizonyos zöldséggel kapcsolatban, és a fanyalgásból is visszaveszek mert kíváncsi voltam a zenekarra és az elkövetkező években igen kicsi az esélye, hogy itthon láthassam őket. Milyen a 'deth 2018-ban és milyenek az elmúlt 15 év legerősebb Megadeth lemezének számai, amit az ismert okok miatt nem hallhattam élőben?
Semmi felhajtás, egyszerűen in medias res kezdéssel indították a bulit, és rögtön a Hangar 18-el! Ha már nyitásnak ellövik az egyik "nagyágyút" mi lesz később? Persze van miből válogatni és a zenekar biztosra ment. A setlist remek volt, de nagyrészt azok a régebbi számok voltak műsoron, amelyek megfogják a közönséget, vagyis maximálisan kiszolgálták a fesztiválozókat. A megszólalás hibátlan és Dave hangja is rendben volt (már önmagához képest, de nem elsősorban a hangja miatt szeretjük...) és nagyon tetszettek az animációk, amiket a színpad mellett lévő sok képernyőn vetítettek. Figyeltem az "új" zenészeket Kiko Loureiro lenyűgözött a tudásával, meglepetésemre Mustaine még  vissza is húzódott a háttérbe a szólói alatt, Dirk Verbeuren pedig biztosan hozta az alapokat bár egy kicsit kevésbé karakteres a játéka mint az elődökhöz képest. Úgy látszik Mustaine ismét megtalálta a megfelelő embereket, hogy hozzátegyenek a Megadeth örökségéhez! Nyaktörő, gyors tempójú, virtuóz zenével teli volt a koncert, dühös szövegekkel keverve, amelyeket bármelyik Megadeth rajongó kívülről fújt.
A Dystopia dalai jól keveredtek a 80-as és a 90-es évek klasszikusaival, a műsor négy dalt tartalmazott a Dystopia-ról, beleértve a címadót és a The Threat is Real-t. A Peace Sells alatt megjelent a színpadon Vic Rattlehead is, "aki" ugyanolyan elmaradhatatlan figurája a zenekarnak mint Eddie a Maidennek-ha nem is olyan ikonikus. A Peace Sells után a Megadeth elbúcsozott, megköszönték, hogy itt voltunk és lementek a színpadról, de csak rövid időre. Visszatértek az elmaradhatatlan Mechanix és az epikus Holy Wars erejéig. A koncert egyszerűen nem volt elég hosszú ahhoz, hogy minden klasszikust eljátszhassanak,de így is jó szórakozás volt és rövidsége ellenére jól bemutatta milyen a Megadeth '18-ban: elmondhatom, hogy Megadeth újjászületett, Dirk és Kiko érkezésével megerősödött a zenekar és valószínűleg a Menza/Freidman korszak óta nem voltak ilyen jók.

Hangar 18
The Threat Is Real
Conquer or Die!
Lying in State
Sweating Bullets
Tornado of Souls
Dystopia
Symphony of Destruction
Peace Sells
Mechanix
Holy Wars... The Punishment Due

parkway.jpg

Parkway Drive
Az ausztrál metalcore zenekar vonzott először igazán nagy tömeget, igaz én a a bandát csak felületesen ismerem (ők már egy másik generációt képviselnek, másik generációhoz szólnak), de láttam a fergeteges 2011-es Hegyaljás koncertjüket ami maradandó élmény mind a mai napig, így mindenképpen látni akartam őket és nem is kellett csalódnom. A banda élőben most is abszolút meggyőző teljesítményt nyújtott részben  Winston McCall énekesnek köszönhetően, akinek megvan az a képessége, hogy néhány perc alatt az ujja köré csavarja a közönséget. Igazi showman, viccelődik, fel tudja pörgetni a tömeget. A zenekar hatalmas formában volt!. Az este megnyitója Wishing Wells volt a Reverence albumukról és már sokan hangosan énekelték, a hangulat helyén volt az első percektől kezdve. Hihetetlen mennyiségű energiával zuhantak a színpadra, egyaránt uralták a színpadot és a tömeget és ez biztosította, hogy egyetlen rajongó sem maradt egy helyben állva. Ahogy Winston, Jeff, Luke és Jia is elkezdtek mozogni csak tovább fokozta a hangulatot, végül 15 számot játszottak és akárcsak a Stone Sour a Parkway Drive sem mutatott semmilyen hibát és nem csak súlyos hanem nagyon jó hangulatú koncertet adtak.

Wishing Wells
Prey
Carrion
Vice Grip
Dedicated
Cemetery Bloom
The Void
Idols and Anchors
Karma
Writings on the Wall
Destroyer
Absolute Power
Wild Eyes
Crushed
Bottom Feeder

Már csak egy koncert volt hátra a napból de meglehetősen szkeptikus voltam Marilyn Manson bulijával kapcsolatban. Első találkozásom Manson úrral nem sikerült valami jól, emlékezetesen rossz koncert volt. Nem baj, mindenkinek lehet rossz napja, hátha most meggyőzőbb lesz a produkciója. De a végeredmény meglehetősen felemásra sikerült. Egyszerűen (már) semmi sokkoló nincs Mansonban,ami a '90-es évek elején újdonság és  valóban sokkoló lehetett az mára megszokott és megfakult akárcsak a hangja nem volt képes változni és formálódni a korral. Persze minek ha a tinilányok ma is az első sorban sikítoznak és ennyien kíváncsiak rá? Most szerencsére nem volt olyan enervált és hisztis mint anno Sopronban,de ez a koncert így is max. iparosmunka volt. Nem sokat láthattunk a zenészeiből pedig jók voltak,na de ez nem róluk szólt. De egy kis színpadi show azért volt és eljátszottak mindent amit egy rajongó hallani szeretne egy fesztiválon. Egynek elment.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr9014077035

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

thedirector 2018.06.27. 21:14:13

megadethnek nem ez volt a setlistje

amúgy egyetértek mindennel
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum