RockStation

Alice In Chains, Mother's Cake @ Budapest Park, 2018. július 1.

Úgy volt tökéletes, ahogy volt

2018. július 02. - rockstation

0aliceinchains2018_39_eredmeny.jpg

A Park felé sétálva szépen, lassan törtek fel bennem az emlékek. 25 éve annak, hogy először láthattam az Alice In Chainst, és Lénárd Lacinak hála, személyesen találkozhattam Layne-nel, Jerryvel, és Mike-kal. Az ott készült fotókat a mai napig nagy becsben tartom, és nagyon furcsa érzés tisztábban emlékezni egy 25 évvel ezelőtti koncertre, mint a PeCsa-beli 9 évvel ezelőttire. Mert ugyan Layne halott, de amíg nem volt az, olyan erőteljes nyomott hagyott a szívekben, lelkekben, ami azóta kísért, amint meghallom bármelyik Chains nótát, ami vele készült.

Emlékszem minden egyes színpadon eltöltött percére, pózára, grimaszára, mintha csak tudtam volna, hogy ez most itt egyszeri, megismételhetetlen, és örök. És ha felidézem magamban, azt is látnom kell: kevés karizmatikusabb énekest láttam azóta is a világ színpadain. A 2009-es koncert pedig arról maradt emlékezetes, hogy az akkor még bejáratós William DuVall mennyire autentikus módon hozta le mindazt, amiért esélyt adtam az új felállásnak. Nem hittem benne, kételkedtem, de meggyőzött arról, hogy ugyan teljesen más személyiség, mégis teljes létjogosultsággal örökölte meg az árván maradt mikrofont. Sok zenekar tette fel karrierjét egy kényszerű énekes csere okán egy lapra, és ez sok esetben akkor is működött, ha a hang tulajdonosa nyomokban sem emlékeztetett elődjére, lásd: Bon Scott/Brian Johnson vagy a Belladonna/John Bush esetében, így nagy hirtelen. Viszont Cantrellék megtalálták a méltó utódot, és méltó módon tartották életben Layne Staley örökségét. Szóval a megismételhetetlen 25 évvel ezelőtti, majd a 9 évvel ezelőtti koncertek emlékeitől kísértve állapodtam meg a színpadtól pár méterre, ezen a hűvös nyári estén, és egyetlen vágyam az volt, hogy ez az este ne csak a múltról, hanem a jelenről szóljon.

0aliceinchains2018_45_eredmeny.jpg

Azt hiszem a Bleed The Freak tökéletes felütése volt az estének, viszont nem először ezen a nyáron, bántóan pocsék volt a hangosítás. Az első két szám alatt meghitten lehetett beszélgetni a színpadtól 5 méterre. Közel s távol nincs lakóház, a csendrendelet szerint este 10-ig szabad a vásár, érthetetlenül halk bulik mennek a Parkban, és ez rendre probléma, hiszen nem ezért megy oda az ember. Mivel ezen mindenki felhúzta magát, az Again már erőteljesebben szólalt meg, gondolom elért a szarcunami a keverőig. A Them Bones viszont már működött, és közben elmondhatatlan örömmel néztem a tisztesen őszülő Jerry Cantrellt, ahogy pengette gitárját, az örökifjú Mike Inezt, akin nem fog az idő vas foga, és a kissé enerváltan ütögető Sean Kinney-t. Ők hárman testesítenek meg valamit a fiatalságomból, amihez ragaszkodom, és boldog vagyok, hogy magaménak tudhatom. Nosztalgikus szarság, hányok is magamtól, de körbenézve azt tapasztaltam, hogy a 40+-os közönség nagy része is hasonlóan érez.

A Pearl Jam a grunge, minden tiszteletem az övék, a Soundgarden számomra a Badmotorfingerig tartott, a Nirvana pedig a mai napig nem képes megszólítani, így minden odaadásom a seattle-i színtér felé az Alice In Chainsre korlátozódik. A Damn That River is újabb ajtót tört be, de bevallom férfiasan, a DuVallal felvett anyagokat alig ismerem, mégis működött a Hollow - Last Of My Kind duó. Meg is fogadtam azon melegében, hogy a hétfői napot ezen anyagok mélyebb analizálásának szentelem. De ha az ember nosztalgikus kedvében van, akkor a Down In A Hole a tökéletes aláfestő zenéje az érzelmek kifejezésének, annak, ami belül, a lelkekben zajlik. És ha ezt Layne látja a mennyekből, (micsoda baromság, otromba közhely, de már leírtam) elégedetten csettinthet, mert ebben az Alice In Chainsben hiba nincsen. El tudtam volna képzelni ennek a koncertnek egy sokkal intimebb közeget, de két kezem összeteszem, hogy egyáltalán láthattam őket. És persze: ez a William srác annyira rendesnek, tisztának tűnik, hogy picit hiteltelen a szájába adni olyan sorokat, amiket egy olyan ember írt, aki napi kapcsolatban állt a végzetével, mégsem jutott eszembe, hogy amit látok, hallok, az ne lenne teljességgel hiteles. Pedig ha valami hiányzott, az pont az elmúlás hiteles megjelenítése, de legyen így, ünnepeljük inkább az életet, és örüljünk annak, hogy ennyien együtt lehetünk. Persze a We Die Young alatt mindannyiunk fejében egyszerre villant fel Layne Staley és Mike Starr, és egyszerre éreztünk együtt Jerryvel és Sean-nel, akik közeli barátaikat vesztették el. Az ilyen nóták azért rendesen megteszik a hatásukat, már amennyiben nem csak azért hallgatja az ember, mert anno sokat adta az MTV. Nutshell, Man In The Box, ennyi év után is csak libabőrt képes okozni, időtállóságból jeles!

0aliceinchains2018_35_eredmeny.jpg

A ráadásban kaptunk kis ízelítőt a hamarosan megjelenő új lemezről, a The One You Know képében, majd totálisan profi módon a Would? - Rooster kettőssel zárták az estét, és amíg én bambán, a semmibe révedve tanakodtam azon, hogy vajon még meddig hallgattam volna szívesen ezt a koncertet, már a színpadot is lepakolták. Nagyon úgy tűnt, hogy nem csak a közönség, hanem a zenekar is nagyon jól érezte magát, ennek több ízben is hangot adtak, így remélem nem kell újabb 9 évet várni egy újabb AIC bulira. Csodálatos este volt, amin sem a helyszín, sem a gyenge hangerő nem tudott rontani, mert van, amikor mindez másodlagos. Ez nem egy koncert volt a sok közül, hanem az év egyik legcsodálatosabb élménye, ami a zenén felül sok minden mást is képes volt adni. And we die young...sosem felejtünk Layne!

ZOOI ERNŐ

0aliceinchains2018_10_eredmeny.jpg
Az Alice In Chains mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben. Mivel az előző budapesti koncertjükről sajnos lemaradtam nem is volt kérdés, hogy most ott leszek a Budapest Parkban bármi is történjen.

Az egész heti borongós idő után, még a nap is képes volt kisütni vasárnapra, hiába Alice-nek jár a ragyogás. A tűző nappal mit sem törődve egyre többen lettünk a Budapest Parkban, ahol est hét után nem sokkal bele is csaptak a húrokba az osztrákok. A Mother's Cake engem nem hatott meg. Az éneket a Michael Jacksonhoz hasonló hangulat vitte, a gitár meg inkább funkys alapokat tolt. Jobban el tudtam volna őket egy RHCP előtt képzelni. Pedig nem játszanak rossz zenét, sőt a dobos kimondottan jó, de ez a nyávogós ének nem az én stílusom. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy a srácokat még látni fogjuk idehaza. 

Ahogy telt múlt az idő, úgy közeledett a nyolc óra is és ez azt jelentette, hogy még van tizenöt percünk és jön az, amire már évek óta várunk. Az előző AIC buliról lemaradtam így tényleg érett már egy hazai koncert. Jerry Cantrell és zenekara úgy megvett kilóra ahogy vagyok. Az első perctől ittam a zenekar minden szavát és imádtam minden percét a koncertnek. Egyszerűen tökéletes volt. Nehéz nem elfogultan írni, hiszen különleges helye van a zenekarnak a szívemben. Nem játsszák meg magukat, látszik rajtuk, hogy élvezik smit csinálnak, még ezer koncert után is.

0aliceinchains2018_01_eredmeny.jpg

Amikor legelől álltunk akkor az ének erősebb volt mint a többi hangszer, de minden koncerten van valami ilyen. Nem mindegy egyszerűen, hogy hol is állsz. Mégis felülkerekedett a vágy, hogy Jerryt testközelből lássuk. Imádjuk az olyan dalokat,mint a Last Of My Kind, Them Bones, vagy a nyitó Bleed The Freak. A közönség egyszerűen bármire nyitott volt, nem is csoda kilenc év éheztetés után. Az “új dalok“ is ugyanolyan jók és helytállóak, mint a megszokott klasszikusok. Ettől azért nem eltérve a közönség igazán a Man In The Box-ra és a Would-rá mozdult meg.

Hiába,ezek azok a dalok amik nélkül nem lehet AIC koncertet elképzelni bármi is történjen. Úgy szóltak az új dalok és a régiek is akár, ha CD-ről hallgatnám. Sehol egy fals hang, sehol egy melléfogás, egyszerűen vér profi előadást láthattunk De nem is csoda, hiszen a délután folyamán a zenekar majdnem egy óráig próbálgatta a Park hang cuccát, hogy minden a lehető legjobban szóljon. Ha ez még nem lenne elég, a zenekar még atom feszesen is játszott. Igazi sláger parádé volt a kifejezés jó értelmében. Abban biztos vagyok, hogy erről a koncertről senki sem úgy ment haza, hogy még ez vagy az kellene. Úgy volt tökéletes ahogy volt. Mike Inez és Sean egyszerűen annyira együtt élnek, lüktetnek a színpadon, hogy Jerrynek és Williamnek csak meg kell színeznie az egészet és kész is a csoda. Apropó William. Hallottam, hogy "ez már nem az az AIC" hagyjuk ezt... Ha így állsz hozzá akkor az AC/DC sem létezik 1980 óta. Minden percét imádtam a koncertnek tényleg, a rádaásban pedig jött az igazi katarzis:. Would?, Rooster.

0aliceinchains2018_17_eredmeny.jpg

Akárki akármit mond ez már most az év bulija volt. Nagyon remélem, hogy a következőre nem kell újabb kilenc évet várni. Jöhetnének egészen nyugodtan minden évben, én akkor is megnézném őket, és tuti, hogy ugyan ilyen boldogan jönnék haza.

RÓZSA TAMÁS

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr414087069

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum