Orange Goblin – The Wolf Bites Back (Spinefarm, 2018)

Az Orange Goblin örök és elpusztíthatatlan

2018. július 09. - p.man

orange_goblin_the_wolf_bites_back_front.jpgAz Orange Goblin az angol stoner underground elpusztíthatatlan gépezete. A június közepén megjelent The Wolf Bites Back a zenekar nyolcadik albuma, és bár drámai újdonságokra vagy meglepetésre senkinek sem kell számítania, Ben Ward és társai lazán hozzák a megszokott színvonalat.

Bő húsz éve, egészen pontosan 1997-ben az egykori Our Haunted Kingdom friss névváltoztatás után, már Orange Goblin néven hozta ki a Frequencies From Planet Ten albumot, ami üdítően hatott a Nagy-Britanniát elárasztott britpop mellett. Jött végre egy zenekar, aki nem a naponta, hetente változó trendeknek (vagy az NME-nek, ami ugye ugyanaz) akart megfelelni, hanem fogta a helyi klasszikusokat (főleg a Motörheadet), összegyúrta a desertscene néhány megoldásával, és el is készült a recept, amit tulajdonképpen minimális változtatásokkal a mai napig követnek. A korai albumok (nagyjából a 2000-es The Big Blackig bezárólag) a szigetországi stoner olyan klasszikusai, amit a rajongók szent grálként tisztelnek.

A kontinuitásról csak annyit, hogy a 2018-as albumot az első lemezt rögzítő tagok 4/5-e játszotta fel, mert az Orange Goblin nem kifejezetten tagcserélő fajta: az egyik alapító gitáros 2004-es kiszállása az első és egyetlen változás a zenekar soraiban az elmúlt két évtizedben, ami sokat elmond a belső működésről is. Ez is az oka az újítások hanyagolásának, úgy tűnik, hogy a londoniak inkább az út követésében, legfeljebb apróbb leágazásokban hisznek a teljes újratervezéssel szemben. A The Wolf Bites Back ennek megfelelően ugyanolyan egyszerűen levezethető az előző albumból, mint a másfél évtizedes Coup De Grace-ből.
orange_goblin_band.jpgA Sons Of Salem első harminc másodpercéből csak az nem ismeri fel, hogy ez egy Orange Goblin dal, aki nem akarja (vagy soha nem hallott egyetlen dalukat sem). Itt is – és szinte az egész albumon – a középtempós modern NWOBHM stílus dominál, szó sincs semmiféle modern elhajlásról. Nagyjából az első négy dalig tart a kezdeti lendület, és az itt következő négy dal az, ami miatt szerintem az anyag helye a közvetlenül a korszakos korai lemezek után van. A Ghosts Of The Primitives stoner tanulmány a Kyuss stílusában, az In Bocca Al Lupo átkötése után a Suicide Division pedig egy kétperces hardcore szösszenet a Discharge / Motörhead tiszteletére. A The Stranger bluesos, hetvenes évek ihlette rockja vezeti le ezt a részt, ami után a Burn The Ships / Zeitgeist duó ismét a megszokott úton járva zárja le az albumot.

Bevallom, a felejthető utolsó két album után nem vártam sokat az új Orange Goblin albumtól, annál nagyobb és kellemesebb meglepetés ért az első hallgatás után. Most, amikor az album már rendszeres szereplője a lejátszási listának, sokadik hallgatás után is bátran ajánlom bárkinek, akinek a klasszikus stílusú stoner metal bejön – és ha javasolhatom, akkor a The Wolf Bites Back után hallgassátok meg az első albumot is.

45kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4114100347

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum