Bullet For My Valentine - Gravity (Spinefarm, 2018)

Tömeg-vonzás?

2018. július 17. - theshattered

gravity.jpgA körülbelül egy hónapja a Budapest Parkot megmozgató Bullet For My Valentine az új albumára modernebb megszólalást ígért. Ez mondjuk olyan dolog, hogy mi minősül manapság már modernnek, nemdebár? A Bullet eleve nem volt sosem egy végletekig súlyos, de még hagyományos felfogású zenekar sem (azt leszámítva, hogy a thrashes riffek azért mindig befigyeltek a cukormázas dallamok mellett), de az mégis sokakat meglepett, hogy szinte teljesen száműzték a szólókat az albumról. Lehet emiatt húzni a szánkat, lehet pocskondiázni őket, de... Tudjátok, mit? Attól még ez egy teljesen jó album lett!

Kezdjük ott, hogy a walesi négyes a Venommal elkezdett kilábalni abból a gödörből, amibe az azt megelőző két albummal estek. Főleg a vérhulladék Temper Temper az, aminek szerencsére még a koncerten sem lehetett nyomát lelni, de azért a Fever sem volt már az a fajta korong, amit az azt megelőző, azóta is magnum opusukként elkönyvelt Scream Aim Fire után vártunk, kvázi az életmű harmada kuka. De hogy ne térjünk el nagyon a gondolatmenettől: itt van egy újra magához térő csapat, ami egyszer csak gondol egyet és nem a hagyományos formulát használva csinál egy új lemez. Ez bátor húzás, de teljesen jogos, főleg ebben a stílusban, ahol nagyon könnyen az önismétlés hibájába lehet esni.


Viszont sokat nyomhatott a latba az, hogy a szövegekért is felelős Matt egy elég nehéz időszakon van túl, amit érezni is a dalokon és úgy általában az egész korong hangulatán. A nehézség persze nem a zenekar felének lecserélését jelenti, eddig sem éppen a dob-basszus szekció szerezte a dalok többségét, hanem a "megmaradt" Matt és Padge, hanem mindenféle magánéleti fennforgások, amibe nem akarok belemenni, nem is érdekel engem, ez nem a Blikk (megérdemli egyáltalán a nagybetűt?). Persze a popos él nem veszett el, ugyanúgy megvannak azok a dallamok, amelyek a cipőtalpra ragadt rágóként cuppannak be az agysejtjeidbe, egyszerűen csak a metalcoreból eltűnt a metal, maradt a modernebb felfogású döngölde,  meg egy tonnányi pop, mindenféle gitárhősködés nélkül.

Ahogy írtam is, ez nem veti vissza a korongot, legalábbis az én szememben nem. Alapjában véve egy nagyon kedvelhető hallgatnivaló lett a Gravity, bár tény, hogy nagy mennyiségben összefolyhatnak a dalok, ha nem nyitjuk ki eléggé a fülünket. Persze vannak az egészből kiemelkedő részek, ilyen az Over It, a Letting You Go, a Piece Of Me, vagy a Don't Need You, nem hiába lettek ezek - nagyon jó érzékkel - kiválasztva a promóciós szerepre. Legalább rászoktatta a rajongókat az új, immár jóval hallgató- és közönségbarát irányra. Hogy ez hoz-e majd a konyhára, vagy elvesz (értve itt a rajongók számát), azt nem tudom, a csapat amúgy is mindig a könnyedebb vonalért rajongó metalosoknak volt a szíve csücske, szóval nem hiszem, hogy nagyon elpártolnának majd emiatt mellőlük.


Egyébként ha engem kérdeztek, nem is nagyon hiányzik a "gitárhíró" hozzáállás erről az albumról, az talán nagyon ki is ütne az egészről, jól van ez így. Viszont ellentétben másokkal, én nem fogom lehúzni a cuccot, mert sokadjára hallgatva sem érzem azt, hogy unalmas anyag lenne a walesi kvartett hatoskája, egyszerűen csak más, mint az eddigiek. Nem lesz akkora alapmű, mint az első két lemez, de nem is olyan gyenge, mint a hármas-négyes, de talán nem is lenne szerencsés ezekhez hasonlítani. A Gravity egy különálló CD a Bullet For My Valentine életműben, ami lehet, hogy egy új kezdet, de az is lehet, hogy egy egyszeri kísérlet, egyfajta pillanatnyi fénykép lesz a csapat lemezeinek sorában, viszont úgy vélem, senki - és itt értsd a csapatot és a rajongótábort - nem fog keserű szájízzel visszaemlékezni rá, ha egyszer lajstromozni kellene zenekar termését. Legalábbis ha nyitott az arra vállalkozó hallgató, természetesen.

bfmv2018.jpg

Szóval én azon kevesek közé fogok tartozni, aki megvédi ezt az albumot, legalábbis jelen állás szerint. Úgy vagyok vele, hogy a Bullet For My Valentine mert lépni egyet, ami egyfajta jut is, marad is módszerrel elvett valamennyit az eddigi stílusjegyeikből úgy, hogy az újakat becsempészve egy felfrissített hangzású csapat köszönjön vissza ránk, ahogy hallgatjuk a Gravity-t. Mindezt persze úgy, hogy egy percig sem hat idegennek, hiszen Matt hangja eleve olyan, amit nehéz lenne más zenére elképzelni (a nettó popon kívül).  Ahogy mondtam is, lehet nem lesz ez alapmű sem az egyetemes metaltörténelemben, de talán még a csapat albumsorában sem, de ha szereted a csapat életművét, akkor egy jó albummal találkozhatsz, ha adsz egy esélyt a Gravitynek.

4kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr6014114917

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum