Daron Malakian And Scars On Broadway - Dictator (2018)

Beköszönt a régi ismerős

2018. július 24. - KoaX

659123107518.jpg

Mindig tartogat izgalmakat az, mikor azt mondja a főszerkesztő, hogy „erről kellene írnod”. Sosem lehet tudni ilyenkor, hogy valami olyat kaptál, ami megszínesíti a napjaidat, vagy komoly szenvedés elé állít téged. A Dictatorról annyit tudtam, hogy egy lila, festett csávó van a borítón. Így eléggé nyitottan álltam az új barátsághoz.

Ahogy elkezdtem hallgatni a lemezt egyből az tűnt fel, hogy egy már-már letűnt kort idéz számomra. Amikor tinik voltunk akkor lehetett hasonló zenét hallani mindig a ZP-ben a rock disco alatt. Aztán szépen lassan, ahogy haladtunk a dalokkal feltűnt az, hogy marha ismerős az énekes hangja. Hirtelen feltörtek az emlékek. Ez a System Of A Down gitárosa. Egy fél pillanat alatt összeállt a kép és negyedik hallgatás után teljesen átláttam az albumot. Soha nem szerettem a SOAD-ot. Valahogy nekem mindig túl sok volt. Így az első felismerés után némi epés íz tört fel bennem, de gyorsan visszaszorítottam, hogy kizárólag objektívan tudjak írni Daron Malakianról és zenekaráról a Scars On Broadway-ról.

Ha már így alakult, akkor gondoltam utána járok annak, hogy ezt a lemezt vajon mi előzte meg. Pontosan tíz évvel ezelőtt jelent meg Daron első szóló lemeze, ami simán a Scars On Broadway címet viselte. Azt kell mondjam így visszatekintve, hogy a csávó csak biztosra ment, mind a két lemez készítése kapcsán. A 2008-as albumon ugyanis bőven van kísérletezés, olyan témák, amik anno a nem fértek volna bele Serjék által képviselt muzsikába. Így akkoriban tutira ment a szerző, hogy valami egyénibbet, egyedibbet készített el, azonban most sem bízta a véletlenre a dolgot. Pontosan ott folytatja ahol anno 2005 táján befejezték a Mezmerize-Hypnotize párossal. Így mindenki boldog, habár ez nem egy új SOAD album, de nagyon hasonlít rá - ahogy olvasni lehetett korábban egy része valószínűleg annak is készült. Ettől független könnyen végig tudtam pörgetni és maradtak is meg témák.

daronn_0.jpg

A nyitó Lives tökéletesen illik a már említett vonalra, így nem ez lett a kedvenc dalom a Dictatorról. A dalokra amúgy végig jellemző az, hogy tempósak, ötletesek, és hozzák a régi zenekar sajátos ízét. Tagadni se lehetne, hogy Mr. Malakian honnan jött. Így az már az első két dal alatt könyvelhető, hogy az ősrajongóknak ez a lemez be fog jönni. Az első dal, ami azonban rendesen felkeltette a figyelmemet az a lemez címadó dala, a Dictator. Amikor Daron hagyja Serj másolását ének terén, akkor valami eszméletlen módon bír ordítani. Ha végig így tolná a lemezen, akkor nem is akarnék mást hallgatni idén már. De sajnos a dallamokkal folyamatosan próbálkozik, ami nekem valahogy nem jön úgy át, ahogy kellene. Ettől függetlenül ez az egyik legjobban sikerült dal. Úgy igazán egy dalba tudnék bele kötni, és ez pedig a Fuck And Kill. Tökéletes példája annak, hogy miért nem szabad hosszú ideig fiókba zárni egy-egy dalt. Ahogy a dal kezdődik az ugyanis valami hip-hop dalban benne van. Nem tudom pontosan milyenben, de múltkor pontosan ez ment az egyik vendéglátó helyiségben (Három néger csaj vonaglik a klipben, egy nagy stúdióban, aki megfejti, hogy melyik az, kap egy ötöst)

A negativitás után ellenben a Guns Are Loaded a maga MetallicaUnforgivenes kezdése ellenére, egy eszméletlenül király dal lett. Kimondottan tetszik, hogy a hangzás itt kicsit punkosabbra van véve. Nincs túl keverve, csak simán a nyers dob és gitár ..., ami aztán átmegy egy kicsit stoneresebb zúzásba. Ha azt mondtam, hogy a Dictator a kedvencem, ennél a pontnál lehet, hogy meggondolom magam. A lemezen ez volt az első olyan pont, ahol eltudtam vonatkoztatni igazán a múlttól, amire azt tudtam mondani, hogy ez önmagában tényleg megnyerő. Aztán vannak még persze visszaköszönő motívumok a múltból. A Till The End például olyan, mintha a Lonley Day kistestvére lenne. Mondjuk ez pont az a régi dal, amit még szeretek is néha meghallgatni, így ez a dal is bejött. A Gie Mou „My Son” egy instrumentális darab a lemez vége felé, de abszolút magával ragad és tökéletesnek tartom így az album vége felé elhelyezve. Lényegében ezt úgyis felfoghatnánk, mint koncerten egy külön szólót, azzal a különbséggel, hogy itt nincs nemesebbik szerv méregetés, hanem egyszerűen a zene van. Nem szeretem, amikor valaki azért szólózik, hogy megmutassa, hogy ő mennyire király (khZAhhmKKnnnWYhLD) Sokkal inkább a harmóniára, a hangulatra van figyelve, ami egy ennyire agresszív, gyors lemez után nagyon jól tud esni.

Igazából, most sem szerettem meg Daront. Elismerem, hogy tud nagyon jó, fogós dalokat írni, amiket utána még tudsz dúdolgatni jó pár napig, de nem alkot a számomra olyat, hogy újra és újra végig akarjak hallgatni egy egész lemezt. Tőlem függetlenül azonban nagyon sok embernek tetszeni fog ez az album, és tuti ott lesz sok háztartás évi TOP TÍZES listáján. Amúgy ez az album egy tökéletes alap lenne arra, hogy merre felé kell/kellene haladni. Talán, ha végig csak ordibálás lett volna a Dictatoron, akkor nálam is benne lenne majd a TOP albumokban, így meg ki tudja mit hoz még az év…

 4kop.png

Béke, Szeretet, Metal

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7714130923

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum