Azért be kell vallani, eléggé el vagyunk kényeztetve ebben az évben. Ha csak tényleg a brutális nagy ászokat nézzük, akkor is pár hónapon belül megfordult Magyarországon a Metallica, az Iron Maiden és tegnap este a Judas Priest is. Mi ez, ha nem teljeskörű ellátás? Az előző két fémikon rendesen odatette magát a saját koncertjeiket, így Rob Halfordékon volt a sor, hogy megmutassák: kik és a metalistenek valójában.

Az estét a számomra legjobb magyar zenekar, az Ørdøg nyitotta. A Facebookon láttam fanyalgó embereket, hogy nem ők kellenének oda, de én ezt abszolút nem értettem. Legyen egy másik heavy zenekar? Hallgassuk egész este ugyanazt a zenét? Ennek én sosem voltam híve. Ráadásul az Ørdøg tényleg egy rohadt jó csapat, akik most egy egész arénányi tömeg előtt bizonyíthattak.

Bizonyítottak is, már a kezdés környékén elég szépszámú közönség volt a nagyon fura, oldalas elrendezésű arénában. Az ötös a két lemez legjobbjait hozta bő félórában, szépen megdördülő, bár nem feltétlen tökéletes hangzással. Persze ez nem negatívum, volt benne mocsok, dög, erő, a dalok összeállításába pedig egyáltalán nem tudok belekötni. A repertoár legfinomabb dalait kaptuk meg tőlük, a közönség nagy része is vevő volt a dologra, számomra tökéletes bemelegítés voltak.

Aztán az ígéreteknek megfelelően egy (nem annyira) rövid átszerelés után, negyed 10-kor jött a Judas Priest. Őket először volt módom megnézni, úgyhogy izgatott várakozással néztem elébe a dolognak. Volt már olyan kolléga, akinek beszóltak, ha először lát egy csapatot, miért ír róluk koncertbeszámolót. Emberek! Sajnos elromlott a fluxus kondenzátorom, így nem tudok először másodjára látni senkit, ráadásul azért úgy éreztem „rockerjogi kötelességem” megnézni ezeket a gitárzenei titánokat, amíg van rá mód.

Volt rá mód, meg is tettem, örültem is, hogy ott voltam! A szett ugyanaz volt, mint a turné ezen kanyarjában végig, nyilván a fesztiválokra beállított best offal erősített műsort szegecseltek bele az öregek az arcunkba, benne a legnagyobbakkal. A hangzás végig príma volt, a látványra sem lehetett panasz (szép is lett volna…), a retrofuturisztikus molinókon kívül kaptunk egy hatalmas ledfalat is, amin természetesen a dalokhoz készített egyedi videók mentek a legtöbb dalnál.

A dallista tökéletes volt, az íve jó, az új lemez címadójával, Firepowerrel berobbanó veteránok végig a tenyerükből etették a közönséget, még ha nem is volt sok kommunikáció. Egy jól megkomponált, szinte az utolsó hangig megtervezett másfél óráról volt szó, melyen Richie Faulkner és persze Rob Halford vitte a prímet, már ami a mozgást illeti (még ebből az öreg torokból is olyan sikolyok jönnek ki, hogy sokszor néztem, mikor szakad le a csarnok plafonja). Ian Hill (a szokásához híven) a rendezői jobb hátán megbújva bűvölte a basszust, az „újfiú” Andy Sneap pedig valamivel előtte pengette Glenn Tipton részeit (akit egyébként a Painkiller alatt a kivetítőkön is megidéztek). A szólókat leginkább Richie vitte, aki emellett hozott mindent, ami egy fiatal metalistenhez illik – értsd: nem sztároskodó, de azért heroikus pózok, tökéletes szólók, közönséggerjesztés, stb. Persze nem illik kihagyni Scott Travist sem, aki gépies pontossággal ütötte a ritmusokat, mint fáradhatatlan takkerőmű.

Persze a legnagyobbat a brutál klasszikusok, így a Turbo Lover, a normál blokkot záró Painkiller, majd a ráadásban jövő Breaking The Law szóltak, de meglepő volt, hogy a Firepower album dalai mennyire belesimulnak, neadjisten’ felpörgetik a koncertet. Mivel ugye azért lemezbemutató turnéról volna szó, a már említett címadón kívül a már most újkori klasszikusnak könyvelhető Lightning Strike, valamint a Rising From Ruins is kikérte a maga idejét, meg is kapta, a közönség pedig falta minden egyes hangját. Tényleg hatalmas volt!

Mi baj volt a koncerttel? Mi lehetett volna? Semmi! A metalistenek (mert tényleg azok!) egy olyan tökéletes, szépen kiszámolt, emberi mértékben, de azért profin adagolt showt adtak Budapesten, amire a rajongók örömmel fognak visszaemlékezni, én pedig örömmel könyvelem el, hogy ezeket a nagynevű veteránokat is elcsíphettem, volt lehetőségem megnézni őket, amíg van még rá mód.

FOTÓK: MÁTÉ ÉVI, photographic.hu