Bevallom, nem vagyok most egyszerű helyzetben, hiszen a Between The Buried And Me az egyik legnagyobb kedvencem. Nem, nem az a baj, hogy rossz lenne a két részre bontott Automata nagylemez második része (az elsőről ITT fejtettem ki a gondolataimat), mert iszonyat király, talán az egyik legjobb termésük, de őszintén! Hanem valahogy rajtam van egy olyan érzés, hogy hiába egy marha jó fél óráról beszélünk, valahogy nem értem, miért kellett félbebontani ezt a két felet együtt számolva jó bő egy órányi anyagot, miért kellett a rajongókat kínozni azzal, hogy eddig fiókban tartották a csomagot. Jár érte a bünti! Nekünk meg a megcsúszott muzikális gyönyörűség!

Nem értem tényleg a felezést. Hiszen aki ilyen zenét hallgat, az amúgy is töviről-hegyire végignyomatja az albumokat nagyon sok alkalommal, tehát értitek, logika nagyon nem volt benne, hiszen a BTBAM zenéje eleve nem a nagyfogyasztóknak készült, hanem az ügyes, megfontolt muzsikák fanatikusainak. Jó, most nem ezen fog múlni az, hogy milyen értékelést kap a CD, amire egyébként maga a csapat nagyon büszke volt már előzetesben is, csak magát a megfontolás nem értem, hiszen úgysem a lemezeladásokból fognak megtollasodni. Na, de mindegy, elég a hisztiből, jöjjön a muzsika!

Az első résznél is már írtam, hogy talán - egy dalon belül legalábbis - kevesebb a stílusbeli csapongás, mint volt az jellemző rájuk korábban, ami nem baj, így egy konzisztensebb, organikusabb összkép tárul a szemünk elé, érdemes így is elveszni a részletekben. Mert bizony továbbra is van miben!

A dalok, ahogy érett és tapasztalt zenészektől illik, egyenként is nagyon szépen megállják a helyüket, az emészthetőség határáig elmenő technikás, szó szerint gyönyörű gitár- és billentyűtémák követik egymást, egy igazi progresszív mennyországról beszélünk. Nem akarnak gitármaszturbálni, itt a zeneiség a lényeg, talán az eddigi legzeneibb, legkevésbé öncélú, de egyben legkerekebb anyagáról van szó a csapatnak. Egyszerűen már a kezdő, egyben a leghosszabb tétel The Proverbial Bellow in medias res benyomja a padlógázt, ami nem csüccsen le a Glide rövid, sanzonos átvezetőjéből kibontakozó Voice Of Trespass prog-rock and rolljának végéig (hát, hogy odabasz ez a dal, könyörgöm?!), de még a The Gridre is marad bőven üzemanyag, nincs menekvés, igazi grand finale!

Ha valaki eddig nem ismerte, vagy ne adj' isten nem szerette volna a Between The Buried And Me zenéjét, az Automata II-t nekik találták ki. Esszenciálisan benne van minden, amire lehet számítani a csapattól, úgy, hogy továbbra sem lehet azt mondani, hogy újrahasznosítanának. Most kevesebb a death, vagy metalcore elem, itt tényleg egyenesen a progresszív metal mezsgyéjére álltak rá, de milyen jól tették, hogy ráálltak! Megint nincs értelme dalonkénti elemzésbe, mint tudjuk, ennél a stílusnál amúgy is szinte lehetetlen, vagy legalábbis nem feltétlen épeszű, nem olvasmányos végeredményt hozó vállalkozás lenne, annyi minden történhet a játékidő alatt. Történik is, tessék megfülelni, de gondosan, nem felületesen háttérzenének, meg fogja hálálni a korong. Amúgy is van egy olyan érzésem, ha egyszer elkap (engem eleve már a 2007-es Colors albummal elkaptak, nem tudok objektív lenni), nem fog elengedni ez a muzsika.

Átgondolva az Automata II-t, csupán két kérdésem lenne: az egyik (igazából csak szőrszálhasogatás), hogy miért kellett kettébontani a lemezt, a másik pedig, ami a komolyabb: hogy miért, de tényleg, miért nem tudnak hibázni Tommy Gilesék?  Hát, már jó értelemben nevetséges, hogy sorban hozzák a jobbnál jobb lemezeket,  melyekről csakis áradozni lehet, alig lehet beléjük kötni. Most meg itt az Automata II, amivel meg majdnem hogy felteszik az egész munkásságukra a koronát (azért erre erős a konkurencia, hiszen ott a Colors és a The Great Misdirect is), mi, rajongók meg csak kamillázunk, hogy ezt hogy a viharba lehet? Újabb magyar koncertet, de k*rvagyorsan!