Vannak azok a hetek, amikor minden nyögvenyelősen, szenvedősen sikerül. Szeptember első hete tökéletes totem állata ennek az érzésnek, tekintve, hogy iskola kezdés, nyári időszakból visszatérés, érezhetően korábban sötétedik stb. Szóval bárki, aki hozzám hasonlóan belefutott egy igen elbaszott szeptember kezdésbe, és sikeresen kifacsarodott a hétköznapokban, mi mást tudna kívánni, minthogy levezetésként zenei gang banget rendezzen a hallójáratainak?
A Desszert Feszt Budapest harmadik évadának első részénél járunk. A pilot tökéletesen sült el a Yawning Man vezetésével, most meg a Primitive Man, 16 párossal csaptunk a lecsóba. Jó nagyot, jó slattyogósan csappanót, úgy, hogy a zsírszaft is kicsapódik a tányérból. A koncertsorozat legsúlyosabb estje elé néztünk, de nem hiszem, hogy aznap volt bármi is 500 kilométeres körzetben, ami legalább 20 %-ban tudott volna hasonló mélységbe rántani.
Az UEUM kezdte a bemelegítést nem sokkal 8 után. Őket már párszor sikerült látnom (a Wrekmeister Harmonies előtti volt számomra a legemlékezetesebb), és két dologban mindig biztos vagyok a koncertjeik előtt. 1: nem lesz klasszikus értelemben vett zene; 2: a zajok viszont, amiket kicsiholnak egyáltalán nem a könnyen emészthető fajtából lesznek. Ez most is így történt. Szilágyi Rudolf éktelen zaj cunamijára Kiss Barnabás pozan őjöngései, ordibálásai, és pengetései kúsztak be szénné effektelve, súlyosan, kissé tudathasadásos őrületre emlékeztetően. Közelebb áll az UEUM egy avantgárd performanszhoz, mint egy klasszikus „következő számunk címe… egykéthá’… gyerönk” koncerthez, de pont ez az, ami miatt szívesen hallgatom az ilyen aktusaikat.
Fura ezt leírni, de az este legkönnyebben értelmezhető, urambocsá’ legkommerszebb bandája a 16 volt. Ők sem első Desszert bálozók, tavaly már zenéltek Pesten, és arról a buliról szinte csak jót hallottam. Pár dalukat hallgattam meg eddig, az alapján elég meggyőzőek voltak, és ez élőben is átjött. Viszont! Így, hogy a Primitive Man-re hangolódott füllel hallgattam őket, voltak pillanatok, amikor azt éreztem, hogy kicsit több extremitás és öncélúskodás elférne a zenéjükben.
Amúgy profi volt az egész, minden hangnak meg volt a helye, és a 16 tényleg fílingből zúzott, csak nekem kicsit steril lett egy idő után, főleg az újabb számoknál éreztem a patika mérleg számításokat. Ettől függetlenül is bőven a bólogatásra alkalmas koncertek közé tartozott a bulijuk, és az is benne van, hogy az én mizantrópiám fogadta őket fenntartással, mert sokan dicsérték a koncertjüket miután lezajlott az este.
A Primitive Man-re már teltház közelben járt a terem, a sör+unikum+cigi kezdő csomag már a koncert elejébe csúszott át. Nem vagyok képes visszaemlékezni egy-egy pillanatra, számra, vagy emlékezetes momentumra a koncertből. Ha le kéne írnom, kb. olyan érzés kerülgetett végig, mintha egy vulkán magjának a közelében gyűltünk volna egybe hasonszőrű előember társainkkal, akik mindig kicsit közel kerülnek a láva kicsapódáshoz, de félelemmel kevert kíváncsisággal szemlélik a gázfelhők, és forró láva energiáit. Még azt sem mondanám, hogy gonosz volt, amit a Primitive Man hozott. Annyira volt gonosz, mint amennyire gonosz a tektonikus mozgás, egy elhullott állat lebomlása, vagy ahogy a folyékony vas a mágneses térre tüskéssé változik.
A természet kérlelhetetlenségéről és megmásíthatatlanságáról szólt nekem leginkább a Primitive Man koncertje. Tanmese arról, hogy az a fránya hormon (legyen a neve adrenalin) a testemben keringve ugyanazt teszi most velem, mint tehette millió évvel ezelőtt a homo erectusokkal egy természeti katasztrófa közepette. Pupilla kitágul, néha támadásra, néha menekülésre késztetné a végtagi izmokat, és a félelem és izgalom közti határ már teljesen elmosódott.
Irtózatosan erős dolog, amit ez a zenekar csinál. Amellett, hogy akár 6-7 percekig képesek egy mély A hanggal gyomrosokat bevinni 40 bpm gyorsasággal, pár pillanat múlva előjön egy grindcore ütem, és egy másik végletbe átcsapó megőrülés. Ez így egy órában nem kicsit erős. De nincs egy olyan másodperc sem, amikor a Primitive Man kiesne a szerepéből. Látványos jelenség amúgy is a trió, és kinézetükben is a súlyos az elsődleges jelző ami eszembe jut róluk. Megrágott, kiköpött, és egy hanyag lábmozdulattal elkent a porban engem a koncertjük.
És már el is törpült a hétközi stressz, meg aggodalom azzal, hogy egy belső élet-halál tusát élhettem át három ember zenéjét hallgatva/nézve. De, aztán vissza a rideg valóságba, ahol a Fogas házat megtöltő turisták már a négy-negyedekre lövik magukról a friss insta sztorikat, és hahotázás, örömittas felsikoltások közt a „kár hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi” elven elvonulok. (A régi alatt érts legalább 500 000 évet. Köszönöm!)
