Van ez a dolog amihez nem kell más csak egy gitár és egy ember. Ez a dolog pedig azóta létezik, amióta ember van és hozzá gitár is van. Vagyis olyan, mintha mindig is lett volna. Nekem legalábbis ez az alapérzésem, ha ezen az úton jut el hozzám egy történet. Hogy ezeknek a történeteknek nem lehet születésnapja, mert ezek a történetetek mindig is léteztek. Aki pedig találkozott már Makó Dáviddal, mikor éppen The Devil's Trade és velünk szemben ül egy széken, annak azt gondolom lehetett alkalma megsejteni, hogy ez a történet benne is ott volt rég, csak valahogy idő kellett hozzá, hogy megmerje engedni magának, hogy ez igazából tényleg az övé. Velejéig a sajátja, miközben valahol éppúgy egyetemes. Mint az a megfogalmazhatatlan csend két szám között, mikor Dávid fülel és hangol. Mondjuk egy bendzsót. Amivel mint tudjuk, mindig csak a baj van.
Én egyébként szeretem azt a csendet is.Az benne jó, hogy olyan jó nehéz. Mint ráeszmélni, hogy sokszor mennyire egyedül vagyunk. Viszont éppen ezért őszintébb is, mint bármi más. Nem menekülés, hanem beismerés. Those Miles We Walked Alone. A négy évvel ezelőtt megjelent első lemez sem gyártott titkokat. Dávid megtalálta a hangját a történetéhez, amin keresztül képes elmondani , amit máshogy talán nem is tudna elmondani. A belső világ, mint egy szigetuniverzum, szerintem tele van közvetíthetetlen törmelékkel, de ez a fajta zeneiség a maga meghittségében úgy fest mégis csak talált egy másik ajtót, ahol át tud lépni az eredendő elszigeteltség határain. Jó néhány The Devil's Trade koncerten volt szerencsém merengeni az elmúlt néhány évben és meggyőződésem, hogy ezekre az alkalmakra azok jönnek el, akiknek sosem volt könnyű ízlelgetni önmagukat és akik éppen ezért jól tudják, hogy milyen érzés belekezdeni egy történetbe. Azt pedig, hogy ez a zene hogyan is működik, pontosan az mutatja meg, hogy milyen pillanatnyi kapcsolatot tud teremteni más szigetuniverzumokkal.
Az új lemezzel először útban a Chelsea Wolfe koncertre tömtem meg a fülest. A bevezető I Can Slow Down Time Pt. 1 két percét kóstolgatva pedig fel sem tűnt, hogy mit készülök tenni magammal. Az ének nélkül hagyott gitár ugyanis egyértelműen megkönnyebbülés. A kezdő tételben feloldoz, még mielőtt bármi történt volna. Szóval le is néztem a lejátszóm képernyőjére, hogy biztos a What Happened to the Little Blind Crow album az, amit elindítottam. Aztán megláttam a következő szám címét és valahogy megtalált, hogy ezt a lemezt nem egy ilyen koncert előtt kell meghallgatnom, így csak másnap vettem elő megint. Az említett gitárdallam hallatán pedig ismét volt egy olyan érzésem, mintha nem is egy The Devil's Trade album jönne éppen szembe. A To an End első percében azonban hazaértem. A koncertekről már ismert, útközben megtalált testesebb gitárhangzást pedig vártam is. Kíváncsi voltam mennyiben befolyásolja majd az új lemez hangzását ez a bátrabb és tépettebb dolog. Hét perccel később pedig azt gondoltam, hogy talán ezzel lett teljes. Mert az erősebb gitár és a csendesebb bendzsó váltogatásával, majd találkozásával az lesz tiszta, hogy az énekes honnan jött és merre tart. Abszolút érezhető, hogy ez már nem létezik szigorúan külön attól, amit Dávid a zenekaraiban él. Kicsit sem olyan, de valahogy mégis itt van. Ahogy a Your Own Hell hangzásából is ez jön vissza. Hogy attól, amit Dávid korábban csinált ez annyira sem lendületben, sem érzésben nincsen messze. Az ugrott be, hogyha a szövegért is a múltba kellett visszanyúlni, akkor azzal jöhetett valami onnan, ami zenei értelemben is akkor szólt nagyot.
Azt, hogy miért a St. James Hospital című számot érzem a lemez legmegrázóbb tételének, az elsősorban egy másik kórházi reggelnek köszönhető, amely az én életemet változtatta meg azzal, hogy minden fronton betudtam ismerni magamnak a teljes vereséget. Így ettől a meghatározó személyes élménytől a szám egyetlen soránál sem tudtam elvonatkoztatni. Azonban a lassú, hangsúlyos dalvezetés, a megindító sorok és a történetben megdörrenő monumentális gitár, kilenc perc hosszan tartva magát a viharban talán az én feltevésemet igazolja, hogy a lemez közepe tulajdonképpen a teteje is.
Az már az első meghallgatás után kotta volt, hogy az anyag egy bevezetéssel és egy befejezéssel kapott keretet. Valamit viszont csak később, több kör után vettem észre. Ez a keret szerintem ugyanis három külön fejezetet fog közre. Olyan, mintha klasszikus irodalmi tagolásban kapnánk három azonos súlyú, de más érzelmi vetületeket bíró csomagot, amit hangjában és a húrokon is ugyanaz a szív cipel. Egy történetmesélő műfajnál, egy könyvszerető emberrel pedig ez akár egy teljesen természetes párhuzam is lehetne, de én még sosem figyeltem fel ilyesmire a zenében. Ahol az említett St. James Hospital a súlyánál fogva számomra külön létezik. Elválasztva azt, ami előtte és utána történik. A két külön fejezetben, két tisztán a folklórból táplálkozó, bendzsóra írt dallal, mint az Only as a Ghost és a No One Here. Mindkét oldalon olyan szilajabb nóták mellett, mint az Own Your Hell és a 12 to Die 6 to Rise. Érzelmi szempontból és zeneileg is nagyon érdekes dinamikát adva annak az albumnak, ahol a bevezetés végül befejezéssé érik. Hiszen, ami az első két percben még csak rész, az a legvégén egy teljes értékű egész. Nem tudom, hogy mennyire volt tudatos, de mindezekkel együtt az I Can Slow Down Time Pt. 2 ettől is beszédes.
Természetes, hogy az említett dalok mindenkinek kicsit mást fognak jelenteni. Dávid szövegvilága sejtszinten beégett képekkel ad azonosulási felületet, ahol viszont minden árnyalat személyes szinten mozog benne és mindenki másban is. Sokszor hasonlóan, de egyáltalán nem ugyanúgy. Mégis áthúz a lemezen egy szerzemény, aminél valószínűleg mindenki ugyanazt fogja érezni. Én azt éreztem, hogy ez a dal egy óhaj, vágy valami sokkal tisztább élet után, ami nehezebb és könnyebb is egyszerre, ez a két szemben álló tény pedig önmagában ok is arra, hogy miért van sokszor olyan távol az, amit a legjobban szeretnénk. Azt meg, hogy ezt csángó népdalt versszakonként kapjuk meg - hogy megkönnyezhessük újra és újra - valahogy úgy mertem értelmezni, hogy valójában minden mögött ez van, amit a lemezen hallottam. Ez a vágy és ez a sóhaj. A régi emberek folklórja innen, ami Dávidot elindította oda, ahol angolul jó énekelni, de ezen a szinten ez sehol sem két külön nyelv.
Az első lemeznél elsősorban a sebezhetőség volt szerethető. Odaülni és minden díszlet nélkül elénekelni egy történetet, miközben tudod, hogy törékeny pillanatok sorozatát éled át. Mindemellett azonban spontán is volt. Ártatlan és amatőr, a szó bájos értelmében persze. Dávid sem tudta, hogy mi lesz ebből, egyszerűen nem volt jövője a dolognak. Ez viszont mára megváltozott és ezt a változást nagyon is lehet hallani az új albumon. Ami nem őszintébb, hiszen az első perctől kezdve az volt. Inkább bátrabb és talán vehemensebb is. Elsöprő refrénekkel, mint 12 to Die 6 to Rise című dalban is, kieresztett énekhanggal, gitárokkal, amik odahorzsolnak. Mert a The Devil's Trade már nem az az egy óra, amivel nem tudni mi lesz, hanem az a monumentum, ami nagyon is van. Meg mindig is volt. Személyes szinten és univerzális értelemben is. Most már vér profiként, abszolút profi stúdiómunkába csomagolva. Mégsem veszítve abból az intim légkörből, amibe képtelenség volt nem beleolvadni néhány hallgatás után. Viszont örülök, hogy vállaltam a kockázatot.
Voltak zenészek, akiket hallgattam és úgy éreztem a testvéreim. Voltak zenészek, akikre úgy figyeltem fel, mint nagy tanítókra. Mások, mint az árnyékom, vagy a tükörképen, a zenéjükkel az életemben úgy voltak jelen. De van olyan is, aki néha úgy szólít meg, mintha az apám lenne. Dávid pedig a barátom. Nem azért, mert sűrűn találkozunk. Nem azért, mert tudom milyen volt a tegnapja, vagy mert tudom mit fog csinálni a jövőhéten. Hanem azért, mert amit csinál az valahogy különös módon közel enged és közel van ahhoz, ami bennem és benne is megvan. Ezért gondoltam úgy, hogy stílszerű lesz az ő lemezével, ezzel a nagyon érzelemgazdag alkotással búcsúznom ettől az oldaltól, ahol az elmúlt négy évben sok időt töltöttem írással és zenével. Valahogy az aktuális belső igényem találkozott a What Happened to the Little Blind Crow legvégső üzenetével, mert hát úgy is minden az elengedésről szól. Nem igaz?
