Azért van baj a Nine Inch Nails-zel. Öt éve dobtak elénk legutóbb hangzóanyagot, a Hesitation Marks akkor jelent meg. Vár(t)unk már hosszabb ideje lemezre, de a nagyobb baj, hogy nem is emlékszem rá. Aztán elolvastam, hogy mit írtam anno róla és úgy döntöttem, hogy nem teszem vele magamat újra tönkre. És hogy most mi van? Egy félórás (nagy?)lemez, tele Trent Reznor - hát ne legyünk fukarok a jelzővel - agybaszásával.

Nem tudom, hogy Reznor végighallgatja-e saját lemezeit miután elkészült, de valamelyik drót nagyon félre van kötve nála, ha a végén azt mondja: pont ezt álmodta meg. Oké, a Shit Mirror jól indul, van benne kakaó és húzás is, bár a vége felé megint feltekerik a WTF? potmétert. A második nóta, vagy mi, komplett zörejhalmaz, ami persze - és legyünk széles látókörűek - az industrial zene világában elmegy, de anno a Ministry is eljátszotta az ilyeneket a legnyomorultabb albumán - ott se szerettem. De még nem értünk le a gödör aljára, hiszen mintha a Tudósok zenekartól elirigyelték volna az oda nem illó hangszerek használatának akadémiai szintű alkalmazását, a Play the Goddamned Part valami iszonyatosan fájdalmas alkotás. Fáj hallgatni. (félreértés ne essék, a Tudósokat nem fájdalom hallgatni...)

S aztán. Jön egy God Break Down the Door és nem érted, hogy mi volt az előző kettő. Oké, nem valami agyamat-eldobom-mekkora-húha, de működőképes dal újra az albumon. A Shit Mirror után elhelyezkedve, a másik két szart kidobva egy épkézláb albumstart lehetne.

A következő hat és fél percre megint nincs magyarázat. Hangyafoci az agyban? Bekapcsolva maradt valami gerjedő elektromos cucc a pecóban? I’m not from This World - értem én, fogom, hogy valami túlvilági izé akarna ez lenni (jól értem?), de ebben nincs hat perc...szerintem mondjuk egy se..

Az Over and Out dobja a koronát az egész ócska halomra. Mire gondolhatott a költő? Csodálkozó iskolai hülyegyereknek érzem magam, mert nem tudom megfejteni, hogy a mi a szar történt az elmúlt fél órában?! Nem vagyok hajlandó többször meghallgatni ezt a lemezt.

Az utóbbi idők legnagyobb félrenyúlása ez a NIN-től, sikerült alulmúlni a Hesitation Marks-ot. Én nem tudom ezt a lemezt industrial zenének nevezni - szerintem ez nem az - , nyilvánosan alázta meg a műfajt Trent Reznor ezzel a kiadvánnyal. Pláne nem vágom a nagyobb online zenei oldalak széles egyetértését, hogy ez a lemez mekkora mestermű…”Micsoda agresszió, micsoda jövőbe látás…” - írják a kritikák. Akkor én most elmegyek okádni...