Skyharbor - Sunshine Dust (2018, eOne Music)

Újra a pályán

2018. október 03. - sebiszabi

2000776123.jpg

Amikor 2012-ben megjelent a Skyharbor debütáló nagylemeze, az akkor nálam nagyon betalált. Változatos és ötletes lemez volt és habár az idő egy kicsit eljárt felette, mai füllel hallgatva is okoz kellemes perceket. Az első két lemezt még Daniel Tompkins énekelte fel, vetésforgóban a TesseracT lemezekkel, mostanra azért úgy néz ki, hogy a Tompkins az angol djent alapvetést választja hosszú távra berendezkedve, így a Skyharbornak kellett új frontember után nézni. Eric Emery tűnik a befutónak, vele rögzítették az új albumot, Sunshine Dustot.

Ja, a második lemezről még nem ejtettem szót, de ez nem véletlen, mert valahogy az új kiadványt nem tudom máshoz hasonlítani, mint az első lemezhez. A második, Guiding Lights nem volt egy világmegváltó korong. Pár dal ült, de kissé homályos, langyos és egysíkú megoldások váltogatták egymást.

És ennek ellenkezőjéről a bedobált kislemezek sem győztek meg első nekifutásra, de azért persze, hogy ennyivel értem be. A lemezt az elejétől a végéig hallgatva egészen más kép alakult ki az Sunshine Dustról. Valahogy megtalálta Keshav Dhar azt a felállást, amire a bandának igazán szüksége volt. Már az első pár kör, amikor lement, sokkal inkább könnyed volt az összkép, mintsem a második lemez izzadságszagú erőlködése. Alapvetően nem változott meg a banda képe, csak azért mert az énekesi poszton és a dobok mögött történt személyi változás, mert ahogy eddig, Keshav Dhar jelöli meg a zenekar irányát. Ám a kis vérfrissítés látszólag jót tett. Eric Emery hangja egészen jól passzol a zenéhez és persze a Tompkins öröksége is könnyedén átmenthető - jól választottak utódot.

Újra az a bátrabb zenei világ köszönt végre vissza, amit az első albumon szerettem, a másodikon meg annyira hiányoltam. Újra vannak jól hasító, agresszív megindulások a lágyabb és elszállósabb futamok mellett. És persze, hogy a progresszív zenei igényünk is ki legyen elégítve, többnyire építkezős, ha nem is monumentális, de mindenképp komplex dalokat hallgathatunk.

skyharbor.jpg

A lemez első része a Synthetic Hand - Blind Side - Disengage/Evacute hármas egészen tömény, majd 20 percet raknak fel a táblára. Élvezetes és agyas dalok, de jó érzékkel oldották fel az emésztés elősegítendő. Az Ethos-t akár tölteléknek is lehetne nevezni, ha rosszmájúak vagyunk, de inkább csak egy tekerős szögegyszerű metal dal. Az Ugly Heart már érdekesebb, a lassú-gyors váltások újra megjönnek, a Reckoning pedig újra megkapja a maga kis hat és fél percét, hogy ráérősen és alaposan kibontsa a zenei témákat - ugyanis egy szó szöveg nincs benne. A durvulósabb blokkot a végére tartogatták indiai barátaink, ugyanis a Dissent - Menace - Temptress kissé arcbalépősebben támad ránk. A tempó is erősebb és a Eric végre kiereszthette a torkában lapuló állatot.

A címadó dal a végén pedig azért helyreteszi a világot, hogy a Skyharbor azért nem egy Vildhjarta, sokkal jobban állnak nekik a lamentálósabb, “koncerten cipőorrnézegetős” dalok. Szóval végre újra van élet a Skyharbor-ban, nem felejtettek remek progresszív metal zenéket írni, csak az előző lemez volt amolyan negatív kilengés. A Sunshine Dust újra jó és remek album, jó hallgatni - hagyni, hogy elvigyen egy kicsit más univerzumba.

4kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4514274831

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum