A Crippled Black Phoenix már jó három-négy éve kerülgetett. Sok megbízható ízlésű ember magasztalta őket, pár belehallgatás után nekem is pozitív kép alakult ki róluk, de valahogy elmaradt eddig, hogy fejest ugorjak az életművükbe, és alámerüljek a CBP igen egyedi világába. Eddig. Ennek az elmerülésnek pedig két apropója is volt (szűk egy hónapon belül). A Fekete Zajos koncertjük nagyon betalált nálam, majd jött a legújabb lemezük, a Great Escape, ami annyira el lett kapva a maga post-rock, psychedelic, folk dolgaival, hogy nálam már bebetonozta magát 2018-as albumok képzeletbeli dobogójára.
Első alkalom volt, hogy klub koncerten csíptem el őket, de azt azért sejtettem, hogy az előzenekarok is megérnek majd egy misét. Csúszás volt a programban, így az nyitónak kiírt Swarms and the Sun helyett fél 8-kor még csak tücsökciripelés, és csendes merch nézegetés fogadott. Abszolút nem néztem utána, hogy milyen formáció a Swarms and the Sun, így ért az a meglepetés, hogy a hajó tatról halvány fogalmam sem volt, hogy mikor kezdődik a koncert.
Két dologgal lehet talán a leginkább leírni, hogy milyen volt a Swarms and the Sun. Egy: kintről, ha nagyon fülelt az ember, akkor hangfoszlányok alapján sem tűnt többnél, mint egy erőtlen beállási kísérlet. Kettő: először fordult velem elő, hogy koncert közben, nem kiabálva, vagy kézzel-lábbal kell elmutogatnom a kért korsó sört a pultnál, majdhogynem suttogva is lehetett kérni. Nagyon intim, és befelé nézős volt az egyszemélyes gitáros performansz, ami valahol a shoegaze és post-rock vonalra volt tehető, némi indie beütéssel. Egy kisebb, sötétebb helyen amúgy teljesen jól működne, de a hajó kicsit túl nagy volt ennek a zenének.
A Fotocrime esetében ezt már nem mondhatjuk el. Nagyon jól belakták a deszkákat, és közben olyan színpadképet hoztak, ami végig odaszegezte a tekintetet a trióra. Tömör füst, és erős, kontrasztos fények között, csak sziluettekben lehetett látni Ryan Patterson-t (ex- Coliseum). Hallani meg ugye tökéletesen. A Fotocrime tavalyi Robotos bulija kimaradt nekem, viszont az akkori utána nézés eléggé felcsigázott. Élőben meg azt kell, hogy mondjam, hogy még jobban működött, mint ahogy előtte gondoltam.
Olyan new wave, dark rockot toltak, amitől lazán 1985-ben érezte magát az ember. A Cure, The Cult vonal találkozik benne a Joy Divisionnel, de mindez olyan formában, hogy élvezhető, és a sötét tónus ellenére is remekül megjegyezhető dalokkal operáltak, de ahol kellett ott súlyosan dörrentek meg. A dobgép egyáltalán nem volt zavaró tényező, és alapvetően jól szóltak a koncerten. Patterson egy kis aktuálpolitikát is becsempészett a koncert végére (Brett Kavanaugh főbírói kinevezése okán szólalt fel a nemi erőszak ellen).
A Fotocrime alatt már szállingóztak befelé az emberek, de a Crippled Black Phoenix-re így sem kellett félni, hogy kifogyunk a helyekből. Egyrészt ez betudható a vasárnapnak, meg aki rajta tarja a kezét a koncertfelhozatalok ütőerén, az tisztába van vele, hogy egy olyan bivaly erős őszi szezonban vagyunk, ahol gyakorlatilag két hónap alatt egy évre elegendő jó koncertet lehet összeszedni.
A Crippled Black Phoenix a You Brought It Upon Yourself/ To You I Give párossal kezdett az új lemezükről, ami miatt akkor azt hittem, hogy leginkább azon az albumon lesz a hangsúly, de egy annál szerteágazóbb setlistet kaptunk, amibe azért belefért a Great Escaperől még a címadó szám, a Slow Motion Breakdown, meg a Nebulas is. Viszont az egész koncertet körbelengte az a hangulat, ami a CBP sajátja. Számomra leginkább olyan volt, mintha egy közös örömünnepet ülnénk az elmúlásnak. Végig kézzelfogható atmoszférák, és jól tapintható textúrák szövik körbe a zenéjüket, amiben egyszerre van beleivódva a bánat, az újjászületés, a fájdalom, és az öröm. Mindeközben ha a színpadra nézel, látsz nyolc (vagy ha épp Belinda Kordic nem énekelt) hét embert, akinek minden mozdulatából sugárzik az, hogy ez a zene a lelkük mélyéről jön, hogy minden megszólaltatott hang mögött ott van valami személyes, valami bensőséges.
A közönséggel egyébként nagyon jó összhangban voltak végig, és itt most nem is az átvezető szövegekbe, hanem a koncert közbeni reakcióikra is gondolok. Egy-egy mosoly, amikor valaki a szöveget énekli, összenézve belebólintás egy súlyosabb riffbe, és közben egy fura összetartozás érzése áraszt el. Ez még inkább előjött a záró számoknál. Az idén felvett Vágtázó Halott Kémek feldolgozás, a Hunok Csatája Jakab Zoltánnal, és Makó Dáviddal előadva, és a Burnt Reynolds csordavokálja tökéletes befejezése volt az estének. Nem nagyon tudok mást mondani, mint hogy aki teheti, egyszer legalább az életében tegyen egy próbát a Crippled Black Phoenix-szel, mert mindenképp gazdagabb lesz egy új élménnyel.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT.
