RockStation

Crippled Black Phoenix, Fotocrime, Swarms and the Sun @ A38, 2018.09.07.

Örülni a szomorú vasárnapnak

2018. október 10. - RaczUr

0crippledblackphoenix2018_43_eredmeny.jpg

A Crippled Black Phoenix már jó három-négy éve kerülgetett. Sok megbízható ízlésű ember magasztalta őket, pár belehallgatás után nekem is pozitív kép alakult ki róluk, de valahogy elmaradt eddig, hogy fejest ugorjak az életművükbe, és alámerüljek a CBP igen egyedi világába. Eddig. Ennek az elmerülésnek pedig két apropója is volt (szűk egy hónapon belül). A Fekete Zajos koncertjük nagyon betalált nálam, majd jött a legújabb lemezük, a Great Escape, ami annyira el lett kapva a maga post-rock, psychedelic, folk dolgaival, hogy nálam már bebetonozta magát 2018-as albumok képzeletbeli dobogójára.

Első alkalom volt, hogy klub koncerten csíptem el őket, de azt azért sejtettem, hogy az előzenekarok is megérnek majd egy misét. Csúszás volt a programban, így az nyitónak kiírt Swarms and the Sun helyett fél 8-kor még csak tücsökciripelés, és csendes merch nézegetés fogadott. Abszolút nem néztem utána, hogy milyen formáció a Swarms and the Sun, így ért az a meglepetés, hogy a hajó tatról halvány fogalmam sem volt, hogy mikor kezdődik a koncert.

Két dologgal lehet talán a leginkább leírni, hogy milyen volt a Swarms and the Sun. Egy: kintről, ha nagyon fülelt az ember, akkor hangfoszlányok alapján sem tűnt többnél, mint egy erőtlen beállási kísérlet. Kettő: először fordult velem elő, hogy koncert közben, nem kiabálva, vagy kézzel-lábbal kell elmutogatnom a kért korsó sört a pultnál, majdhogynem suttogva is lehetett kérni. Nagyon intim, és befelé nézős volt az egyszemélyes gitáros performansz, ami valahol a shoegaze és post-rock vonalra volt tehető, némi indie beütéssel. Egy kisebb, sötétebb helyen amúgy teljesen jól működne, de a hajó kicsit túl nagy volt ennek a zenének.

A Fotocrime esetében ezt már nem mondhatjuk el. Nagyon jól belakták a deszkákat, és közben olyan színpadképet hoztak, ami végig odaszegezte a tekintetet a trióra. Tömör füst, és erős, kontrasztos fények között, csak sziluettekben lehetett látni Ryan Patterson-t (ex- Coliseum). Hallani meg ugye tökéletesen. A Fotocrime tavalyi Robotos bulija kimaradt nekem, viszont az akkori utána nézés eléggé felcsigázott. Élőben meg azt kell, hogy mondjam, hogy még jobban működött, mint ahogy előtte gondoltam.

0fotocrime2018_12_eredmeny.jpg

Olyan new wave, dark rockot toltak, amitől lazán 1985-ben érezte magát az ember. A Cure, The Cult vonal találkozik benne a Joy Divisionnel, de mindez olyan formában, hogy élvezhető, és a sötét tónus ellenére is remekül megjegyezhető dalokkal operáltak, de ahol kellett ott súlyosan dörrentek meg. A dobgép egyáltalán nem volt zavaró tényező, és alapvetően jól szóltak a koncerten. Patterson egy kis aktuálpolitikát is becsempészett a koncert végére (Brett Kavanaugh főbírói kinevezése okán szólalt fel a nemi erőszak ellen).

0fotocrime2018_03_eredmeny.jpg

A Fotocrime alatt már szállingóztak befelé az emberek, de a Crippled Black Phoenix-re így sem kellett félni, hogy kifogyunk a helyekből. Egyrészt ez betudható a vasárnapnak, meg aki rajta tarja a kezét a koncertfelhozatalok ütőerén, az tisztába van vele, hogy egy olyan bivaly erős őszi szezonban vagyunk, ahol gyakorlatilag két hónap alatt egy évre elegendő jó koncertet lehet összeszedni.

0crippledblackphoenix2018_15_eredmeny.jpg

A Crippled Black Phoenix a You Brought It Upon Yourself/ To You I Give párossal kezdett az új lemezükről, ami miatt akkor azt hittem, hogy leginkább azon az albumon lesz a hangsúly, de egy annál szerteágazóbb setlistet kaptunk, amibe azért belefért a Great Escaperől még a címadó szám, a Slow Motion Breakdown, meg a Nebulas is. Viszont az egész koncertet körbelengte az a hangulat, ami a CBP sajátja. Számomra leginkább olyan volt, mintha egy közös örömünnepet ülnénk az elmúlásnak. Végig kézzelfogható atmoszférák, és jól tapintható textúrák szövik körbe a zenéjüket, amiben egyszerre van beleivódva a bánat, az újjászületés, a fájdalom, és az öröm. Mindeközben ha a színpadra nézel, látsz nyolc (vagy ha épp Belinda Kordic nem énekelt) hét embert, akinek minden mozdulatából sugárzik az, hogy ez a zene a lelkük mélyéről jön, hogy minden megszólaltatott hang mögött ott van valami személyes, valami bensőséges.

0crippledblackphoenix2018_12_eredmeny.jpg

A közönséggel egyébként nagyon jó összhangban voltak végig, és itt most nem is az átvezető szövegekbe, hanem a koncert közbeni reakcióikra is gondolok. Egy-egy mosoly, amikor valaki a szöveget énekli, összenézve belebólintás egy súlyosabb riffbe, és közben egy fura összetartozás érzése áraszt el. Ez még inkább előjött a záró számoknál. Az idén felvett Vágtázó Halott Kémek feldolgozás, a Hunok Csatája Jakab Zoltánnal, és Makó Dáviddal előadva, és a Burnt Reynolds  csordavokálja tökéletes befejezése volt az estének. Nem nagyon tudok mást mondani, mint hogy aki teheti, egyszer legalább az életében tegyen egy próbát a Crippled Black Phoenix-szel, mert mindenképp gazdagabb lesz egy új élménnyel.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT.      

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7614289247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum