Az Elder nálam elég gyorsan bekerült a top 5 kedvenc közé. Viszont aránylag későn sikerült megismerni őket. A legutóbbi magyar koncertjükről még lemaradtam, kb azután a buli után ültem neki az életművüknek, és onnantól datálható, hogy számomra egy megkerülhetetlen bandává váltak. Élőben eddig viszont kimaradtak, úgyhogy elég nagy volt az öröm, hogy az idei, harmadik Desszert Feszt Budapest egyik húzóneveként ott volt a négy fősre duzzadt Elder.
Elég terebélyes lett az előzenélők száma, és gyakorlatilag az Elderre ráhúzható minden stílusból kaptunk kóstolót az este alatt. A magyar részről a groove-os stoner rock volt a meghatározó. A Slowmeshbe épp hogy csak sikerült belehallgatni, a Dungereenek meg a végére estem be (igazolt távollét volt, ugyanis az Elder főnök Nick DiSalvo ekkor végzett a kisbusz takarítással, és ekkor tudtunk pár szót váltani vele, amit majd az oldalunkon el is olvashattok).
A Dungeree egyébként a koncertjük utolsó etapjában elég jól hozta azt a kevert műfajú stoner rockot, amibe belefért a grunge-os ének, a kicsit nu metalos beütésű megközelítés, dinamikus, bólogatásra teremtett riffekkel megszórva. Összességében jó hangulatot csináltak, az ekkor még elég szellős sorokban álló érdeklődőknek. Az előzetes kiírásban a román Implant pentru Refuz jött volna utánuk, de ők a koncert előtti napokban kénytelenek voltak lemondani a bulit. Ez esetben nem bántam, mert így is elég tömény volt a felhozatal.
A The Tidal Sleep nevébe párszor belefutottam már. Számomra ők voltak az előzenekarok közül a leginkább kíváncsiságot kiváltó alakulat. Meg talán a német csapat lógott ki leginkább a szórásból a maguk post-metal zenéjével. A koncert elején még nem igazán tűntek magabiztosnak, viszont ahogy haladt előre a buli, egyre inkább sikerült behúzniuk a kiabálós, zúzós- lelazulós, ambient váltásokkal operáló zenéjükbe. Nem mondom, hogy ebben a műfajban nem hallottam már eredetibb előadót, de nekem tökéletesen megfelelt előételnek. Főképp úgy, hogy még a főattrakció előtt az Ancestors foglalta el a deszkákat.
Az Ancestorsba belehallgattam még a buli előtt, és őszintén szólva nem gondoltam, hogy ez a koncert majd odaszegez a színpad elé. Ez részben be is jött, de mégsem úgy ahogy képzeltem. Nick DiSalvo azt mondta róluk, hogy jól illenek a turnéjukba, mert ők egy Pink Floydos zenét tolnak, csak az elvontabb, elhúzottabb fajtából. Az első két-három dal egyébként ezt támasztotta alá, pozitív meglepetést okozva. Elszállós, mégis súlyos dolgokat hoztak, amik jócskán elérték az ingerküszöbömet. A kifogyó sör, és az egyre nagyobb számban megjelenő rég és nem túl rég látott ismerősök üdvözlése elvitte a koncertjük második felét. Ekkor meg már a főbandára felkészülés volt inkább fókuszban.
Az Elder meg azért is érdekelt, mert ebben az évben már négy fősre nőtte magát (Michael Risburg fogott gitárt), és őszintén szólva ez már előre örömteli volt, ugyanis azt a harmónia orgiát, amit az eredetileg Bostonból induló csapat hoz élőben eléggé meg tudja támogatni az extra gitár. Az igazi varázsa is talán az ennek a zenének, hogy minden hangja olyan pofátlanul épít egyedi atmoszférát, hogy az apró részletek is elvarázsolnak annyira, hogy akár a tízedik újrahallgatás után is hoz valami újat. Ennek a turnénak az apropója pedig a tavalyi Reflections of the Floating World lemez volt, ami nálam az elmúlt évek egyik legelőremutatóbb stoner/doom/psy/prog dolga volt.
Kezdésnek viszont egy korábbi klasszikussal nyitottak, a Dead Roots Stirringgel. Már abban a bő tíz percben sikerült egy egész koncertélményre elegendő katarzist összezenélniük. Aztán pedig folytatták ezt a Sanctuary-vel, ami szintén egy olyan epikus mű, hogy a zenekarok 99%-a ha egy olyan dalt össze tudna hozni, akkor már elégedetten tehetné el a hangszerét. De az Eldernek ez egy nagy erőssége. Úgy csinál tíz perc fölötti dalokat, hogy közben mintha hullámvasúton utaztatna. Nincs benne üresjárat, vagy téblábolós bizonytalanság, hanem minden hanggal csak hozzáad egy monumentális triphez.
A Staving Of Truth ezek után folytatta az önfeledt bólogatásra késztetést, viszont ezután még két dal erejéig volt egy kis múltba révedés. A Lore nyitó dala a Compendium nagy erővel durrantott (a hangzás egyébként is hibátlan volt a nagyteremben), az este alatt csak ez az egy dal volt a 2015-ös alapművükről, de jól kompenzálta ezt,hogy ezután a III jött. A Dead Roots Stirring albumot pont az elmúlt héten pörgettem újra, és fedeztem fel újfent, hogy mennyire egy kiváló trekk ez is, úgyhogy őszinte volt a mosolyom ezalatt. A The Failing Veil után már úgy tűnt, hogy ennyi mára a móka, de a legutóbbi lemez záró tételére visszatértek, és a Thousand Hands Elder nívójában is nagyon katartikus befejezést hoztak.
Az Elder egy nagyon erős bulit tolt. Hét szám, és valamivel több mint egy órába annyi érzelmet, és értelmet hoztak, mint amennyit a most aktív zenekarok közül senki se tudna. Elejétől végéig erős, és pulzáló volt amit csináltak, a lazulós részeknél, meg a felhőkbe reptettek. És mindez egy olyan együttestől, amelyik ha még egy órát játszik, akkor se tudna ellaposodni.
Fotók: Horváth Jani /Elder/ és Sinka Péter
