RockStation

Axel Rudi Pell, The Unity, Chris Bay @ Budapest, Barba Negra, 2018.10.21.

Német lovagrend

2018. október 25. - magnetic star

img_5402.JPG

Ahogy sejteni lehetett, kifejezetten sokakat megmozdított a német gitárhősnek és zenekarának első magyarországi fellépése, ugyanakkor az okosan összerakott, (majdnem) full germán turnécsomag is hozzájárult az esemény sikeréhez.

Az estét Chris Bay akusztikus műsora indította, amelyben furcsa módon a Freedom Call dalok voltak túlsúlyban, holott az énekesnek nemrég szólólemeze jött ki. Chris karizmája és zeneisége nem vetekszik a hasonló egyszemélyes előadásokat rendszeresen tartó Kip Wingerével, de emberünk ettől még nagyon is tud bánni a közönséggel, úgyhogy önállóan, egy szál gitárral is sikerült a saját oldalára állítania az egybegyűlteket.

A The Unity voltaképp Henjo Richter gitáros és Michael Ehré dobos időkitöltő elfoglaltságának tekinthető arra az időre, amíg Kai Hansen parkolópályán hagyja a Gamma Rayt a Helloween kedvéért. Michael egyszerűen fogta magát, összetrombitálta egykori Love.Might.Kill-beli társait – akik már akkor sem voltak kezdő muzsikusok, különös tekintettel a megőszült Stefan Ellerhorst gitárosra és Jogi Sweers bőgősre –, és meg is volt a csapat (Sascha Onnen billentyűs ide nem tartott velük). Az olasz Gianba Manenti folyamatosan bajlódott a fülmonitorjával, frontemberként viszont jól teljesített. Freddie Mercury nagy rajongójaként a Tavaszi szél…-lel is igyekezett imponálni a magyar publikumnak, és bár a szöveggel meggyűlt a baja, a nép azért vette a lapot. A két album nótái mellett egy kis „gammasugárzást” is kaptunk a Send Me a Sign formájában. Ízig-vérig európai stílusú dallamos metal, újító szándék nélkül, de kellemesen, megbízható minőségben – ez a The Unity.

img_5371.JPG

Axel Rudi Pell szintén a megbízhatóság megtestesítője, mind a rendszeres lemezkészítést, mind pedig a zene színvonalát tekintve, ráadásul évtizedek óta! Ha mindemellett mostantól kezdve nálunk is állandó vendég volna aktuális kiadványa apropóján, akkor válna igazán kerekké a történet, és azzal vélhetően mindenki ki is egyezne, aki most eljött.

Főleg mivel biztosak lehetünk abban, hogy a most megtapasztalt nívónál alább nem adná. Az intro bejátszása, illetve utána a koncert indítása nem egészen a tervek szerint sült el, és a hangzás is csak pár szám után állt össze (bár volt, aki később is panaszkodott rá), ám ezzel együtt végig nyugodtan figyelhettük, ami a színpadon történik.

img_5656.JPG

Különleges effektekben, látványelemekben, mondjuk, nem bővelkedett az előadás, és hát a hangszeres szekció előadásmódja is statikus, Johnny Gioeli énekes azonban egymaga eladta a show-t. Jóllehet a kezdés előtt megfázásra panaszkodott, a hangjára nem volt hatással a dolog, az pedig, amennyit és amekkora beleéléssel mozog, valamint ahogy a nagyérdeművel kommunikál, ugyancsak lenyűgöző. A régi időkből is lehet példákat felhozni arra, hogy egy laza és közvetlen tengerentúli frontember mennyire feldobja egy precízen és feszesen játszó német banda produkcióját; nos, Johnny az ARP élén pontosan ezt igazolta újfent. Igaz, itt rajta kívül van még egy amerikai, de az első ránézésre kedvetlennek vagy enerváltnak tűnő Bobby Rondinelli dobosra inkább a kimért játékstílus jellemző.

A főhős – mármint abban az értelemben, hogy a számokat ő írja, amellett, hogy a csapat névadója – többnyire hátrahúzódva, alig-alig moccanva bűvölte a gitárját. Arcán nem sok érzelem tükröződött, de időnként ő is elégedetten konstatálta, hogy a jelenlévők élvezik a bulit, és szórta felénk az ördögvillákat. A termetes Volker Krawczak basszer a túloldalon cövekelt le, Johnny néha őt is bevonta egy kis hülyéskedésbe. Mellette ténykedett a másik golyófejű, Ferdy Doernberg billentyűs, aki egyben a háttérvokálért is felelt. Ő rengeteget vigyorgott, és állandóan döntögette erre-arra a szintit, sőt állványostul a vállára is vette párszor.

img_5423.JPG

Hamisítatlan régisulis heavy rock koncert volt ez, abból a fajtából, ahol elengedhetetlenek a hangszeres szólók. Axel történetesen nem ragadtatta magát efféle mutatványra, beérte az instrumentális Truth and Lies tétellel, illetve azzal, amit a dalokon belül villantott. Rondinelli ellenben eldobolgatott egy kicsit a Mystica közben (egy darabig kézzel is csépelte a szerkót). Nem ez volt az est fénypontja, de legalább az amúgy funkció nélküli gongot is megszólaltatta. A Tower of Babylonba átvezetett Game of Sins előtt meg Ferdy tenyerelt rá a billentyűkre. Egyik magánszám sem nyúlt a végtelenségig, ami annál is inkább szerencsés, mert Axel felettébb kedveli a lassan kibontakozó, monumentális szerzeményeket, és a programban is bőségesen adagolta ezeket. A kritikus pillanatokban persze mindig felpörögtek a tempók, vagyis nem fulladt unalomba a szett. Johnny egyébként is gondoskodott arról, hogy senki se unatkozzon. A műsor természetesen a vele készült ARP albumokra fókuszált – az idei Knights Callról összesen négy nóta került bele –, de a Fool, Fool és a Casbah is prímán működött a Soto-korszakból. A Warriorról talán csak azért nem állítom ezt egyértelműen, mert már annyira megszoktam Jefftől élőben is…

A Rock The Nationnel (a „The lights turned off” sornál, nyilván poénból, hirtelen leállással) búcsúzó zenekar nevében Johnny sokatmondóan úgy nyilatkozott: „Találkozunk jövőre!” Az ígéret szép szó…

Fotók: Kovács Levente, www.hardrock.hu. További képek ITT.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7114317787

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum