Minsk, Zatokrev, Nekromant, Entrópia Architektúra @ Dürer Kert, 2018.10.28.

Parabola a földalattiakhoz

2018. október 31. - RaczUr

39186540_510263186101519_8955372979596820480_n.jpg

Aki legalább a kisujját közel tartja a rock/metál ütőerén, az is érezhette, hogy az október erős hónap volt. De nem csak a főartériák teltek meg vaskos riffekkel, gyomor rázó lábdobokkal, és súlyos basszus hangokkal. A hajszálerek ércsatornájában szintén olyan keringés volt mostanában, hogy kénytelen az ember klaviatúrába kapaszkodva lamentálni azon, hogy miről marad le a nagyérdemű.

Itt emlékeznék meg a sold-out bulik, nagy nevek árnyékába eső koncertekről is mielőtt rákanyarodnék az estére. Mert az este alatt felmerültek olyan idei összejövetelek, amik annyira radar alatt maradtak, hogy az egyszeri koncertlátogató valószínűleg pislog ha olyan dolgokat dobok be, mint: The Idiot Rodeo Engine a megboldogult pinyóban jó tíz embert ültetett seggre. A Spotlights a Robotban jó harminc sorstársamnak simogatta meg a lelkét, és rántotta ki a gerincvelőjét egyidejűleg. Az Opium Lord kb. 20 embernek mutatta meg, hogy mi áll jelenleg a legközelebb az Eyehategod önpusztulatához. Ez mind idei történés, és (sajnos) a Minsk bulija is ebbe a körbe esik.

Az estét az Entrópia Architektúra nyitotta, és magyar részről tökéletesen beleillettek az est tematikájába. Bevallom, idén szerintem őket láttam a legtöbbször, van viszonyítási alap. Viszont minden alkalommal amikor látom őket megbizonyosodok arról, hogy a hazai mezőny egyik legegyedibb bandája. Alátámasztásul: az egyik hangszer például egy vasállvány, amin különböző fémek lógnak. Repetatív zenéről beszélünk, amiben annyira van jelen a rideg industrial, mint a sludge, vagy a drone, mint az idegből jövő noise rock. Két ének (ami néha torokénekbe, vagy mormolásba is át tud csapni), és egy csomó apró zaj, nesz, megafon, és sample teszi az egész zenét egy olyan masszává, amiben egyszerre van jelen a pusztulás és a feléledés, a súly, és a lebegés. Eklektikus zene ez, amiben a lecsupaszított keretben egy nagyon mozgalmas, és részletes belbecs kavarog. Joggal járt a külön elismerés a Minsk énekes Timothy Mead-től.

45087127_344708006280198_2848859950694793216_n.jpg

Utánuk jött a Nekromant Svédországból. Kicsit kilógtak az est felhozatalából, mert a zenéjükben egyszerre volt jelen a klasszikus heavy metal/hard rock, de belekeverve néha az újhullámos stoner, doom, és a lazább témákra való hajlandóság. Hogy ez mennyire volt hatásos? Ha annyit mondok, hogy svédekről van szó, akkor talán mindent elmondtam. A szettjük után próbáltunk megfejtéseket hozni, olyan támpontokkal, mint a svéd oktatási rendszer, vagy az innovációra való hajlam. Egy szó, mint száz: oda volt rakva minden hang, ahova kell, teljesen átjött, hogy mit akarnak játszani, és ezt tökéletesen kivitelezték. A nem túl ötletes név egy ötletes bandát takar.

44941072_552244591903378_4639064721247436800_n.jpg

A Zatokrev-ről semmit az égvilágon nem tudtam eddig. Mondjuk sanszos, hogy ezzel nem csak én voltam így. Na de kezdjük a végén. Ahogy abba hagyta a svájci brigád a koncertet, a nem túl nagy számú közönségből a "baaazmeeeg! asztakurvaaa!" csodálkozások repkedtek. És teljes joggal. Ezek a figurák odaálltak a színpadra, és egy olyan szettet toltak, amiben a post-metál szinte minden oldalcsapásába belenyúltak. Voltak gyors tekerések, középtempós üvöltözések, nagy ívű elszállások, de igazán az utolsó számra csúcsosodott ki a produkció, amikor is a Minsk ritmus szekciója is csatlakozott. Ez úgy nézett ki, hogy a Zatokrev minden tagja földre vagy erősítőjébe borulva gerjeszti a hangszerét, miközben Christopher Bennett a Minsk-ből tömjént gyújt, majd szép lassan a zajból lágy gitár szólam lesz, a lágy gitárból meg valami féktelen törzsi révület. Két plusz tammal, még egy énekkel, és valami olyan egyedi hangulattal, amivel koncerten még nem találkoztam. A színpadról elképesztő energia áradt, és nem lehetett nem belecsúszni ebbe a rituális kavalkádba.

44938126_552388671888970_1888307248136978432_n.jpg

A Minsk volt elsősorban az a név ami vonzott erre az estére, már akkor is amikor kikerültek az idei Desszert Feszt Budapest fellépői. Majd 10 éve, hogy a With Echoes in the Movement of Stone lemezük szembejött velem, és akkor, ott pontosan megragadta a grabancomat, viszont sose merültem el a zenéjükben igazán. Most sem kezdtem vad keresgélésbe, hogy pótoljam az életművüket. Ezt pedig utólag nem is bánom. A Minsk felállt a kisszínpadra, és vérprofin ránk zúdította a nyomasztóan archaikus őssúlyt. Mintha valami baromi nagy hullám közeledne feléd, és ahogy jön közelebb egyre hatalmasabbnak tűnik. A végére már akkora a hullám, hogy teljesen befedi a látókörödet, és ekkor még azt hiszed, hogy kívülről nézed a fallá összeálló víztömeget, közben már rég benne vagy. Azt hiszed hogy te mozogsz, pedig már rég egy tehetetlen test vagy, ami öntudat nélkül hódol be a természet erejének.

Kibaszott erős dolog volt! Percek alatt olyan atmoszférát varázsolt a Minsk, ami nem hogy magába szívott, de a tüdejének minden kis zeg-zugába betekintést engedett. Az énekes/sampleres Timothy Mead-nek ennek az érzésnek az előidézésében nagy szerepe volt. Ott állt a kütyüjei mögött, és beleordibált a lelkünkbe, de úgy hogy semmi vicsorgás, őrjöngés, méreg nem látszott rajta. Mint egy egyházi vezető miséjét mondta volna föl, néhol széles gesztusokkal. Csak ez éppen az apokalipszis idején lenne. Erre a párhuzamra meg szintén rájátszott az újra begyújtott tömjén, illetve, hogy az utolsó számnál itt is megjelent a fél Zatokrev, és tamokkal, vokállal emésztettek fel minket. Pedig azt hinné az ember, hogy amit már szűk órával ezelőtt látott, azon már nem lepődik meg, pedig de. 

Nem biztos, hogy jól laktak, mert az tagadhatatlan, hogy nagyon sokszor a színpadról több energia áradt, mint a nézőtérről, lévén, hogy nagyon szellősen álldogáltunk. Én például ezt kurvára sajnálom, mert ez az este több embert érdemelt volna (és igen tudom, hóvége, vasárnap, esett az eső, másnaposság, aznaposság, stb.). A Zatokrev Minsk pároson látszott, hogy nagyon jó kémia van ezen a turnén. Nem volt kínos, vagy fals egyik oldalról sem, hogy az epikus befejezés közös öröm (bár inkább düh és bánat) zenéléssé alakuljon. Mindenkin látszott, hogy élvezte ami épp történik. Még talán te is élvezted volna. Bár ezt már sose tudjuk meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr4114334577

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum