Talán nem csak a szerkesztőségen belül osztjuk azt a nézetet, de Ti is egyetértetek vele, hogy akkor sikerül igazán jól egy interjú, ha közben – vagy azt olvasva – a beszélgetőpartner személyiségéből, emberi oldalából is minél többet megismerhetünk a zenei aktualitások vagy múltbeli érdekességek mellett. Na persze amellett, hogy kellően terjedelmes és informatív is. Bizton állítható, hogy az alábbi „eszmecsere” ilyen lett, vagyis a mi szempontunkból Axel Rudi Pell első magyarországi fellépése nem csupán a koncert miatt marad emlékezetes. Innentől viszont már (jobbára) a zenekar énekeséé, a folyamatosan pörgő és beszédtémából kifogyhatatlan Johnny Gioelié a szó…
Ha nem tévedek, Axel úgy huszonegy éve, azaz a te csatlakozásod óta kezdett koncertezni német nyelvterületen túl is. Pusztán véletlen egybeesésről volna szó?
Johnny: Vágyom rá, hogy úton legyek, és Axelt is ösztönzöm erre. A világ hatalmas, és rengeteg rajongónk van. Turnézni klassz dolog, és ha a rajongók várnak bennünket, akkor muszáj eljutnunk hozzájuk és játszanunk nekik. Ezért mozdultunk ki a megszokott németországi kényelmi zónából. A zenekar többségben németekből áll, de más országokban járni is nagyszerű dolog. El sem tudom mondani, mennyire feldob, hogy itt lehetek. Sosem jártam még itt, de máris csodálatos fogadtatásban volt részem, mindenki nagyon barátságos és lelkes. Ez hihetetlenül felpörget, úgyhogy gyilkos bulit fogok nyomni! Nem érdekel, hogy beteg vagyok, ma este zúzás lesz!
Sikerült a huszonegy év alatt beilleszkedned a német közegbe?
Johnny: Értem a kultúrájukat, jól beilleszkedtem közéjük, és a nyelvet is eléggé megtanultam már ahhoz, hogy veszélyes legyek (nevet), vagyis nem tudnak úgy beszélni rólam, hogy rá ne jönnék. Szóval nincsenek gondjaim ilyen téren. Sőt, Axel városa egyben a banda székhelye is, és tizenhat éve mindig ugyanabban a gyönyörű hotelben van a szállásom, és ismerek is mindenkit, a reggeliztető személyzettől a vezetőségig. Mintha egy család volnánk, a helyet pedig szinte második otthonomnak tekintem. A családom is tudja, hogy ott nem érhet baj.
Axel különösen népszerű és elismert zenésznek számít odahaza, igaz?
Johnny: A rántott szelet elkészítéséhez sokkal jobban ért (nevet)… Jó, csak vicceltem, mindkét dologban nagyon ott van a szeren. Szóval igen, nagy sztár Németországban, és gitárosként is elismert. Ez az élete, és persze a mi életünk is.
A tömegmédiában is fel szokott bukkanni időről időre?
Johnny: Igen, igyekszik folyamatosan szem előtt lenni, és népszerűsíteni a zenét, amelyet imádunk, ezért mindig elmegy valamilyen műsorba, amikor éppen ráér.
Szoktatok kedveskedni a német rajongóknak a koncerteken valami extrával más állomásokhoz képest?
Johnny: Nem, a szettbe nem szoktunk belenyúlni pusztán azért, mert más országban játszunk. Bárhol is vagyunk éppen, a show mindig ugyanaz marad az adott lemez turnéján, annak bármely szakaszában. Jövőre, március-április folyamán, lesz egy best of… jellegű turnénk, az tényleg egy időutazás lesz, az ARP eddigi történetének áttekintése, amelynek során előkerülnek majd bizonyos dalok a múltból. Részletekkel most még nem szolgálhatok, de dolgozunk rajta.
Jelenlegi dobosotok, Bobby Rondinelli éppen azokban a zenekarokban vált ismertté, amelyek Axel muzsikájára is a legnagyobb hatást gyakorolták.
Johnny: Igen, érdekes dolog ez. Sőt, őrületes, hogy így alakult. Bobby egy csodálatos dobos, vele nagyon egyben van a banda. Erőteljesen üt, és estéről estére egyenletesen magas szinten teljesít. Imádunk vele dolgozni, és vele utazni is. Mindkettő fontos. Az átlagember bemegy az irodába dolgozni, aztán ötkor hazamegy. Mi a zenekarral és a teljes stábbal sose megyünk haza. Állandóan együtt vagyunk, mint egy foci-vagy baseballcsapat, vagy ilyesmi. Meg kell értenünk egymás személyiségét, kulturális hátterét, és el kell fogadnunk azt, vagy legalábbis együtt kell élnünk ezzel. Bobbyval igen könnyű kijönni, és kegyetlen jó a humora, szóval nagyszerűen megvagyunk együtt.
Nem lehet semmi, amikor a régi Rainbow vagy Black Sabbath korabeli sztorikat idézi fel…
Johnny: Azokból minden napra jut! Mesélt arról, ahogy Ritchie Blackmore egy szálloda recepciójára kocsival hajtott be az üvegen keresztül, aztán hitelkártyával rendezte az okozott kárt. Hihetetlen dolgok mentek... Ráadásul Bobby több lemezen játszott, mint ahányszor mi, többiek ettünk meleg kaját együttvéve, így most már azzal szoktunk viccelődni, hogy amikor a rádióban megszólal egy dal, rámondjuk, hogy Bobby azon a lemezen is dobolt. Ő pedig veszi a lapot, mert azt válaszolja: „Igen. Még nem fizettek érte, de játszottam rajta.” Óriási arc!
Előtted olyan énekesek fordultak meg Axel mellett, mint Rob Rock és Jeff Scott Soto. Neked jelentett-e ez extra motivációt, amikor beszálltál ide?
Johnny: Vagyok, aki vagyok, akár elfogadnak az emberek, akár nem, bár bízom benne, hogy a huszonegy év alatt csak elfogadtak már. Az elődeimet pedig imádom, Jeffel állandóan beszélünk. Amúgy egyszerűen csak játsszuk a dalokat, és reménykedünk abban, hogy mindenkinek tetszik a dolog.
Praktikus számodra Axel munkatempója? Jobban tudod tervezni az egyéb zenei elfoglaltságaidat úgy, hogy kétévente készül új ARP lemez?
Johnny: Igen. Axel a kiszámítható, előre tervezhető munkamenetre törekszik. Én ezzel szemben elég spontán módon dolgozom. Idén már négy vagy öt albumot készítettem. Az rengeteg dalt jelent ám, és ezek legtöbbjét én írtam! Itt persze Axel írja a nótákat, de nekem ott van még a Hardline és a Crush 40 is, december 7-én pedig szólólemezem jelenik meg. Emellett egy félalbumnyi anyagot írtam egy Robert Rodrigo nevű spanyol srácnak. Ő egy nagyszerű gitáros, Yngwie és Axel stílusában játszik, és gyilkos számokat hoztunk össze együtt. Szóval nálam mindig történik valami, és hálás is vagyok Axelnek, amiért ennyire kiszámítható a menetrendje, különben borzasztó nehezen tudnék dolgozni.
Mennyiben más szerinted a Knights Call lemez az előzőekhez képest? Egyetértesz, ha azt mondom, hard rockosabb azoknál, és Ferdy billentyűjátéka nagyobb teret kapott?
Johnny: Igen, a billentyűs hangszerek jóvoltából ezúttal a dallamos rock irányában tolódott el a hangzás, amit én nagyon bírok. Az ARP azonban azt játssza, amit játszik: megmaradunk a rajongóink által elfogadott keretek között. Ők imádják, amit csinálunk, és nem is igyekszünk átlépni a határt. Néhány éve még megkérdőjeleztem ennek a helyességét, és javasoltam Axelnek, hogy próbáljunk ki ezt-azt, ő azonban úgy volt vele, hogy ami nálunk bevált, az neki is tetszik, és a rajongóknak is. Végül megbékéltem ezzel. Próbálunk nem túlságosan eltávolodni a hangzásvilágunktól. Szoktunk vele variálni valamennyit, de nem sokat.
A lemez elkészítése szintén a nálatok megszokott mederben zajlott?
Johnny: Axel a dalokat írja, én meg az angolságát javítom (nevet). Van, hogy muszáj szólnom neki: „Bátyókám, ezt így nem mondjuk!” Mire ő: „Oké, és mi legyen helyette?” Én ennyire folyok bele a dalszerzésbe.
Térjünk át az egyéb dolgaidra. Mi a helyzet a Hardline-nal?
Johnny: Épp nemrég fejeztük be a következő lemez felvételeit, már a keverésnél tartunk. Ez az egyik anyagom az idei öt közül, és 2019 áprilisában fog megjelenni. A jövő évi Frontiers feszten tartjuk majd a bemutatóját, az előző napon pedig Deen Castronovóval is lesz közös fellépésem, akivel szintén idén készült az albumunk. Csodálatos lemezt hoztunk össze. Feldolgoztuk a Queen-féle Who Wants to Live Forevert is, nagyon erőteljes lett. Szó sincs arról, hogy Freddie Mercuryt akarom utánozni, egyszerűen csak tisztelegtem előtte, és élveztem a felvételeit, úgyhogy alig várom a lemez megjelenését. Dobos poszton történt változás. Jó, talán hallottál a Josh Ramos-ügyről, de az nem mostanában volt. A lényeg, hogy Marco Di Salvia veszi át Francesco Jovino helyét, aki rettentően elfoglalt a Primal Fearrel, vagyis mindkét félnek jobb, hogy így alakult. Nekem sem kell belepiszkálnom az ő munkabeosztásába, neki sem az enyémbe. Jó srác és remek dobos, de Marco szintén penge játékos, és élvezzük egymás társaságát.
Tekintve, hogy Deen a The Dead Daisies tagja lett, nem volt nehéz összehangolni vele a melót?
Johnny: Nem, a lehető legegyszerűbben zajlott minden. Ott vettük fel a fonalat, ahol a Hardline-ból való távozásakor elejtettük. Igen könnyen ment az egész. Átnéztük a dalokat, és megbeszéltük, hogy melyikünk melyik részt énekelje, aztán egy hónapon belül meg is voltunk a felvételekkel, vagyis igen gyorsan dolgoztunk. Deen igazi profi és csodálatos zenész, rendkívüli módon élveztük a közös munkát. Olaszországban találkoztunk, leforgattunk néhány klipet, nagyokat ettünk, és rengeteget viccelődtünk, a végén már sírva röhögtünk. Mint a régi időkben, csak valamelyest öregedtünk azóta… A Frontiers feszt pénteki napján egy különleges akusztikus bulit nyomunk majd együtt, a szombati Hardline koncertet pedig fel is fogjuk venni, a bandának ugyanis 2002 óta nem készült élő DVD-je. Az akkori anyagot a Gods fesztiválon rögzítettük. Ez is szuper lesz.
Most pedig rátérhetünk a szólóanyagodra.
Johnny: Az albumnak vannak konkrét előzményei. Egy fiatal sráccal történt a dolog a városomból. Karitatív szervezetből kismillió van: adakozhatunk a rákkutatás javára, rákos gyerekek kezelése, idős emberek vagy hadirokkantak megsegítése, sőt bármilyen betegség gyógyítása érdekében. Ha azonban az ember lakóhelyén történik valami, ráadásul a családi körében, vagy az ismerősei körében, akkor az új értelmet ad a dolognak, mert annyira sokkoló. Ez a srác 18-19 éves volt, amikor bekövetkezett az eset. Vízbeugrás közben nekiütközött egy sziklának, és azonnal lebénult. Erős gyerek volt, sportolt, tanult, most pedig tolószékben ül, mások segítségére utalva. A közösségünk anyagilag és emocionális értelemben egyaránt összefogott. Felújították a házát, és más dolgokban is segítettek neki. Én is megmondtam a feleségemnek, hogy muszáj valamit tennem, de nem ragadnék le annál, hogy pénzt utalok át. Valami különleges dologra gondoltam. Ő egy jótékonysági koncertet javasolt, de úgy voltam vele, hogy az sem elég. Aztán másnap, ahogy felébredtem, támadt egy ötletem. Nem tudom, miért van, de ébredéskor rengeteg ötletem támad, sok dalom is így született, talán a Jóisten ülteti az agyamba ezeket... Szóval úgy ébredtem, hogy csinálok egy szólólemezt, és szóltam is erről Serafinónak (Perugino, Frontiers-„keresztapa” – a szerk.). Ő rábólintott, és jelezte, hogy a Frontiers támogatja az elképzelést, és ki is adná az anyagot, én viszont azt mondtam neki, kampányt indítok a PledgeMusic oldalon, hogy pénzt gyűjtsek a srác rehabilitációs kezelésére. Gerincsérülésről beszélünk, úgyhogy közel nyolcmillió dollárnyi költséggel kell számolni!.. Így fonódtak össze a dolgok. A lemez címe One Voice, a PledgeMusicon keresztül pedig a világ minden tájáról érkeztek adományok. Tényleg mindenhonnan. Az elképzelhető legmeglepőbb helyekről is, legalábbis amerikai szemszögből nézve, mondjuk Bagdadból… Több tízezren ajánlottak fel pénzt, holott nem is ismerik a fiút! Ezzel bizonyították, mennyire szeretik az emberiséget és a zenét. Olyan volt ez az egész, mint egyfajta rock n’roll rehabilitáció. Utána egy napon azzal ébredtem, hogy összeállt a fejemben a One Voice nóta. Együtt egy a hangunk! A saját szólólemezemről van szó, tehát a saját hangomról, de mindannyian együtt egy hangon szólalunk meg! Így jött létre az egész. Olyan lemezt akartam készíteni, amely Bryan Adams és a Foo Fighters stílusát ötvözi. Nem akartam üvöltözni, a rendes hangomat szerettem volna használni egy Hardline albumhoz képest…
Legalább erről az oldaladról is bemutatkozol az embereknek, mert lehet, hogy így valóban tudsz nekik újat mutatni.
Johnny: Igen, pontosan erről van szó, egyetértek. Ha egy zenész lemezt készít, az sem más, mint amikor egy festőművész képet fest. Nem abban a reményben alkotunk, hogy azt valaki megveszi majd, hanem azért tesszük, mert látunk valamit, ami alkotásra ösztönöz bennünket. A lemez készítése közben a szeretet, az emberiség, a béke lebegett a szemem előtt. Mindez a faji alapú feszültség közepette, amely ma jellemzi Amerikát!.. Pozitív módon akartam szólni ezekről a dolgokról: pattanjunk be a kocsiba, tekerjük fel a hangerőt, mint amikor kissrácok voltunk, és hagyjuk magunk mögött ezt az egészet! Tegyük el a sok szarságot egy másik napra!..
Nekem mindebből elég egyértelműen kiderül, hogy téged nem csupán a zenélés, az alkotás vágya hajt, de eleve ilyen szenvedélyes és pozitív kisugárzású ember vagy.
Johnny: Igen. Mondhatni, ellentéte vagyok a szokványos rock arcoknak. Nem élek drogokkal, nem iszom, kreatív közösségi ember vagyok, és mindenkit szeretek, függetlenül attól, hogy a bőrszíne lila, sárga, zöld, fekete vagy füstszínű. Anatómiailag mind egyformák vagyunk. Imádom az embereket, és ma este is láthatod majd, hogy annyi embert próbálok majd megérinteni és megölelni, amennyit csak lehetséges. Fontos, hogy együtt jól érezzük magunkat, mert ez az egész egy igazán különleges dolog. Ha képes vagy előadni, játszani, alkotni, az egy ajándék. Ha pedig meg is tudsz élni ebből, miközben örömöt adsz másoknak, annál nem létezhet jobb érzés. Nem veszem magától értetődőnek ezt az időszakot, soha nem így álltam hozzá. Minden nap, amikor felébredek, végtelenül hálás vagyok, amiért ezt csinálhatom, és ezzel boldoggá tehetek valakit. Van, hogy azzal jönnek hozzám emberek, hogy valamelyik dalom megváltoztatta az életüket. Mondjuk, segített a rákból való felépülés közben. Nemrég egy fiatal srác azt írta nekem, hogy öngyilkosságra készült, de meghallgatta az In the Hands of Time nótát a Double Eclipse-ről, és ez megmentette. Olyan nincs, hogy egy zenész ne legyen tisztában a zene erejével, a benne rejlő érzelmekkel! Úgyhogy roppant komolyan veszem, amit csinálok. Minden este úgy lépek színpadra, hogy 100%-ot nyújtok. Akkor is, ha fizikálisan nem vagyok formában, vagy ha éppen meg vagyok fázva. Teszek rá! Ha egyszer valaki eljött a koncertre, és kifizette a belépő árát, akkor mindent meg is teszek érte. Nekem ez a felfogásom.
Milyenek az esélyei a srácnak, akinek a javára a gyűjtést tartod? Azért is kérdezem, mert az USA egészségügyi rendszeréről sok rosszat lehet hallani…
Johnny: Érdekes, hogy ezt említed, mert pontosan ez az egyik legnagyobb gond és kihívás Amerika számára. Nálunk nincs meg az az általános egészségügyi ellátási rendszer, mint a legtöbb más országban, holott minden mellette szólna. Nagyon bonyolult az egész. Azon múlik minden, milyen a biztosításod. Van olyan orvos, aki bizonyos kategória alatt nem foglalkozik veled. Mondok egy példát erre. Régen igen nagy értékű biztosításom volt, évi húsz-harmincezer dollárt költöttem rá. Akkoriban bármelyik orvoshoz nyugodtan fordulhattam, ha kellett, és nagy bringásként többször is volt térdsérülésem. Később aztán akadtak kisebb anyagi gondjaim, és csökkentettem a biztosításom értékét. Ugyanaz az orvos, aki korábban kezelte a térdemet, már nem fogadott. Vagyis addig voltam jó páciens, amíg gazdag voltam. Amikor már nem voltam annyira gazdag, jó páciens sem voltam többé. Ez mekkora gáz!.. A legutóbbi turné közben, valahol Németországban kiszáradtam egy kicsit. Sokat izzadok, ma este is patakban fog folyni rólam a víz. Elvitettem magam sürgősségire, kifizettem hetvenöt eurót, és az elképzelhető legjobb kivizsgálásban volt részem. Ráadásul nem is odahaza! Volt vér-, szívvizsgálat, meg minden, még az is, amire nem lett volna szükségem. Fantasztikus volt, Amerikában ilyen nincs! Ennek a srácnak azért van szüksége pénzre, mert a biztosítása nem sok mindenre terjed ki. Muszáj mozognia, különben az egyes testrészei megduzzadhatnak, és el is fertőződhetnek. Tudom, hogy a család erre is több száz dollárt költ hetente a biztosításon felül. Nem szeretnék belefolyni a politikába, de a seggfej elnökünk igazán tehetne már végre valamit ahelyett, hogy Obamát mocskolja. Azt szeretném, hogy az embereknek a lehető legjobb legyen, de hát ettől még messze vagyunk. A srác neve Joe Barber. Nagyon jó gyerek, gimnáziumot végzett, most egyetemen tanul. Alkalmazkodik a helyzethez, mi pedig várjuk a kedvező pillanatot. A technológia fejlődik, vannak új technikák, és reméljük, egy napon Joe ismét lábra tud majd állni. Addig is rövidtávon megteszek minden tőlem telhetőt. Már a legnagyobb amerikai reggeli hírműsorok figyelmét is sikerült felhívnunk az ügyre: Good Morning America, Today Show… Azon vagyok, hogy minél jobban szem előtt legyen, és minden támogatást nagyra értékelek. Mint mondtam, ha a lakóhelyeden történik ilyesmi, az egészen más értelmet ad a dolognak, vagyis muszáj volt tennem valamit. Remélem, a lemezzel is tudok majd segíteni.
Visszatérve a Frontiersre: milyen a viszonyod a kiadóval?
Johnny: Ki nem állhatom azokat a szemét digókat!.. Csak vicceltem, imádom őket! Serafinót a cég indulása óta ismerem. Fent van nálam WhatsAppon, és bármikor fel is hívhatom. Nagyon jól szervezett kiadó, kis létszámú, csak olaszokból áll, és úgy is üvöltözünk egymással, ahogy az olaszoknál szokás, de öt perccel később már összeborulunk… Szóval nagyszerű a viszonyunk, otthonosan érzem magam náluk, és odafigyelünk egymásra. Tudjuk, mire számíthatunk egymástól, és számomra kedvező ez a helyzet.
Kétségtelen, hogy náluk van a jelentős hányada azoknak, akik valamit is számítanak a dallamos rock színtéren, de mit gondolsz a náluk szériában létrejövő, Alessandro Del Vecchio keze nyomán magukon viselő projektekről?
Johnny: Rengeteg banda lehet hálás ezeknek az arcoknak, ideértve a Hardline-t is. Én eredetileg nem akartam újra kezdeni, Serafino könyörögte ki a dolgot. Állandóan mondogatta, hogy több pénzt ad, csak csináljam meg, de itt nem a pénzről volt szó. Nem álltam készen erre. Ő persze váltig erősködött, hogy az embereknek muszáj hallaniuk a hangomat, úgyhogy végül kötélnek álltam. Így kezdődött minden, és azóta sincs megállás. Nemrég töltöttem be az ötvenegyet, és ma többet dolgozom, mint eddig bármikor. Hihetetlen! A kiadó működésébe nem folyok bele, egyszerűen teszem a dolgomat. Négy bandát sem volnék képes felsorolni, akik a Frontiersnél vannak. Annyit tudok, hogy Alessandro a cég fő producere, és állandóan munkában van.
A Crush 40-ról mit kell tudnunk?
Johnny: Talán el se fogod hinni, de a Crush 40 népszerűbb, mint bármi, amiben csak részt vettem. Hatalmas rajongótáborunk van, amely a számítógépes játékok kedvelőiből áll. Fiatal srácok és velem egyidős vén csatalovak egyaránt vannak köztük. Lassan huszonegy éve már, hogy megismertem Jun Senoue-t. Ő akkor felkért, hogy énekeljek egy játékzene-albumon. Mivel nem játszottam ilyen játékokat, nem is tudtam hova tenni a dolgot. Ő elmagyarázta, hogy a SEGA-nak dolgozik, és a Sonic the Hedgehog játékhoz ír zenét. Nekem persze a Sonic the Hedgehog is újdonság volt. Később aztán rájöttem, hogy ha létezik filmzene-album, akkor játékokhoz is lehet zenét írni. Jun meg azzal jött, hogy zenekarban gondolkodik, és hogy kellene egy név a csapatnak. Én akkor a harmincas éveimben jártam, és bele sem akartam gondolni, hogy negyven is lehetek egyszer, úgyhogy belöktem neki a Crush 40-t. Így indult a történet. Most már lehetnénk Crush 50, sőt, idővel talán Crush 60 is… Nemrég fejeztünk be egy újabb zenei anyagot, ezt egy autóverseny-játékhoz írtuk, amely jövő nyártól lesz kapható. Ma, huszonegy év után is nagyon élvezem ezt. Továbbra is koncertezünk kettesben, a legutóbbi fellépésünk Los Angelesben volt a Puma felkérésére, akik most dobták piacra a Sonic the Hedgehog sneaker cipőt. A srácok imádják, amit csinálunk, mert megmarad az emlékezetükben. Igaz, hogy jó néhányan közülük már felnőttek, de emlékeznek a dalainkra. Sőt, ezek a dalok az életük részeivé váltak, ahogy az én életemnek is részei a Scorpions vagy a KISS egyes nótái. Számukra a Live and Learn vagy a What I’m Made Of hatalmas klasszikus dalok, amelyek örökre beleégtek az agyukba. Mindenütt ott vannak, eljönnek a kiállításokra, a koncertekre…
Sokan közülük bizonyára az egyéb munkáidat is megismerték és megkedvelték a Crush 40 által.
Johnny: Sőt, éppen ez a tábor járult hozzá a legnagyobb összeggel a Joe Barber javára szervezett gyűjtéshez. Rendkívül nagylelkűek voltak, így fejezték ki a hálájukat a zenéért. És valóban felfedezték más munkáimat is, többek között a Hardline-t. 1992-ben ezek a gyerekek többségükben még meg sem születtek! Nagyon szeretem ezekben a rajongókban, sőt minden rajongómban azt, hogy elfogadnak kreatív személyiségként, aki mindenfajta zenét kedvel. Bejön nekik, ha egy Axel Rudi Pell nótát énekelek, de lehet az Hardline vagy Crush 40 szám is. Szeretik és tisztelik, amit csinálok. Annak idején a 80-as években úgy tartották, hogy ha valaki ennyi különböző bandában játszik, az komolytalan. Ezen ma már csak nevetni tudok. Ha újabb tíz projektben vehetnék részt kreatív módon, már holnaptól belefognék! Fontolóra veszek minden lehetőséget, hiszen a zenélés egy ajándék.
Énekeltél az Accomplice nevű formációban is…
Johnny: Hű, az se tegnap volt!.. Michael T. Ross is szerepelt benne, igaz? Az a szomorú, hogy egyetlen dal címe sem jut eszembe arról az albumról. Volt egy She’s On Fire című nóta, igaz?.. A projektjeim közül mindegyiket szeretem. A legnagyobb kihívást a Robert Rodrigóval közös munka jelentette. Annyira gitárközpontú, amit csinál, hogy nem volt egyszerű helyet találni a szövegeknek és az énekdallamoknak, de azért sikerült. Élvezem a kihívásokat. Az Accomplice anyaga sokkal könnyebben állt össze… Néha a rajongók juttatják eszembe, hogy énekeltem ezen vagy azon a lemezen is, amikor autogramot kérnek tőlem... Több mint hétszáztíz szerzeményem van bejegyezve azoknál a szervezeteknél, amelyektől a jogdíjakat kapom a rádiós lejátszások után! Ennyit már tényleg nem könnyű észben tartani. Még szerencse, hogy létezik teleprompter, mert amúgy mindent elfelejtenék…
A zenélés mellett mi mindennel foglalkozol még az életben? Feltéve, ha jut időd másra is…
Johnny: Hogyne jutna! A családom is állandó elfoglaltságot jelent számomra. A fiam profi jégkorongjátékos, úgyhogy állandóan hoki-meccsekre járunk, és szétfagyunk… A lányom huszonkét éves, ő New Yorkban dolgozik, a feleségem pedig otthon gondoskodik mindnyájunkról. Ezen kívül pilóta vagyok. Nemrég ugyan eladtam a repülőgépemet, de a nagy szenvedélyem az, ha kutyákkal repülhetek. A Pilots N’Paws szervezettel együtt kutyákat mentek sintértelepekről, mielőtt még megölnék ott a négylábú barátainkat, ami sajnos gyakran előfordul. Annyi kutyát utaztatunk egyszerre, amennyit csak tudunk. Húszat, harmincat, negyvenet… Ez a legfontosabb hobbim, és egyben a leghálásabb is. Rendszeresen látogatom a konditermeket is, gyakran kezdem a napot súlyemeléssel. Holnap sem fogom kihagyni, mivel pihenőnapunk lesz. Már beszéltünk arról, mi mindennel fogjuk eltölteni. Tekézni fogunk a szállodában, meg minden. Szükségünk is van a pihenőre, mert én például úgy indultam turnéra, hogy előtte a Hardline-nal koncerteztünk Bulgáriában. Onnan Olaszországba repültem, hogy elkészítsünk három klipet (kettőt Hardline-nak, egyet pedig a szólóanyagomhoz) és két elektronikus sajtóanyagot, meg voltam fotózáson is. Másnap már Axelékkel próbáltam, másnap pedig már jött is az első koncertünk Brémában. Azóta sincs megállás, úgyhogy holnap ott lesz a szobám ajtaján a „Ne zavarjanak!” tábla, és alszom majd, mint a bunda! Ha pedig felkelek, utána már csak szórakozni fogok…
FOTÓK: KOVÁCS LEVENTE
Axel Rudi Pell Hivatalos / Axel Rudi Pell Facebook / Johhny Gioeli Facebook / Pledgemusic
