A sors az utóbbi időben határtalanul kegyes azokhoz, akik a hard rock / heavy metal kultikus, méltatlanul alulértékelt, a színtérre és az adott irányzatok alakulására nézve viszont meghatározó hatású zenekarain nőttek fel, koncerten azonban eddig nem láthatták őket. Hogy csak az idei év jelentősebb történéseit említsem, tavasszal német földön, a Keep It True-n a Hittman visszatérésének örültettem, majd a Little Caesar kanyarított egy fergeteges rock n’roll partit Pozsonyban; most a Brit Heavy Metal Új Hullámának alapbandája, a Diamond Head látogatott el hozzánk első ízben – pár napra rá pedig a hajdan „Los Angeles legheadbangelősebb csapataként” elhíresült Armored Saint első magyarországi fellépésére is sor került. Utóbbi kapcsán az augusztusi eindhoveni bulitól nyilván nem tudtam elvonatkoztatni, ám John Bush és társai ettől függetlenül is újabb csodálatos, felemelő élménnyel gazdagítottak.
Szemben azzal az aktuális jelenséggel, hogy egyre-másra esnek ki váratlanul az előbandák a pesti koncertekről, itt az esemény előtt néhány nappal jelentették be a vendégzenekart. Az Asphalt Horsemen, a kivételes lehetőségtől láthatóan felvillanyozva (Lőrincz Karival az élen), életvidám és pörgős szettet tolt. A Brotherhood album dalai voltak túlsúlyban, de a Ride On és végén az együtténeklős Wasting Time – vagyis a hagyományosnak mondható lezárás – sem maradhatott el a korábbi kedvencek közül. Sosem hallott újdonságról nem számolhatok be, Kari az átkötő szövegekkel is spórolt a szűkös játékidő miatt, ugyanakkor régen volt már szerencsém a csapathoz (igaz, még a tél folyamán két teljesen eltérő műsorral is láttam őket), és különben is képtelen vagyok ráunni.
Az Armored Saintre úgyszintén. Többszörösen nehéz helyzetben vagyok, mert hát egyrészt valahogy mégiscsak el kellene kerülni, hogy elfogulatlan és parttalan ömlengésbe torkolljon az írás, márpedig ha ilyen programmal kiálló és ilyen bombaformában játszó régi favoritról van szó, akkor az embert bizony rendesen elragadja a rajongói hevület. Másrészt teljes önismétlésbe sem szívesen bocsátkoznék, egy szám kivételével tudniillik ugyanazt nyomta az ötös, mint Hollandiában, hasonló terjedelemben. No, mindegy, valahogy megoldjuk!..
Szóval a lényegi rész – értsd: a Szentek legnagyobb klasszikusa, a Symbol of Salvation lemez teljes egészében – „felvezetése” újból a March of the Saint - Long Before I Die - Chemical Euphoria hármas egység volt, azaz logikus módon egy-egy dal az első három korongról, időrendi sorrendben. A csapat részéről ugyanaz az irgalmatlanul feszes összjáték, ugyanaz az elán, egyszersmind ugyanaz a lazaság is. Ha valamit itt még nem éreztem 100%-osnak, az a megszólalás volt: az énekre nyugodtan lehetett volna tenni még egy keveset, és a gitárok is a kelleténél halkabbnak tűntek. Idővel szerencsére helyrerázódtak az arányok. Persze lehet, hogy ezt csak a lelkesedés mondatja velem, mert a Last Train Home után már én sem bírtam megállni, hogy ne vegyem ki a részemet az akcióból az első sorokban, de legkésőbb Jeff Duncan gitárcseréje után tényleg nem maradt semmi kifogásolnivalóm.
A hely adottsági miatt John ezúttal nem tudott hangfalmászást rendezni, viszont ebben a helyzetben is feltalálta magát, és a Symbol of Salvation nóta második felét a közönség között járkálva énekelte. Azonnal elő is kerültek a kamera-üzemmódba állított telefonok… A legtöbb számot nálunk is hosszasan és érdekfeszítően mutatta be, személyes emlékekkel és a rá jellemző poénokkal is megspékelve a konferálást. Az sem számít, hogy mindezt majdnem pont három hónapja egyszer már hallottam tőle, és ha a turné többi állomásán sem mondott mást, mert a gondolatait sikerült úgy átadnia nekünk, hogy joggal érezhettük: ez most igazán nekünk szól. Ehhez képest csak apró adalék – noha ez sem mellékes –, hogy a Tribal Dance „Distribute USA” sorában az országnév a kedvünkért Hungary-re módosult… Úgyhogy öltözhet mostanában mexikói pistolerónak a koncerteken Bush (bele is képzeltem egy western vígjátékba, valóban csak a sombrero és a hatlövetű hiányzott), énekesként és frontemberként egyaránt a legfelsőbb ligába tartozik még mindig.
A levonulás nélküli ráadást egy kisebb technikai gikszer és egy hosszabb John Bush-féle standupolás előzte meg. Ezen az estén nem nyúlt vissza az első albumnál messzebbre a társaság, érkezett ellenben a Pay Dirt. Jól jött ki a lépés, pontosabban John csinált egy ügyes „oldal-sasszét”, amikor a rajongók közül valaki egy másik Revelation albumos dal címét kiabálta be neki, ő pedig ezt jelentette be. Míg a Win Hands Down és a Can U Deliver stabilan tartja a helyét a záró blokkban, ez az ezredfordulóról származó darab egyáltalán nem volt előre biztosra vehető. A Mad House sem mindenütt hangzott el ebben az őszi európai körben, az A38-on viszont ezzel ért véget a buli, amely után – még ha maradt is a helyén a hajó, bármennyire szerette volna elkötni Bush… – mindenki elégedetten, emelkedett hangulatban léphetett ismét partra.
Ha ebben a műfajban egy zenekar elér annyit, hogy egy (vagy akár több) nemzedék életének válik nélkülözhetetlen részévé világszerte, amit alkotott, már nem volt hiábavaló az egész. Akkor is, ha nem stadion-vagy arénaturnékat bonyolító formációról beszélünk. (Azon a szinten a Maiden-féle Somewhere Back in Time túra idején, tíz esztendeje éreztem ugyanígy, hogy egy alkalom nem elég.) Az Armored Saint egyértelműen elérte, legalábbis annál a rétegnél, amelynek tagjai több évtizede élnek a metal zenének, és nem érik be a felszínen zajló események követésével. Más kérdés, hogy jóval többre voltak hivatottak annak idején, sokszor emlegetjük is ezt velük kapcsolatban, de mostanában úgy tűnik, a gondviselés igazságot szolgáltat nekik, és legalább részben visszaadja, amit a 80-as évek folyamán, egészen a Symbol… lemezzel bezárólag megvont tőlük. Ma, a korlátlan információ-áramlás korában pedig a fiatalabb generációk előtt sincs akadálya annak, hogy felfedezzék maguknak a bandát. Nem akármilyen értékre bukkannának, és még most sem késő leásni a dolgok mélyére!..
Amíg ilyen elsöprő erejű produkcióra képesek a Szentek, addig bizakodhatunk újabb album(ok)ban és további koncertekben. Ezt a bulit mindenesetre még sokáig fogjuk emlegetni, efelől nincs kétségem.
Fotók és videó: Armored Saint Facebook
