Amennyire komoly fenntartásaim voltak ennek a koncertnek az eredeti, majd az először módosított helyszínével kapcsolatban, annyira megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor a Dürer Kert középső terme lett a „végállomás”. Hittem, hogy méreteit tekintve a 041 lesz esetünkben az ideális megoldás, ráadásul a jó hangzásra is biztosítékul fog szolgálni. Ej, ha a lottó aktuális nyerőszámait is ilyen biztossággal tudnám előre!..
Az Amenra és Oathbreaker tagokból álló belga Wiegedood idén nyáron már fellépett a Dürerben, én azonban most futottam először beléjük. Az általuk művelt extrém metal mélyen a fekete fémben gyökeredzik, és nem is rugaszkodik el túlságosan messzire attól. Lecsupaszított, eszköztelen muzsika ez (basszusgitárosuk nincs is), rideg gitártémákkal, monoton ütemekkel és károgó énekkel, de a tradicionális black metalhoz képest letisztultabb megszólalással, és kevesebb végletekig fokozott sikálással. Örömmel nyugtáztam, hogy a sound már az ő műsoruk alatt is szépen, tisztességesen összeállt. Ezzel, valamint a túlnyomórészt vörös fényárban úszó színpadképpel is csak tovább erősödve meggyőző, hatásos előadást prezentált az eddigi három albumáról arányosan válogató zenekar.
A Yob, ha úgy tetszik, a másik véglet felől közelíti meg a metalt, hiszen náluk a lassú és még lassabb tempókra épülő, szélesen hömpölygő, terjedelmes kompozíciók a meghatározóak. Ha ez a kontraszt volt a vezérelv a turnétárs kiválasztásában (a minőségi zene mellett, nyilván), akkor a Bolt Thrower pólóban feszítő Mike Scheidt énekes-gitáros által is méltatott Wiegedood abszolút telitalálatnak mondható. Persze amennyiben zenei mélységről, sokrétűségről és kifejezőerőről beszélünk, a Yob egyszerűen tarolt, sőt ezt a megállapítást nem is szűkíteném le pusztán a múlt időre, azaz erre az estére. Annál is inkább, mivel 2018 egyik legkiválóbb alkotása, az itt három tétel erejéig megidézett Our Raw Heart album szintén hozzájuk fűződik, nem beszélve az egész eddigi munkásságukról. Hozzá kell tenni, ekkora életművet mintegy másfél órában nem annyira összegezni lehet, mint inkább alapos ízelítőt adni belőle, de ettől függetlenül a játékidőt illetően is igen kegyesek voltak hozzánk az oregoniak.
A fenti ismérvekből következően itt minden kipengetett hangnak és cinütésnek jelentősége van, s a kitűnő hangzás nem hagyott rejtve egyetlen apró részletet sem. Mike gitárja akkor is igézően szólt, amikor szellős, lebegős témáké volt a főszerep, de az est egyik, ha nem egyenesen a legsúlyosabb szerzeményében, a The Screenben letaglózó erővel dörgött. Ebben a dalban az éneket tekintve is a durva, üvöltős hangja dominál Scheidtnek. A Grasping Airben nemkülönben, ebben a Wiegedood vokalistája, Levy Seynaeve szintén besegített vendégként. Mike ezzel együtt inkább a dallamokra helyezi a hangsúlyt ma már, és maximális átéléssel adta elő a szövegeit. A számok közötti viszonylag hosszú szünetek alatt nem igazán eresztette bő lére a mondandóját, ugyanakkor az első sorban állók közül némelyekkel időnként összenézett, pacsizott, és külön hozzájuk is intézett pár szót. De mindnyájunkkal azt éreztette, hogy örül a népes közönségnek és a szívélyes fogadtatásnak. Meg is lehetett minden oka az elégedettségre.
Aaron Rieseberg basszusjátéka nem kevésbé fontos alkotóeleme a csapatnak, ő a színpadi munkából is oroszlánrészt vállalt, ám a magam részéről Travis Fosternek adózok megkülönböztetett tisztelettel, akinek egyszerre mértéktartó és intelligens dobolását figyelni önmagában is élményt jelentett. A fényekben rejlő többlet-lehetőségeket sem kevésbé okosan használta ki a csapat, amivel csak tovább emelte az előadás nívóját és összhatását.
A doommal közeli rokonságba hozható, ám valójában stílusok felett álló, amit a Yob képvisel, minden szempontból egyedülálló módon. Nem kétséges, hogy az év egyik legfontosabb eseménye, egyben az idei Desszert Feszt egyik fő ínyencsége volt a koncert – jóllakottan távoztunk.
FOTÓK: RÓZSA TAMÁS
