Túl egy sor kockázatos orvosi kezelésen Mike Scheidt nem csupán a gyógyulás útján jár, de a Yobbal újra csodálatosat alkotott, sőt november elején végre hazánkba is eljutott. A katartikus élményt adó koncert előtt ültünk le a láthatóan ismét jó egészségnek örvendő Mike-kal, hogy az Our Raw Heart címet viselő alkotás létrejöttének körülményeit taglaljuk egyebek mellett.

Felettébb intenzíven koncerteztek. Az USA-turné is gyilkos iramban zajlott, és itt Európában sem pihentek sokat.
Mike: Elértük azt a funkcionális fáradtsági szintet, amikor egy héten át is tudnánk aludni, de tudnánk ugyanígy folytatni a koncertezést is. Maradt még pár bulink, utána néhány hétre hazautazunk, majd lenyomunk még néhány koncertet, és jön három hónap szünet. Egyébként június óta valóban elég intenzíven nyomjuk.

Ilyen életritmus mellett mennyire nehéz egy egészségesnek mondható életmódot tartani?
Mike: Van, hogy nem egyszerű, de a lényege végül is annyi, hogy rendesen egyek és sok vizet igyak, a piálást pedig mérsékeljem. Szedek kiegészítőket is, és amíg mindezt tudom tartani, addig nincs gond. Kicsit másképp érzem magam a bőrömben a műtétek után, mint azelőtt, de november 9-én lesz négy hónapja, hogy turnézunk, és nincs okom panaszra.

Túl vagy már az ilyenkor szükséges kivizsgálásokon?
Mike: Jó is volna!.. De hát erre nincs biztosíték. Sok tekintetben érzem úgy, hogy még mindig felépülőben vagyok. Csak egy éve élek ismét aktívan. Amíg egészségesen élek, nem lesz baj, és a műtétnek köszönhetően kicsi az esélye annak, hogy a probléma kiújul, habár nem is lehet kizárni. Muszáj tennem, ami tőlem telik…

Az Our Raw Heart album a betegséged idején íródott.
Mike: Igen, abban az időben. Az akkori állapotom nyilván rá is nyomta a bélyegét, viszont a lemez inkább azokról a kilátásokról szól, amelyek sokáig előttem álltak. Ezeket egyre világosabban láttam, és a folyamat során többször is közel jártam a halálhoz, ami miatt még inkább egyértelmű lett a perspektíva. Írhatnék én is állandóan ugyanazokról a dolgokról, ahogyan a Slayer teszi, de én még mélyrehatóbban elemzem a saját életutamat. Persze az album ettől még nem a betegségem története.

Az események hatására változott valamennyit az életszemléleted?
Mike: Határozottan.

Elmondható, hogy az Our Raw Heart az eddigi legérettebb, legjobban megszólaló lemezetek?
Mike: Nem tudok objektívan nyilatkozni ebben a kérdésben, döntsék el mások. Szerintem mint önmagunk válunk egyre jobbá, ezt kihallom a lemezből. Viszont minden egyes albumnak azt az időszakot kell képviselnie, amelyben éppen akkor jártunk. Annak megfelelő aurája és íze kell, hogy legyen. Láttatnia kell a múltunkat, de olyat is kell mutatnia, ami tőlünk új. Erre törekszünk, és úgy gondolom, meg is van az eredménye.

A jelenlegi tagság a Yob eddigi legstabilabb felállása. Mi ennek az állandóságnak a titka?
Mike: Nincs ebben semmi titok, a barátságunkat tartjuk mindennél előbbre valónak. Nálunk mindenkinek van vétójoga. Vagy mindannyian meg akarunk csinálni valamit, vagy inkább nem csináljuk. Így aztán nincs is rajtunk semmiféle nyomás. Azt tesszük, amit tenni akarunk, amiben megállapodunk. Ebbe beletartozik az, mely dalok kerüljenek lemezre, milyen turnékat és koncerteket vállalunk, kivel játszunk, meg minden más is. Ha valamelyikünk ellenez valamit, akkor azt el is vetjük. Ily módon igen könnyű bizalmi légkört teremtenünk, és nem is állhat más az első helyen, mint a barátságunk. A zenekar számunkra gyógyító hatású, a javunkat szolgálja, de nem vagyunk a rabszolgái. Megtehetjük, hogy ezzel foglalkozunk, örömmel is tesszük. Szerencsések vagyunk, amiért ezt csinálhatjuk, ami ösztönöz is bennünket, de a dolog nem megy a barátságunk és az egészségünk rovására.

Aaron Rieseberg bőgős és Travis Foster dobos is játszik más bandákban. Aaron a tesójával zenél a Norska nevű formációban, Travisnek meg ott a Hail, amelynek szintén tagja a volt Yob bőgős, Isamu Sato.
Mike: Travis néhány éve már nem tagja a Hailnek.

Az oregoni színtéren is jellemző, hogy valaki több zenekarban is zenél?
Mike: Az ilyesmi minden színtéren tipikus.

Milyen egyébként az underground zenei mozgalom nálatok manapság?
Mike: Szépen kinőtte magát és sokszínű. Azon kívül nagy múltra tekint vissza, régóta érkeznek Oregonból olyan bandák, amelyek fenekestül forgatják fel az emberek életét. Ilyen volt a Wipers vagy a Poison Idea, hogy mást ne mondjak. Most hirtelen ők jutottak eszembe.

A Yob tevékenysége egy ideig szünetelt, és a Middian nevű zenekarban játszottál. A névhasználat miatti bírósági ügytől eltekintve milyen emlékeid fűződnek ahhoz a csapathoz?
Mike: Akkorra a Yob holtpontra jutott. Egyénileg mindenki különböző dolgokkal akart foglalkozni, én továbbra is lemezeket írni és turnézni szerettem volna. Összeállt egy új felállás, ráadásul új néven, hiszen számomra az egész dolog új volt. De aztán a projekt rövid életűnek bizonyult, és lefutotta a maga köreit, úgyhogy újjáalakítottam a Yobot.

Készült egy szólólemezed is. Lehet valamikor folytatása?
Mike: Persze, mindenképpen.

Addig is mi lesz a Yob következő lépése?
Mike: Van már kilátásban ez-az a jövő évre, de nincsenek céljaink. Soha nem is voltak. Egyszerűen csak olyan zenét írunk, amilyen nekünk tetszik, és koncertezünk. Turnézó zenekarként beértünk, és a támogatottságunk is gyarapodott, ennek köszönhetően csinálhatjuk ezt az egészet. Viszont nem tervezünk előre tíz, de még csak öt évre sem. Nem tűztük ki magunk elé, hogy hová szeretnénk eljutni, mert mára annyival messzebbre jutottunk annál, amit bármelyikünk valaha is gondolt, hogy eleve minden egyes nap tartogat meglepetéseket. Jelenleg lemezről lemezre haladunk. Most még azt sem tudjuk, lesz-e egyáltalán következő albumunk. Hajlok arra, hogy lesz, de ezt az idő fogja eldönteni. Az utóbbi három lemezünk kapcsán ugyanígy éreztem. Más vonatkozásban kezdenek összeállni bizonyos dolgok 2019-re, de annyira képlékeny most még minden, hogy nem mondhatok konkrétumokat. Az egész csak most fog kialakulni… Annyit tudok, hogy valamikor jövőre elkészítek majd egy újabb akusztikus lemezt, de nincsenek terveink.

A mostani kiadótok a Relapse, és voltatok már a Neurotnál, a Metal Blade-nél és a Profound Lore-nál is. Érdemes volt legutóbb váltani? Milyen tapasztalataitok vannak a korábbi kiadóitokkal?
Mike: A Profound Lore, a Neurot és a Relapse mind teljesen megfelelő számunkra. A Metal Blade egy jól csengő név volt a tizenhat éves énemnek, hiszen a Metal Massacre válogatásaikon és a korai kiadványaikon nőttem fel, de valójában nem volt egy jó húzás. Ennek a zenei stílusnak akkoriban semmiféle vonzereje nem volt, pusztán úgy kerültünk ahhoz a kiadóhoz, hogy Brian Slagel akart szerződtetni minket. Talán a lehetőségeihez mérten fel is akart építeni bennünket. Mi meg úgy mentünk el turnézni több hónapra, hogy a hitelkártyáinkkal fizettünk minden költséget, miközben alig volt közönségünk. Néha azért egész szép számmal jöttek, de keresni így sem kerestünk az egészen semmit, reményünk sem volt rá. Eleve nem vagyunk az a fajta csapat, amely azért kapar, hogy bármilyen nyereményt megpályázzon. Nem könyököljük ki magunknak az utat semmiért. Nem is volt semmiféle elvárásunk. Amit elértünk, azt a szó szoros értelmében annak köszönhetjük, hogy hűek maradtunk magunkhoz. Sosem éreztük, hogy bármire jogosultak volnánk. Miben is reménykedhettünk volna? Senki nem járt doom, stoner vagy mit tudom én, milyen koncertekre, abszolút kispályás volt az egész. Olyan értelemben még punknak is mondható a hozzáállásunk, hogy pontosan azt játszottuk, amit akartunk, méghozzá egy elszigetelt közönségrétegnek, amely élte ezt a dolgot. Nem is lep meg, hogy kinőtte magát az egész underground színtér. Pontosan ez volt az oka: ott az a rengeteg inaszakadtáig güriző zenekar, akik ezen a közönségen kívül szinte egymásnak játszanak, de nincs szükségük a tömegsajtóra, sőt semmilyen külső támogatásra ahhoz, hogy túléljenek, hogy boldoguljanak, és hogy csodálatos dolgokat hozzanak létre. Ha a megcsömörlött hallgatóság őszinteségre vágyik, az undergroundban biztosan megtalálja. Ha pedig elkezd metalt hallgatni, beleáshatja magát, mondjuk, a Death munkásságába. Vagyis az őszinte, hiteles, erőteljes, progresszív, művészileg csorbítatlan muzsikába. Szóval nem lep meg, hogy egyre többen fedezik fel maguknak őket, vagy a sok hasonló szellemiségű zenekart.

Az imént felsorolt jelzők a Yobra is teljes mértékig illenek. Ha már itt tartunk, te hogyan határoznád meg a banda stílusát? Még ha kötődtök is a doom színtérhez, itt azért többről van szó.
Mike: Nem is tudom. Saját magunk számára mi egyszerűen önmagunk vagyunk, de ezt minden nagyképűség nélkül mondom, hiszen nekünk is megvannak a saját hatásaink. A demónk és az Elaborations of Carbon idején, de még talán a Catharsis után is doom metalnak neveztük magunkat, bár a death metal, a black metal, a punk és a 70-es évekbeli rock, illetve prog rock már akkor is hatott ránk, ahogy azokon az albumokon hallható is. Vagyis már akkor sem tisztán Sabbath vagy fuzz beütésű zenét játszottunk, és nem is a kecske-vagy főleg nem a fű-kultusz jegyében! Ez sosem jellemzett minket, a kezdeti időkben sem. Az emberek mindenfélének neveznek bennünket, és úgy veszem észre, ragaszkodnak is ezekhez a címkékhez. Ám legyen. Nincs gondom a stoner doom vagy kozmikus doom megnevezéssel, de mondhatják egyszerűen Yobnak, sőt akár metalnak is. Nekem mindegy. Hasznosnak tartom a kategorizálást, legalábbis olyan értelemben, hogy inkább vagyunk nevezhetők doom, mint grind bandának, mert ha valaki úgy veszi meg a lemezünket, hogy grindnak hisz minket, az csalódottan fogja tapasztalni, hogy nálunk nincs blastbeat… Aki viszont nincs tisztában a műfajokkal és az alműfajokkal, az olyan csapatként könyvelt el bennünket, amely valamennyire ide sorolható, de ugyanakkor a saját zenéjét játssza.

Énekesként hatalmasat fejlődtél. Sokat gyakorolsz?
Mike: Rengeteget. Az éneklést talán többet is gyakorlom, mint bármi mást. Hetente több alkalommal is.

Tanárod is van?
Mike: Van, bár nem találkozunk túl gyakran. Veszek három-négy leckét, aztán arra építek mindent, amit tőle tanulok. Otthon sokat karaokézok. Olyasmivel teszem próbára magamat, ami teljesen kiesik a hangterjedelmemből, vagy ami abszolút nem metal. A klasszikusan képzett, kiváló énekesek dolgaival. Többek között azt próbálom elsajátítani, ahogyan a magán-és mássalhangzókat ejtik. A dalaik szöveges videóira keresek rá a YouTube-on, azokra énekelek rá. Felteszem a fülest, az iPodomat vagy a telefonomat rádugom az erősítőre, előttem a mikrofon, és egyedül, a YouTube segítségével gyakorlok.

A gitárhangzásod szintén különleges.
Mike: Nyilván a felszerelésen, a hangerőn és a hangoláson is múlik a dolog, ezek miatt is tűnhet súlyosnak a hangzás, de mégsem feltétlenül az! A tényleges súlyt nem a cucc, a hangzás, vagy a hangolás adja, hanem az adott személytől függ. Hallgasd csak meg Townes Van Zandt dolgait! Azok aztán súlyosak, holott nincs bennük torzított hangszer, és végképp nem doom metal műfajról van szó! Ezzel együtt sok kedvenc zenészemnek ő a példaképe: Scott Kelly, Steve Von Till, John Baizley, Nate Hall… Nekik Townes Van Zandt és Willie Nelson volt a nagy tanítómesterük, és mind egyetértenek abban, hogy van bennük valami, ami bárki mástól megkülönböztethetővé teszi őket. És persze súlyossá. De ugyanígy Johnny Cash is súlyos. Ami az én gitárhangzásomat illeti, azt a kezdetek óta fejlesztem. A country-szving és metal különös ötvözete. Ebből persze a country nem evidens, de a technikámban jelen van. A country-szving jellegéből adódóan eleve sokféleképpen meg lehet szólaltatni a gitárt. Mindig is ilyen volt a megközelítésem. Nem egyszerű, mert nem én vagyok a legnagyszerűbb gitáros. Egyszerűen csak önmagam vagyok, és ilyen a stílusom. Hosszú évek óta dolgozom rajta.

Koncertfotók: Rózsa Tamás
Interjúfotók: Dr. Narcisse
YOB Hivatalos | YOB Facebook