The Ocean (GER), Rosetta (USA) @ Analog Music Hall, 2018. november 16.

Rózsa/víz

2018. november 19. - theshattered

img_20181116_233143.jpgBasszus, hogy milyen régóta vártam már erre a bulira! Amikor körülbelül félévente jártak Budapesten Robin Stapsék, mindig közbejött valami, aztán amire összeálltak volna a csillagok, rendre kihagyták kicsiny hazánkat a muriból. Szóval gondolhatjátok, hogy egy elég súlyos pótolnivaló (mind zenei, mind fontossági tekintetben) került le a bakancslistámról, lévén az egyik nagy kedvencem a legújabb, ráadásul töretlenül magas színvonalú lemezét hozta el nekünk. Esélytelen volt, hogy kihagyjam.

Kezdjük ott, csak így gyors beékelésként, hogy mivel nem olyan régen nyitott, nem voltam még az Analogban. Már elsőre is pozitív benyomást keltett bennem a hely, igényesen kialakított, jól megközelíthető, úgy vélem, hogy lesz jövője a dolognak, főleg, hogy ahogy láttam, többfunkciós, zeneközpontú projektről van szó. Meglátjuk, mit hoz a jövő, de most lássuk, mit hozott ez a péntek este!

A buli előtt természetesen volt kötelező merch-csekkolás, jó felhozatallal támadt mind a két csapat (igazából a Pelagic Records színe-javának beszerezhető volt valamilyen hanghordozója), lehetett venni mindent, mi szem-szájnak ingere, bár a The Oceannál a merchös kislány elég keveset tartózkodott a pultban - ahogy láttam fotós feladatokat is ellátott közben. Ennek köszönhetően kicsit akadozott az ellátás, de sebaj, lehetett könnyen pótolni, nem is ez volt a lényeg, hanem a koncert!

img_20181116_222648.jpg

Az este szinte menetrend szerint zajlott, a két zenekarra szűkült felhozatal (az Oaken ugyebár kiesett a menüből, így kettesben támadtak a kiadó-tesók) pedig ahogy előre is sejthető volt, az utolsó porcikáig leszedték az arcunkat. Be kell vallanom, eddig a Rosettat nem ismertem (mea maxima culpa), de az azért az indokoltnál zajosabbra, mocskosabbra, sajnos tényleg túl töményre kevert hangosítás mellett is nagy nehezen kihallatszott, hogy élvezetes, utaztató témákat rejtenek a nem kis hosszúságú dalok. Michael Armine, az énekes abszolút élte a muzsika minden percét, amit a közönség, így én is frankón átvettem. A nekik szánt egy óra alatt a hosszúra komponált nóták miatt nem sok tételt hallottunk, de amit igen, az bejött, úgyhogy most kérek bocsánatot tőlük és nézek utána az eddigi anyagaiknak.

Ahogy írtam is, nem volt kérdés, hogy most már végre meg akarom nézni a The Oceant és hiába volt magas az elvárás, a megugrandó mérce, egyáltalán nem csalódtam bennük. Érthető volt, hogy a Phanerozoic I: Palaeozoic album lesz az előtérben, azon sem csodálkoztam volna, ha egy az egyben megkapjuk a korongot, ahogy volt már náluk példa más lemezeknél is, de most nem így volt. Persze nyitánynak megkaptuk (ha az intro The Cambrian Explosiont is számoljuk) az első három dalt róla, de az utána lévő nótánál feltűnt, hogy itt valami váltás volt: ácsi, ez nem a Pelagialról van? De! A Hadopelagic II volt, aztán bedobták azt a dalt, aminél engem végleg megvettek, nem mintha olyan sokat kellett volna dolgozni rajta: Firmament. Ez a szám a csapat életművének egyik csúcspontja, ahogy elnéztem, nem én voltam az egyetlen, aki nagyon is örült egy kis égboltidézésnek. Utána visszatértük a Szilur korszakba, de ott egy időpofonnak köszönhetően hátravetődtünk a Prekambrikus időkbe is két dal erejéig (egyben újra Michael Arminennal), hogy aztán a Permben lezárjuk az idő- és térbeli cikázást. Legalábbis a rendes blokkban.

img_20181116_224352.jpg

Hát, mesteri volt, amit leműveltek ezen az estén a The Ocean tagjai, szerencsére a kezdetben náluk is kicsit tompa hangképet sikerült betornászni egy igazi, tökös keretbe, amikor ez megtörtént (kb. az első dal után), onnan már nem volt mese, csakis a tiszta, művészi, emellett persze iszonyat súlyos zenéé volt a terep. Meg persze a hozzájuk megkomponált minimál, de annál igényesebb fényeké. A ráadásban sem igazán tervezték apróra venni a dolgokat, hiszen az életmű egyik leghosszabb dalával, a Monoval közös spliten kiadott The Quiet Observerrel lendültek vissza a deszkákra. Ha eddig bárkinek kétsége lett volna a csapat művésziségét illetően (az mondjuk mit keresett ott?), azt itt valószínűleg végleg meggyőzték, nekem csak koronát raktak az egész este képzeletbeli fejére, hogy aztán egy kegyelemdöfésként az óceán legmélyére súlyozzanak be és fojtsanak bele az iszapba, amit a koncert többi részében kavartak fel.

Imádtam a buli minden egyes pillanatát, de szó szerint imádtam! Iszonyatosan jó élmény volt végre élőben is látni őket, sőt, a buszra várva úgy éreztem, mintha a lelkem megkapta volna, amit már nagyon régen kért: Egyfajta furcsa boldogságot éreztem, ami ritkán szokott bennem lenni ilyen esték után. De most megvolt! És ez a legfontosabb! A csalódásmentes boldogság! Meg hogy egy újabb nagy kedvencemet láthattam (végre)... Már csak az a kérdés merül fel, hogy... Mikor duplázhatok?

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7214377651

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum