A svédek, akik körülbelül négyévente vérfürdőt rendeznek egy-egy erős death metal lemezzel, illetve érdekes tagcserékkel, most ismét adtak egy nagy pofont a színtérnek. Már pár hete megjelent az album, de valahogy nem tudtam leülni egy-két hallgatás után írni róla. Nagy falat volt, sokat kellett rágni, mert bizony ez nyers hús... Többszörös csócsálás után összeállt a gyomromban, majd miután megemésztettem, rájöttem hogy ez bizony sajnos nem lesz az év death metal lemeze.

A Bloodbath egy supergroup, olyan bandák tagjai alkotják a brigádot, akik alapvetően a Katatonia-ban, az Opeth-ben, a Paradise Lost-ban és mostanra már a Craft-ban játszanak. Nehéz dolguk van, mert óriási elvárásokkal áll neki az ember egy új lemeznek, így volt ez a Grand Morbid Funeral megjelenésekor, ráadásul csak emelte a tétet, hogy ekkor vetették be először Nick bácsit. Emlékszem igen megoszló vélemény voltak, nekem átjött az öreg, bár valóban a lassabb tempókhoz passzol a vokáljal (legyen az hörgés, vagy tiszta). Dalszerzés és hangzás ügyileg órási tízpont a korong - akkora old school bunkóság, hogy az én értékrendem szerint a legjobb Bloodbath szerzemény.

Nehéz egy átfogó és általános képet átadni az albumról az olvasó számára, így most először úgy döntöttem, hogy sorra végigmasírozok az összes számon. Ahogy az elején írtam, rágósak voltak. Azt leszögezhetem, hogy a hangzás kiváló, modern, jól összerakott. Egyszerre old school, mégis a mai érzést nyújtja a fasza masterelés miatt. Nick morgása fejlődött, de ezt szerintem a Paradise Lost lemezeken is észrevehettük. Ettől függetlenül biztos, hogy lesznek olyan arcok, akik sosem fogják tudni összeegyeztetni a hangját a pumpálós death metal-lal. Na essünk neki!

Robban a bomba a Fleischmann-nal, ráadásul erősen black-es kezdéssel, nem a megszokott Bloodbath tempó és riffelés, de persze a HM2 rögtön beacsarkodik. Már az elején érzékeltetik, hogy itt bizony kísérletezés lesz. A kérdés az, hogy ez jó, vagy rossz irányba vezet? Ennél a számnál gyorsan kiderül a válasz. A nyitány után sajnos egyhangú lesz és felejthető, mintha nem lenne benne kellő energia.

Ne csüggedjünk, a Bloodicide máris kárpótol. Klasszik Bloodbath hangzás, akár a Grand Morbid Funeral-ről is pöröghetne. Recseg, röfög, hömpölyög és ráadásul három legendás vendégénekes is szerepel a dalban. Nem más, mint Jeff Walker a Carcass frontembere, Karl Willetts a kibaszott Bolt Thrower egykori énekese (ill. most Memoriam), továbbá John Walker a Cancer-ből. Egy dolgot viszont nem értek. Ezek az úri emberek death metal veteránok nagybetűs bandákból, miért csak egy-egy mondatot hörögnek oda? Megcsapott a marketing szag...

A Wayward Samaritan egy újabb kísérletezés, itt viszont betrafált a dolog. A klasszikus dalszerkezet mellet, olyan rock 'n' roll témát kapunk, mintha Motörhead-et kevernénk Dismember-rel. Fincsi!

Ezek után rendesen behúzták a srácok a féket, mert a Levitator már Asphyx tempós death/doom feelinggel borít meg. Ami nekem rögtön beugrott, hogy a gitárnyújtogatós téma vége körülbelül egy az egyben a Type O Negative - Everything Dies introjának zárása. Hát ilyet se nagyon hallottam még a Bloodbath-tól, de erős - death/doom pedig mindig jöhet.

A következő halálhimnusz, nagyon odabasz, a Deader thrash-t választotta a fő fűszernek. HM2 torzítóval thrash-t játszani pedig nyert ügy. A dal közepe után van egy érdekes, egyben frappáns váltás, csekkoljátok le! 

Ha valami igazán szokatlant akarsz hallani, akkor a March Of The Crucifers lesz a favoritod. Nem tudom, mi járt a svédek fejében dalszerzés közben - a nagy kaotikusság közepette minden hangszer teljesen más világban mozog, ráadásul egyáltalán nem death metal-os témákkal operálnak. A számot az old school pumpálás billenti vissza a régi suli felé, a refrén alatt. Ettől függetlenül itt is érzem a vontatottságot. 

A Morbid Antichrist ismét a klasszikus Bloodbath felé húz - igazi hömpölygős oldskúl bugival kezdődik, majd belassul. Plusz pont a sátáni kántálás és a black metal téma. A vége fele viszont ez is unalmasabb vizekre evez...

Warhead Ritual-t (hálisten) nincs túlgondolva - rövid, gyors, bele-az-arcodba OSDM, pár újítós témával. Itt minden rendben van.

A 9. dal fele már kezd az ember belefáradni a korongba, ami nem egy biztató jel. Ráadásul az Only The Dead Survive-ban semmi extra nincs, sajnos felejthető. Nem zakatol, nem csapja fel az adrenalin szintet, simán átcsúszik rajta a hallgató.

Zárásképpen kicsit láncfűrészelnek még egyet a fiúk. A Chainsaw Lullaby a frappáns számcímével igazi lassú vérfürdő, ahol ismét kimaradt a kísérletezés. Nyúzzák a bőrt, locsolják a vért - igazi gonosz, gyilkoló dal, így jó zárása az albumnak, bár a kraft itt sincs a maximumon. 

Összegzésképpen az a megérzésem, hogy túlságosan kreatívak próbáltak lenni a svédek, ami nem úgy sült el ahogy akarták - a pörgős, egyszerű és klasszikus old school témák helyett, sokszor vontatott átvezetőket használtak, ami alatt a hallgató már csak fél füllel van jelen. Érződik, hogy profi az egész, irtó jól szól, de valahogy még sem teljesen az igazi, pedig próbáltam nagyon megszeretni. A fele ledarál, a másik fele viszont nehezen tartotta fenn a figyelmem. Kevés volt a benzin a láncfűrészben...