November 11.-e vasárnap és november 12.-e hétfő este a Dürerben egyfajta mini-stoner ünnepség zajlott le szépen, hangosan, és viszonylag kis füsttel, minden értelemben. KoaX kolléga megírta a frankót a hétfői, Belzebong + Necromancers + Red Swamp buliról, a súlyos, lassú, kellemesen fejüresítő agyrázásról, de a vasárnapi, egész más energiákat megmozgató showt is meg illik örökítenünk... Egyrészt, mert transzélménnyel járt, másrészt, mert visszavonhatatlanul bizonyította, hogy az emberek ilyen kényes időpontban is képesek aktivizálódni... Harmadrészt pedig azt, hogy egy jól megtervezett lineup egymásra rálicitáló, fárasztó hedbítek és fejfájás helyett feltöltő élményt adhat, hát, bruttó bárkinek.

Bármibe lefogadom, hogy a koncertre jövők java hétfőn kisimult ráncokkal ment a munkahelyre, márpedig az ember nem ezt várná egy súlyos stoner-éjszaka után. OSZT' LÁM. No de haladjunk szép sorban!

Gutema Dávid gitáros köré nem egészen 1 éve épült, majd mutatkozott be a TPSRPRT, és egyből a legmélyebb hazai pincéket vette célba. Amióta létezik, változik - ez pedig a krédójuk is lehetne. Zeneileg valahol az A Place To Burry Strangers, City of Caterpillar, Rosa Parks és egy különösen nagy rakat no-name coldwave instru mix közé lehetne őket helyezni, több new wave-el és kevesebb matekkal, de pontosan nemigen lehet őket hova tenni. A szállingózó emberek bizalmatlanul méregették a hideg, csapkodó hangömlenyeket, és szélsőségesen reagáltak: egy részük azonnal kiment, de aki 2 percig bírta, azt már végig odaszögezte a szett.

A TPSRPRT izgalmas a maga kiforratlanságában, és rajtuk tényleg látszik (a valahogy a basszgitár mögé került Mushun pláne), hogy a szett fele impró, de a jó értelemben. A blues-jazz-funky jambandek biztonságos melegségét, a stoner-rock mindig kellemes és hamar megunható sémáit, a poszt-rockos ütemszámolást el lehet itt felejteni: zaj van, gerjedelem, torzítás és ridegség. Eleinte csak egymásra figyelnek, aztán mennek a flow-val. Szerintem jó, ha kétszer ránézett akárki a tracklistre.

De néha  azért mégis le kéne csapni rendesen a dal végét, néha ki kéne domborítani egy-egy témát, néha jobb lenne kiegyenlíteni a dalon belüli arányokat, több teret adni a tervezettséget, és csak egy kicsit kevesebbet az imprónak, mert így nem derül ki, a játékon és hangulatkeltésen túl mi tétje van az egyébként izgalmas és eredeti hangzású, kompromisszum-mentes produkciónak... Így a hibák könnyen elrejthetőek a zajfalban, a jó ötletek pedig véletlenszerűnek tűnnek, ismételetlenül tűnnek el (ha pedig azok, nem mindig sikerül elrejteni). Számokat, címeket kiemelni se nem érdemes, se nem lehet abból a 3-4 megállásból, és ez a banda nem is követeli meg, hogy tagoljuk jobban, mint ők akarják.

Ha az ember félreteszi ilyetén elvárásait, és van elég good vibes a légtérben, hogy a bandával egymás mellé feküdjünk rájuk, akkor jó. Mindenkinek jó. És akkor lesz ám csak igazán jó, mikor a kiforratlanság és ösztönjáték elkezd szabadfogású programmá válni. Épp csak megbontottam a sört az udvaron, mikor meghallottam őket, és 1 perc múlva eldöntöttem, hogy na jó, nem totojázunk, megyünk. Ezt kb. még háromtucatnyian érezték így, mert hullámokban érkeztünk meg a kiszűrődő overdrive-sikításra.

Adja az ég, hogy a jó rezgések híján is tartsák ezt a húzást, mindenképp érdemes figyelni rájuk a jövőben! Itt figyelemre és fülelésre méltó alapot adtak az estnek, sokkal többnek bizonyultak, mint a szokásos, szükséges helyi-zsáner-kisbanda opener. A központi metaforában a TPSRPRT a sztratoszféra vége, a meleg légből hideg űrbe váltás, a határjátékok légtere.

A sötétbe visszamerészkedést kezdjük a legfontosabb kijelentéssel: KYUSS LIVES! Mármint, nem, ez nem egy projekt-zenekarnév. Ez egy mission statement. Ez a Half Gramme of Soma: több, mint KYUSS-revival, egyenesen KYUSS-folytatás. Azért hatalmas adag Load/Re-Load érás Metallica, illetve apró mennyiségben mindenféle zugstoner- és psyrock hatások a Slo Burntől a Dozerig is benne vannak a görög koktélban... de a Kyuss az alap, a Metallicával szoros kebelbarátságban, és a görögök úgy összeillesztették e kettőt, mint ouzót a sprite-al. A végeredmény: ütőerő, erősen telítő érzés és frissesség. A KYUSS úgy él ebben a zenekarban tovább, ahogy mindig is vártuk tőle, hogy magától tegye (és ahogy nem tette).

A Half Gramme azért meg tudja ám haladni a Nagy Elődöt, még ha csak fél grammal is. Sőt, a mocskos (és undorítóan profi) zsáner- és imidzs-kopi bandák (hrkmGRETAVONFLEETkhrrm) teljesítményét is megugorja, méghozzá azáltal, hogy pontosan ott veszi fel a lantot, ahol a Palm Deserti legények letették. Ott pótolja ki a receptjüket, ahol feltűnően nem volt eddig sok Kyuss-téren: jóval több ének, több húzás, világosabb és hagyományosabb számstruktúrák, direktebb, bele-a-képedbe, lehengerlő erő, minden sebességen. Lassú, lebegős úthengerből, jazzes-zajos játékos tételekből és mélázós meditatív nótából cserébe kevés van, de az is akad... Az egyhangúnak tűnő, powertripekre épülő setlistet grammra pont épp annyira dobják fel, amennyi kell a monotonitás vádjának elmeszeléséhez, se többel, se kevesebbel.

A szólógitáros Psilos funkyba, zajrockba és sludgeba egyszerre bele-belenyúló technikája, ToPill, a dobos elementáris ereje és virtuozitása egyre csak emelte és emelte a mércét, lüktető számról lüktető számig. Motor néven futó énekesük aranyosan bénázgatott, mint egy vicces cucctól belépett birodalmi lépegető, mikor nem kellett áriáznia épp, az üresjáratokban sajnos pár sörényrántásnál több jelenlétet nem tudott a színpadra vinni. Kár. Mondjuk, mikor kellett, azt férfiasan, zengően, és a Jerry Garcia megúszós mennyiségét messze letromfolva nyomta meg, Hetfieldet idéző reszelővel a gégéjében. Még mikor a mikikábel bele is akadt a színpad deszkáiba egy ponton. A Groove Is Black, 2. albumuk, amit nagy élvezettel prezentáltak az éhes pofánkba, állíthatom: akkora érés és fejlődés a debütanyagukhoz képest, mintha másodszorra szálltak vón' le a golyóik. A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése ez a szenzációs lemez, nem csak zsánerberekeken belül, élőben pedig kategóriákkal monumentálisabb még annál is. Menjetek rá, mint pipi a kenderpépre, komolyan mondom!

Lényeg a lényeg, forró volt, beütött, és sokáig perzselt, mint egy cuftig rakott szipka alja egy dekoratív bongban. Mindezt anélkül, hogy túl ismerős, túl nehéz, vagy túl torz lett volna (tegyük fel, nem kis ánizspálesz is van a pipavízben, ha már görögösen toljuk). Nem tudni, Half Gramme-ék meg tudják-e (vagy akarják-e) valaha is ennél jobban haladni a Kyuss hosszú, kozmikus árnyékát, de náluk az is jó, ami saját, nem csak az, ami hozott. Az űrjárásban ők voltak a ráérősen plazmamotorral átszelt végtelen kalauzai, a csillagok forró mélye. Hatalmas ováció, egyszerre energizált és bétába levitt közönség volt a jussuk, jussunk.

A lassú és édesen lüktető, nehéz zene eddigre megtette a hatását a közönségre: ilyen rendezett sorokban sörre váró, ismerkedős, békésen és kedvesen lézengő csupa szög-bőr-koponya-bakancs-okkultszimbólumos gyülekezetet se láttam még nagyon sehol. Marcona kezesbáránycsordánk megkapta a töményt, megsodorta a cigit, majd pozicionálta magát kollektíve a füstbe és lágyan az előtte álló hajába burkolózott a főattrakcióra.

Amiből túl sokra nem emlékszem.

Szertelenül. Ismerősök nélkül. Felment ez a 3, szelíden mosolygós, szomszédfiúnak kinéző srác a színpadra, és olajozott, jól begyakorolt, néhol nem kevés koncentrációt és együtt mozgást igénylő koncertet adtak, ahol még a show is fölöslegessé vált. A Naxatras eltökélte, hogy olyan pszichedelikus-kozmikus rockzenekar lesznek, amilyennek a Jóisten is szánta ezt a műfajt még a 70's években (tuti, hogy kopásig hallgatták a Pink Floyd meg a Living Colour összest, és szerintem összvissz úgy egy évet tölthettek a Black Sabbath discogóbl CSAK a Solitude és a Planet Caravan hallgatásával). És lőn. Peregtek is nyomban az inka asztronauták, szupernóvák, templomi áldozótüzek az óriásvetítőn, csillogtak a szemek, aki tudott kivel, smárolt vele, akár egy órán át, aki nem, meg nyalta a levegőt is. És ez így volt rendben. Tér és idő másodlagos jelölőkké redukálódtak, és tág pupillák világoltak a csillagok helyén.

Zenéjükben nincsenek nagy váltások, izgalmas számépítkezés, rapszodikus érzelmiség, se túl sok innováció, mégis működik, stabilan és kereken. A Naxatras a jammelős(nek tűnő!) űr- és pszichedelikus rock azon tengelyét domborítja ki, amelyben a zene messzire röpít, és segít magadra maradni. A 20. perc körül elkezdtem apámról, nőkről, az életem aktuális problémáiról és az instrumentális banda-alapítás bökkenőiről teljesen önkéntelenül, ötletszerűen, flowban mélázni. Megkaptam azt az élményt, hogy tényleg zavartalanul gondolkodjak bármiről, vagy akár a semmiről, és bár nem erre számítottam, és egy pillanatra se mondanám, hogy puha, vagy altatós volt a felhozatal, de annyira megnyugtatott a koncert, mint két marék aszpirin vagy egy óra terápia se tudott volna. Ahogy körbenéztem a ködülte szemmel révülő kollégákon, hippiken, stonereken, festett és puritánul sminkmentes arcokon, minden ugyanezt láttam. Egyszerű volt és szép.

Mikor a show közepe után elkezdték a Wavest játszani, kisebb orgazmus hullámzott végig a népeken (még azt is pont leszartuk, hogy egy Savages-dalból van a vezérriff). Elértük a mélyűrt: a legtávolibb, legszínesebb és legbékésebb távlatok nyíltak meg harmadik (és további) szemeink előtt. Vagy a csukott szempillák mögött, kinek mi. A végén jött két zúzósabb tétel és az beröffentett basszer-vokál kombó majdnem kilógott a szettből, de nagyon is szükséges volt egy boldog szögeléssel és egy kis érces kiabálással visszahozni mindenkit a sötét terembe, a való világba.

A csillagnézés végén lepörgött a tripfilm hátul, kb. felfaltuk a merchpultot, szétölelgettük a láthatóan fáradt, és nagyon hálás és szerény bandatagokat, aztán fülig szájjal hazaszállingózott mindenki, akinek már nem volt ereje egy ezoterikus vagy metálzenei okfejtésre a pultra könyökölvén...

...És bizony, megérte ezeket a koncerteket megszervezni. Nem csak egy biztos és biztonságos telt ház jött össze, hanem újabb (sőt, egyből 3!) ékes bizonyítéka annak, hogy a stoner nem egy sima kaptafa-műfaj, amit csak lusta füvesek baszatnak (és értékelnek igazán) borzasztó minőségben és rohadt hangos háttérzajként. Bárcsak többen látnák ezt be - mert ilyen fellépők pontosan erre képesek rámutatni. Hogy a félcsövekben vagy a szipkába tett szűrő rései közt (kinek hol) ott van az egész világűr több dimenziója, ha kész vagy belemeredni.

De valami azt súgja, lesz még alkalmunk a kényelmes mélységekbe flesselni. Egy ilyen este után? Garantáltan.

~ 

Ítélet: 
A posztmodern stoner gondolkodik, mi több, meditál.
Ilyen zenékkel pedig sokat lehet spórolni a kábszin.

~

Katt a névjegyekre további írásokért és képekért!