Mindenek előtt szeretném leszögezni: Ha valaki azt állítaná, hogy elfogult vagyok a Slayerrel szemben, annak maximálisan igaza van.

Egy utolsó turné a világ körül, aztán ennyi volt…

Mikor az év elején felröppent a hír, hogy elkezdődik a vég, rendesen felkeveredett az állóvíz. Volt aki azt mondta, “persze, majd hiszem, ha látom”, volt akit szabályosan sokkolt és volt aki teljes mértékben elfogadta. A magam részéről a felsorolásban utolsó táborhoz tartozom, tisztelem a döntést és hálás vagyok mindazért, amit az elmúlt 37 évben letettek elénk az asztalra. Majd négy évtizednyi pályafutás után bőven kiérdemelték, hogy 100%-ig hiteles legendaként vonuljanak vissza és éljenek mindannak, ami a zenekar mellett fontos számukra.

De most őszintén, miért is kéne meglepődnünk?

Ha egy kicsit is képben vagyunk a zenekar elmúlt bő másfél évtizedével, akkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy a motor leállításának terve nem éppen új keletű. A frontember énekes / basszer Tom Araya már Jeff Hanneman szólógitáros pókcsípés okozta húsevő baktérium fertőzése előtt - ami közvetve később a halálához vezetett - is utalt a várható befejezésre, ráadásul Tom nyaka az évtized elejére a 30 évnyi intenzív headbang után súlyosan megsérült.

Jeff betegsége, a hiába várt visszatérése (a kezeléseket követően mindössze egy ízben állt színpadon a zenekarral, a 2011. áprilisi kaliforniai Big Four koncertjük ráadásában) majd későbbi tragikus elvesztése érthető okokból totálisan megkérdőjelezte azt, hogy ezek után hogyan tovább. Végül az Exodus soraiból érkező Gary Holt - aki már az alapító dalszerző gitáros lábadozása alatt is turnézott a zenekarral - végleges beintegrálásával mégis együtt maradt a gépezet, ami a legenda életben tartása mellett Jeff emléke előtt is folyamatosan tiszteleg. Sőt, a World Painted Blood albumot követő hat évnyi kihagyás után egy új sorlemezt is megjelentettek Repentless címen.

Akkor sem álltak földbe, mikor anyagi viták miatt a műfaj legjelentősebb dobosával, Dave Lombardoval - a zenekar életében már nem először - elváltak útjaik és - ismét - a szintén zseniális Paul Bostaph ült a szett mögé.

Szóval akárhonnan is nézzük, már így is jóval többet kaptunk, mint ami elvárható. És hogy 37-38 év után leállnak a thrash metallal?! Egyrészt ez már így is kimeríti az emberfeletti teljesítmény fogalmát, másrészt ez nem az a műfaj amivel bőven túl az 50-en kényelmesen el lehet haknizgatni még úgy 10-20 évig. És igen, a Slayer befejezése pótolhatatlan veszteséget jelent, de amit maguk után hagynak, az örök érvényű és elpusztíthatatlan. Megszámlálni sem lehet, hány zenekar viszi tovább a lángot, amit személyesen Ők hoztak fel a pokolból.

De mi is a Slayer körüli őrület alapja?

1981: Los Angelesben négy srác thrash metal címszó alatt olyan dolgokat kezdett el művelni a hangszereivel, ami szó szerint sokkolta a világot. Gyilkos riffek, disszonáns szólók, követhetetlennek tűnő sebesség és tüzérségi támadással felérő dobtémák, szélsőséges vallási, politikai és és egyéb addig tabu témákat boncolgató dalszövegek, fordított keresztek és más erősen megosztó szimbólumok használata...röviden mindaz, ami alapjaiban felforgatta és újra definiálta a metal lényegét és az utolsó percig hiteles és kompromisszummentes maradt. Úgy jutottak el tömegekhez és emelkedtek - személyenként és együtt is -  élő legendává, hogy közben nem darálta be Őket a nagy büdös mainstream. A Slayer a kezdetektől a végig a világ (sokak szerint) legbrutálisabb zenekara maradt. 

A hozzánk legközelebbi állomás - Bécs

Tekintve, hogy a turné 2019 nyaráig tart, még talán mindig van remény arra, hogy valamelyik nagyobb hazai fesztivál fellépőként jelentheti be Őket, jobb volt azonban biztosra menni és röviddel a bejelentés után megvásárolni a jegyeket. Már hónapokkal a koncert előtt tudni lehetett hogy november utolsó előtti hétvégéjén komoly hullám indul Bécs irányába a környező országokból, akik bizony megjelenésüket tekintve a legkevésbé sem illenek bele a szintén aktuális adventi forgatagról alkotott elképzelésbe.

 “Több lesz a magyar, mint itthon...na akkor ott találkozunk!”

Az elmúlt hetekben, ha "avatott" arcokkal futottam össze, gyakorlatilag a köszönés után már a "ki, hogyan, kikkel, mikor és meddig" volt a téma. Az igen kedves fuvar és szállás ajánlatoktól kezdve a szívszorító "sajnos van egy eladó jegyem" beszélgetésekig szinte minden napirendre került. Minden túlzás nélkül úgy készültünk az indulásra, mint más az El Caminora. Ki szervezett buszos karavánnal, ki nagyobb baráti csoportokkal, ki pedig saját szakállára végül útra kelt és ami a tetthelyen fogadott minket az tényleg felülmúlt minden várakozást.

Két dologra mérget lehetett venni. Először is, ha a tömeg bármely pontján megszólaltak magyarul, nagy valószínűséggel arra válasz is érkezett, másrészt, ha mégis osztrákkal fut össze a rutintalan látogató az nagy eséllyel úgy történik, hogy neki is ütközik, tök mindegy, hogy a küzdőtéren, az előtérben, a lelátóknál, az úton, vagy akár az egyszemélyes WC fülkében. De tényleg...drága sógoraink valami számomra kódolhatatlan okból kifolyólag művészi szintre fejlesztették a másik levegőnek nézését és halál lazán belegyalogolnak bárkibe vagy bárki / bármi elé, ami egy idő után baromira idegesítő tud lenni. No de a lényeg a lényeg, iszonyat sokan gyűltünk egy helyre és már a vártnál is korábbi kezdéskor jelentős tömeg előtt léphetett színpadra az Obituary.

Bemelegítés három zseniális bandával, akikre már önmagában is érdemes jegyet váltani.

A sorrend kicsit meglepett, bár jobban belegondolva logikus, hisz a Lamb of God és az Anthrax, már az utolsó turné tengerentúli indítása óta a Slayerrel tart, így eléggé adja magát, hogy a nyitó banda szerep az Obituaryra maradt. Jobban örültem volna, ha az európai turnén mezőnyébe a Behemoth is bent marad, azért tinédzser éveim egyik meghatározó zenekarát is öröm volt végre élőben elcsípni. 

Nos, Tardy úrék a terem visszhangja miatt nem kifejezetten élvezhető hangzás és a zavarba ejtően rövid program ellenére sem okoztak csalódást, főleg a záró Slowly We Rot dobogtatta meg a bennem lakozó örökké lázadó kamasz szívet.

Az Anthraxhoz élőben most harmadjára volt szerencsém, és ez jóval kevesebb annál, mint amennyire vágyom. A maga nemében utánozhatatlan mindaz amit a színpadon művelnek, Joey Belladonna és Scott Ian pedig ékesen bizonyítják, hogy két dudás igenis tök jól el tud lenni egy csárdában, ha mindketten ilyen magasan hozzák a szintet (és akkor Charlie Benante, Frank Bello és az "újonc" Jon Donais vérprofizmusát még nem említettem). 

A program szintén rövid, a hang még mindig elvész a térben, na de nyitásnak kapásból egy Caught in a Mosh és zárásnak egy Fight 'Em 'Til You Can't - Antisocial - Indians hármas, több mit kiütéses győzelem. 

A hangzás a Lamb of God alatt érte el a "na most már tényleg rendben van" szintet. Őszintén szólva nem is értem, hogy eddig engem miért nem érdekelt ez a banda. Randy Blythe egy brutálisan jó frontember és ez a banda bizony olyan zsigeri szinten tolja a csupa nagybetűs METALT, hogy az bizony heves bólogatást érdemel. Ha nem lett volna bennem a már korábbról annyira ismerős "Nem hat meg, hogy ki van a színpadon, hát mindjárt jön a SLAYER" feszültség, garantáltan letépik az arcom, így viszont csak pár pillanatra sikerült kizökkenteniük a felspanolt állapotomból.

Elkezdődött...és nagyon valószínű, hogy nem látjuk többé...

És abban a pillanatban ahogy a fenti gondolatot leírtam, valami kegyetlenül erős torokszorító szomorúság lett rajtam úrrá..."Végleg bezár a templomom"...azt hiszem most jutottam el odáig, hogy mindez tudatosult bennem. Amit a Slayer számomra jelentett, azt jelen pillanatban lehetetlennek tűnik szavakba önteni. Mérhetetlen tiszteletet érzek a zenekar minden tagja iránt, mert mindaz amit létrehoztak, az összetevőket tekintve kielemezhető, mégis lemásolhatatlan...mint az a nyavalyás hamburger szósz. Külön elismerést érdemel Gary Holt, aki mérhetetlen tisztelettel vette át Jeff örökségét úgy, hogy meg sem próbálta Őt utánozni. Gary úgy lett teljes értékű és hiteles tagja a Slayernek, hogy mindvégig önmagát adta, és valahol biztos vagyok abban, hogy komoly szerepe volt benne, hogy a zseni halála után is egyben maradt a legenda, egészen mostanáig, de térjünk vissza a koncerthez...Felcsendült az intro, a már ismerős kereszt és pentagramm forgatós vetítéssel, miközben mögötte lángcsóvák csapnak fel, majd lerobban a lepel és végre megtörtént...

Pontosan azt hozták amit látni és hallani akartunk.

Tegye fel a kezét aki azt várta, hogy akkor most jön az áradozás, hogy ez volt életem legjobb (sorban a hetedik) Slayer koncertje! Nos, nem ez volt az.

Látvány tekintetében minden eddigi vizuális élményemet felülmúlták, brutálisan hatásosak voltak a sötétben foszforeszkáló háttérvásznak, a hol fordított kereszt, hol pentagramm alakban, hol csak úgy simán kilövellő lángnyelvek, a néhol teljes egészében lángba boruló két hatalmas Slayer sas és a lángsávok. Egy kis baki azért becsúszott itt ott, például a leomló zászló beakadásánál, volt pár pillanat, hogy úgy éreztem van némi csúszás a tempóban, de néhány pillanat alatt minden a helyére került. Mi sem természetesebb annál, hogy Kerry King kimért magabiztossággal lezajló hangszercseréje sem törte meg a lendületet, mint ha mi sem történt volna, addig ment tovább nélküle a Black Magic. Higgadt és tekintélyt parancsoló rutinnal uralták a terepet, talán kissé túl higgadtan és talán túl rutinosan is, de nem győzöm hangsúlyozni, nem is vártam mást. Nem volt szükség sem nosztalgikus monológokra, sem felesleges múltba révedésre, hisz mindenki tisztában volt vele, hogy miért jött. Kaptunk egy 19 tételből álló Slayer esszenciát ami méltón felidézte a zenekar pályafutásának minden állomását, különösebben nagy meglepetések nélkül. Na jó, azért a Dittohead alatt azért rendesen kiült az ámulattal vegyes őrült vigyor az arcomra, hisz nem tudom felidézni, hogy valaha is hallottam élőben ezt a csodás földbedöngölést. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a War Ensemble alatt rendesen sikerült megzuhannom, de ez együtt jár a veszteséggel való szembesüléssel. Bármennyire is felkészültnek éreztem rá magam, valójában ott és akkor érzékeltem a végérvényességet.

A brutálisan erős "ráadás" South of Heaven - Raining Blood - Chemical Warfare - Angel of Death (és Araya még most is hátborzongatóan hozta azt a legendás sikolyt) négyest követően egy olyan lezárás következett amire nagyon nem számítottam: Araya kiállt a színpad szélére és hosszú perceken keresztül némán búcsúzott a közönségtől. Ezt látni egyszerre volt hihetetlenül megható és hátborzongató élmény...ennél tiszteletteljesebb és méltóbb elköszönést egyszerűen nem tudok elképzelni.

...Örök hála és tisztelet mindazért, amit a SLAYER adott nekünk!

FOTÓK: DB-Photography, További képek ITT.