Újra hódít az 1970-es és 80-as évek fordulójának pop-rock hangzásvilága! A Soilwork két vezéralakja által életre hívott The Night Flight Orchestra legalábbis ezt a vonalat járatja csúcsra, és első magyarországi fellépése alkalmával valóban meghódította a nagyérdeműt. (Fotó: Tepliczky Péter, MyToucheBlog)
A bemelegítő zenekart szintén sikerült úgy kiválasztaniuk a svédeknek, hogy az simán beleférjen a koncepcióba, és minőséget is képviseljen. A Black Mirrors név okán talán nem alaptalanul gondolhattunk először holmi dark / gótikus beütésű muzsikára, a brüsszeli négyes azonban a blues rock mellett kötelezte el magát. A középpontban Marcella Di Troia énekesnő állt. Nincs különösebben egyéni stílusa, a hangja viszont kellemes, és a műsor előrehaladtával – a saját számaik mellett egy MC5 feldolgozás is előkerült – egyre többet villantott fel belőle, emellett megjelenése és robbanékony színpadi munkája is figyelemre méltó volt. Mellette Loїc Videtta basszer vitt további lendületet az előadásba. Igen népes a mezőny ebben az irányzatban, most éppen Belgiumból láttuk-hallottuk egy újabb művelőjét, de a Black Mirrors kétségkívül tehetséges és ígéretes csapat. Remélem, lesz még szerencsém hozzájuk valamikor.
És ahogy olykor a világ sem elég (a főszereplők idei lemezének címére utalva), úgy a The Night Flight Orchestrával sem fogom beérni erre az egy alkalomra, annyi szent! Ebben a társulatban nem pusztán az a nagyszerű, hogy egy adott kor soundját és hangulatát adják vissza maximális hitelességgel, elsőrangú nóták formájában, de élőben mindehhez okosan kitalált koncepció és tényleges show is társul náluk.
Kezdeném azzal, hogy ma, amikor a legtöbb banda a bulikon a technika segítségével reprodukálja a stúdióban rögzített extra hangszeres vagy vokális témák bizonyos hányadát, Björn „Speed” Strid énekes és társai mindent maguk szólaltatnak meg, s ehhez teljes, háttértáncos-és énekes hölgyekkel kiegészült zenekarként állnak színre. Oké, a légikísérőnek öltözött Anna-Mia Bonde és Anna Brygård mozgása mindössze néhány diszkrét tánclépésre és karmozdulatra korlátozódott, ám énekükre, és egyáltalán a jelenlétükre itt igenis szükség volt. Plusz, a stewardess-szerepkörben maradva, időnként italt is felszolgáltak – na persze csak a hozzájuk hasonlóan lila színű „maskarában” (alatta pöttyös ing…) pompázó Strid kapitánynak!
Sharlee D’Angelo bőgős (lásd még: Arch Enemy, Spiritual Beggars) lagzizenész-stílusú hófehér öltönye, Richard Larsson billentyűs kalapja és növénymintás inge vagy Jonas Källsbäck dobos selyem nyakkendője és áttetsző cájgja sem akármilyen látványt nyújtott, hozzájuk képest a talpig feketében feszítő David Andersson gitáros rendesen visszafogta magát. A másik hathúros, Sebastian Forslund, aki időnként perkázott is, szintén inkább a játékával vétette magát észre. Nem tagadom, mindig jó pontot jelent nálam, ha a muzsikához passzoló vizuális elemek is tartoznak egy koncerthez, a The Night Flight Orchestra pedig roppant ötletesen, gyakorlatilag tökélyre fejlesztve valósította meg ezt, megfejelve Sharlee és David folyamatos akciójával, valamint Björn profi, egyszersmind szórakoztató frontemberi tevékenységével. Tényleg állandóan volt mit nézni a deszkákon!
Mármint azok számára, akik megelégedtek azzal, hogy nézik az előadást, meg esetleg tapsolnak Björn vezényszavára. Merthogy önfeledten mozogni is lehetett ám a dalokra! Az énekes nem hiába adott hangot abbéli reményének, hogy magunkkal hoztuk a tánc-cipőnket. A jelenlévők többsége még a kezdés előtt felhúzta azt, s a programot indító, egy rockosabbra vett ABBA számnak is beillő Sometimes The World Ain’t Enough taktusaira máris beindult a mulatság. A 35-40 évvel ezelőtti amerikai filmek, sorozatok főcím-, illetve betétdalait idéző Turn to Miami vagy a funkys Paralyzed ugyancsak elsőrangú talpalávalónak bizonyult, hogy a legutóbbi albumnál maradjunk.
Nyilván említhettem volna bármelyik másik (akár régebbi) nótát is, de talán elég a záró West Ruth Ave-t megneveznem további felejthetetlen epizódként. Egyrészt mert ez is jól jellemzi a buli felszabadító atmoszféráját, másrészt mert az életkor és ízlés tekintetében egyaránt vegyes összetételű közönség itt vonatozott (!), azaz a Björn által kinevezett vezetővel az élen, az előttük haladó társ vállába kapaszkodva járták és ugrálták be a termet az est nagy parti-arcai. Neki, gondolom, el lehet hinni, hogy látott már black metal pólós figurát is részt venni ebben a mókában…
Megint rettentő nehéz dolgom lesz, ha a szokásos év végi összesítéskor csupán egy koncertet választhatok majd 2018 legemlékezetesebb eseményének. A The Night Flight Orchestra show-ját mindenképpen az esztendő csúcspontjai közé sorolom.
FOTÓK: TEPLICZKY PÉTER, MyToucheBlog, további képek ITT.
