„Bármilyen irányban elindulhatunk, legyen az post rock, progresszív vagy esetleg hagyományosabb doom”

While Heaven Wept-interjú

2018. december 20. - magnetic star

whileheavenwept.jpg

Egy korszak ért véget az epikus, progresszív, doomos hatású metal zenét egyedi módon művelő amerikai While Heaven Wept életében. A zenekarvezető, Tom Phillips a közelmúltban a zeneiparból való kivonulás mellett döntött, de aztán belátta, tartozik annyival az európai közönségnek, hogy néhány koncerttel zárja le a Vast Oceans Lachrymose album (a csapat egyik csúcsalkotása) óta érvényes felállás történetét. A történtek háttere és okai, valamint a tagságnak a jövőre vonatkozó tervei mind kiderülnek az alábbi beszélgetésből, amelyre a würzburgi Hammer Of Doom fesztivál második napján, a While Heaven Wept fellépését követő napon került sor Tom és három társa – azaz a hat muzsikus közül négy – részvételével.

2011-ben volt egy fellépésetek Budapesten. Emlékeztek még az eseményre?
Rain Irving (ének): Csodálatos volt! Nem tudtuk, mire számíthatunk, aztán számomra az lett a legjobb az akkori Metalfest bulik közül.
Tom Phillips (gitár): Ismertük Márkot, aki a Psychedoomelic Records kiadót vezette (Hegedüs Márk), meg a Mood zenekart. Azon kevés banda egyike voltak a 90-es években, amelyek ezt a zenét játszották. Mint Németországban a Dawn Of Winter. Ma már rengeteg csapat nyomul, mi viszont még mindig a régieket szeretjük igazán. A mostaniak között is vannak kiválóak, tegnap az Apostle Of Solitude remek volt, és a Smoulder buliját is élveztem, velük tegnap ismerkedtünk össze. De amit igazán várunk, az a Pale Divine fellépése, mert a legelső While Heaven Wept koncerten ők voltak a nyitózenekar. Németországban ez lesz az utolsó bulink a While Heaven Wept jelenlegi felállásával, és amilyen kicsi a világ, a Pale Divine itt is játszik! Meg hát ott a már említett Dawn Of Winter, akikkel szintén koncerteztünk együtt a több mint húsz év alatt, akárcsak a Mooddal, a Mirror of Deceptionnel, a valamivel később érkező Warninggal, a Solstice-szal, és a hasonló bandákkal.

Milyen érzések munkálnak bennetek most, hogy már elbúcsúztatok a német közönségtől?
Rain: Klassz buli volt. Jól éreztük magunkat a színpadon, és a közönségtől is nagyszerű visszajelzéseket kaptunk. Hihetetlen koncert volt, amely a szeretet és a tisztelet jegyében zajlott. Az emberek tele voltak szenvedéllyel, nagyra értékelik és megbecsülik a zenét, én pedig a színpadon állva úgy éreztem, visszaadunk nekik valamennyit ebből a megbecsülésből. Én legalábbis ezt éreztem ott fent állva, ezt az elmélyült kapcsolatot a közönséggel. Emellett óriási volt a fivéreimmel és a nővéremmel együtt játszani. Viszont semmit nem vettünk biztosra mindebből, hiszen ki tudja, talán tényleg az utolsó alkalom volt… A lényeg, hogy egészen különleges volt ez az egész számomra.
Scott Loose (gitár): Rendkívül kritikusak vagyunk önmagunkkal szemben, ami a pontos játékot és összjátékot illeti. Most viszont nem foglalkoztunk ezzel. Egyedül az számított, hogy élvezzük a bulit az abból áradó energiát. Én így emlékszem vissza rá, még ha voltak is jobban sikerült koncertjeink, mint ez a tegnapi.
Jim Hunter (basszusgitár): Imádjuk a Hammer Of Doom fesztivált és az itteni rajongókat. Talán ez a kedvenc bulim mind közül, erre a fesztiválra jövök a legszívesebben. Olli (Oliver Weinsheimer, a szervező) nagyon odafigyel a zenekarunkra, és megbecsül bennünket. Érezzük a törődést, és nagyra értékeljük. Felléptünk itt 2010-ben, 2011-ben és 2013-ban is. 2010 volt a Triumph : Tragedy : Transcendence koncertalbumunk éve (ez az anyag is a H.O.D.-on került rögzítésre – a szerk.), aztán eljöttünk a Fear of Infinity lemezzel, 2013-ban pedig úgy játszottunk főbandaként, hogy nem tudtuk, lesz-e még valaha lehetőségünk erre. Az is emlékezetes volt, de most megint rátettünk egy lapáttal. A múltkor több lassabb, doomos számot játszottunk.
Scott: Ezúttal viszont már a legutóbbi albumunkról, a Suspended at Aphelionról is, méghozzá az első alkalommal. Egészen az utóbbi pár hétig elő se szedtük a zenekarral!
Tom: Nos, én még mindig próbálom feldolgozni a koncerten átélteket. Remek buli volt, nagyszerű érzést adott az energia, amely körülvett bennünket, és úgy vélem, többnyire mi is jól játszottunk. Igaz, hogy a színpadon alig hallottunk valamit, és fáradtak is voltunk, mert előtte uszkve egy óránk volt pihenésre.

Tegyük egyértelművé mindenki számára: a zenekar végleges búcsúja ez, vagy a Vast Oceans Lachrymose felállásé?
Rain: A zenekarnak nincs vége, hiszen Tom Phillips lélegzik és él. Márpedig amíg ő lélegzik és él, addig a zenekar koncepciója és irányvonala is létezni fog. Hogy milyen irányt fog venni ezután, azt egyelőre nem tudjuk, de ha lesz újabb albumunk, akkor én készségesen felajánlom, hogy részt veszek az elkészítésében. Gondolom, Jim is. Szóval nem tudjuk még, hogyan alakulnak majd a dolgok. Egyelőre a még hátralévő koncertek a legfontosabbak.
Tom: Ez itt a Vast Oceans Lachrymose felállás vége. Amíg én lélegzem és zenélek, az együttes is létezni fog. Pillanatnyilag nincsenek terveim, de rengeteg rögzítésre váró zeném van, és nem is nyugszom addig, amíg elkészülnek a felvételek. Az egyik dolog, amelyet be kellene fejezni, a Fear of Infinity és a Suspended at Aphelion közötti albumnak a befejezése. Ha ezt megvalósítjuk, mindenkinek világosabb lesz, hogyan jutottunk el az egyik lemeztől a másikig. A másik anyag a Suspended at Aphelion utáni időkből származik, és értelemszerűen fontosabb is számomra, hiszen ma is közelinek érzem magamhoz a S.A.A. albumot. Folyamatosan fejlődtünk az előző anyaghoz képest, és határozottan kijelöltem az irányt, de aztán bonyodalmak adódtak... Szóval valami biztosan történni fog, csak még nem tudom pontosan, mi. Azt sem, kivel fogom megcsinálni. Lehet, hogy a Vast Oceans Lachrymose tagságból csatlakoznak majd páran, legalábbis a felvételek egy részében. Ezen túlmenően viszont az a lényeg, hogy olyan emberekre van szükségem, akikkel könnyű turnézni. Jimmel ketten egy életre elköteleztük magunkat a zene mellett, úgyhogy hasonlóan elszánt arcokat keresünk. Olyanokat, akik felkészültek az utazó életmódra.

Minek a hatására született meg a döntés a változásokról?
Rain: Na, hát ez itt a nagy kérdés. Szerintem leginkább a banda egyes tagjaival, azok saját életével függ össze a dolog. Ők már nem állnak készen a folytatásra, nem tudnak vállalni bizonyos dolgokat. Márpedig ha nincs meg a hat kellően elkötelezett ember, akkor ideje kigondolni egy B tervet a továbblépés érdekében. Hogy mi lesz ez a B terv, most még nem tudni…

while_heaven_wept_1.jpg

Tom, miután részedről a fentiek alapján nincs szó végleges visszavonulásról, továbbra is ragaszkodsz majd a While Heaven Wept névhez?
Tom: Leginkább ebben gondolkodom. Ne felejtsd el, hogy a While Heaven Wept már húsz évvel a Vast Oceans Lachrymose felállás előtt is létezett, és nem ez az első alkalom, amikor cserélődik a tagság. Valószínűleg megmarad a While Heaven Wept név, de csak akkor, ha ott lesz a muzsikában a While Heaven Wept érzés. Az új zene éppenséggel másmilyen is lehet, ezt most még nem tudom. Az azonban nem kérdéses, hogy a köztes album While Heaven Wept néven fog kijönni. Részben a már említett egyéb anyag is ehhez a vonalhoz sorolható. Sőt, a 80-as évek végéről is maradt négy vagy öt dal a fiókban, ezeket még csak fel sem vettük.

A koncert programját milyen koncepció alapján állítottátok össze?
Rain: A banda minden egyes időszakát szerettük volna méltó módon megidézni. Egyedül a Fear of Infinity maradt ki, ami szintén szándékolt húzás volt. A Suspended at Aphelionról eddig sosem nyomtunk semmit, és hát mégiscsak a Hammer Of Doomon vagyunk, úgyhogy a V.O.L. és az Empires lemezekről többet játszottunk. Így volt a legésszerűbb a dolog, és így tudtuk a legjobban felépíteni a programot. Tom állította össze a műsort az alapján, ami szerintünk a leginkább idevaló. A megfelelő dalokat akartuk összeválogatni, és szerintem sikerült is.

A mostani bulikról készül esetleg felvétel egy koncert DVD-hez?
Tom: Sokan kérdeztek már erről, és nem vagyok ellene. Ami azt illeti, épp most szóltak nekem arról, hogy Görögországban egy stáb dokumentumfilmet készít majd, és fel fogják venni hozzá a teljes koncertet is. A kiadónak nincsenek ilyen tervei, de annyi biztos, hogy mindent rögzítünk majd, amit csak tudunk, és reméljük, ki tudunk hozni belőle valami jót.
Rain: Nem tudom megmondani, melyik magazin vagy TV műsor csinálja, de meg fogják csinálni. Azt sem tudom, kiadják-e majd ennek az athéni bulinak a felvételét. Viszont a T.T.T. szerintem remek koncertkiadvány volt, és szerény véleményem szerint egy jól sikerült élő anyag után fölösleges újabbat kihozni.
Jim: Főleg ha 90%-ban ugyanazok a dalok szerepelnének rajta (nevet)! Mi nem a Manowar vagyunk, akik minden élő albumukra ugyanazt a húsz nótát rakják fel.

Ezek szerint Németországban és Görögországban játszotok a legszívesebben?
Rain: Abszolút. Ezek az országok nagyon régóta támogatják a While Heaven Weptet. Már akkor a zenekar mögött álltak, amikor a legtöbben közülünk még nem is játszottak benne! Rangsorolni nem tudnám a kettőt, de úgy érezzük, itt a legszilárdabb a rajongói bázisunk. És Hollandiát is ide sorolom, ott szintén szép számmal vannak követőink egy ideje.

Az Államokban is lesznek hasonló búcsúfellépéseitek?
Tom: Nem, mert a While Heaven Wept elsősorban az európai közönség kegyeit élvezi. A zenénk is Európában, illetve Dél-Amerikában került teljes egészében kiadásra. Az Egyesült Államokban egyedül a Fear of Infinity lemezünk jelent meg. Soha nem összpontosítottunk igazán az USA-ra, a zenénk nem amerikai módon szól, nem is nagyon illünk az ottani zenei világba. Közel egy hete tartottunk egy nyilvános próbát a suliban, ahol tanítok. Eljöttek a tanítványaim és a szüleik, na meg a zenekar néhány közeli barátja. Szerintem ezen felül már nem is csinálunk mást az Államokban. Persze ott is vannak rajongóink, de az ország annyira nagy, hogy ott, mondjuk, a Hammer Of Doom közönsége mintegy hatezer kilométernyi területen elszórtan élne. New Yorkban lennének pár százan, Kaliforniában is pár százan, de nincs annyi nagy fesztivál, mint itt. A progresszív vagy doomos zenék, meg a metal többi hasonló alfaja számára legalábbis nincs. Azt hiszem, a ProgPower USA a legjelentősebb ilyen jellegű esemény, és azon is nagyjából nyolcszáz fő jön össze. Ahhoz is hosszú éveknek kellett eltelnie, hogy ekkorára nőjön az a fesztivál, és ezzel már sikeresnek mondható. Ami viszont a doom metalt illeti, minden bulira ugyanaz a két-háromszáz ember jár. Még olyan eseményekre is, amikor harminc vagy negyven zenekar játszik. Sőt, lényegében ezeknek a bandáknak a tagjairól van szó (nevet). Szóval nálunk kicsit más a helyzet… A Maryland Deathfest már nagy fesztiválnak számít, arra több ezren járnak, de ilyen rendezvényből nincs túl sok, úgyhogy a mai fellépők bármelyikének nehéz dolga lenne, ha sok embert próbálna bevonzani egy helyre. És ez még az olyan bandákra is igaz, mint a Hammerfall vagy a Nightwish, holott errefelé ők a komoly nevek közé tartoznak, és hatalmas helyeken játszanak! Az Államokban ezzel szemben az ehhez (a würzburgi Posthalle, a Hammer Of Doom helyszíne – a szerk.) hasonló nagyobb klubokban tudnak koncertezni, durván kétezer ember előtt. A világ minden táján vannak szenvedélyes rajongók, viszont ahol földrajzilag ennyire elszórtan élnek, ott borzasztóan nehéz őket összehozni.
Jim: Nálunk kimondottan trendkövetők az emberek, szívesebben követik a divatos bandákat. Az európaiaknál ezzel szemben alap a zene szeretete. Kevésbé diszkriminatívak, nyitottabbak, és élvezik az élő zenét.
Rain: Csatlakozom Jimhez, de ez nem tiszteletlenség részünkről, hiszen magunk is amerikaiak vagyunk, ott is vannak rajongóink, és őket is szeretjük, de csodálatos dolog átkelni az óceánon, és az ittenieknek zenélni.

Hogyan foglalnátok össze a zenekar fejlődését az együtt töltött évek alatt, és melyik időszakra gondoltok vissza e legszívesebben?
Rain: Jómagam 2007-ben csatlakoztam, amikor éppen a Vast Oceans Lachrymose demói készültek. 2007 előtt pedig már hatalmas rajongója voltam a bandának. Ez az egész dolog volt csodálatos számomra. Ha jól emlékszem 2011-ben turnéztunk Európában a leghosszabb ideig.
Jim: Vagyis a Metalfest fesztiválturné idején, amikor eljutottunk Magyarországra és a Cseh Köztársaságba is.
Rain: Szóval nekem alighanem az volt a csúcs, mert folyamatosan tudtunk koncertezni. Ráadásul testvéreink, a Primordial társaságában turnéztunk, és ott volt velünk az Alcest is.
Jim: Én 1999-ben érkeztem, és számomra a V.O.L. album volt a legnagyszerűbb dolog. Az, ahogyan az egész összeállt. Néhány évvel korábban vettük fel az anyagot, és akkor még csak instrumentális formában létezett, de aztán megtaláltuk Raint. Ő felénekelte a dalokat, és egyszerre létrejött az a zenekar, amely most is vagyunk. Ott volt a kezemben a lemez, és el sem akartam hinni. Éveken át hallgattuk a nyers felvételeket, és el voltunk ájulva, mennyire jók, miközben reménykedtünk, hogy egyszer be is tudjuk fejezni… Aztán befejeztük, és olyan lett, amilyennek megálmodtuk.
Scott: Én valamikor 1998 táján kerültem a csapatba. Még középsuliba jártam, amikor elkezdtünk jammelni Tommal. A Vessel volt az első dal, amelyet megtanultam még 1994-ben, merthogy a riffje már olyan régóta megvolt. Nem neveznék meg kedvenc időszakot, mindig is jól éreztem itt magam.

while-heaven-wept.jpg

Tom, a zenekar Facebook oldalán nemrég külön bejegyzésben emlékeztél meg egy Dave „Sacrface” Castillo nevű barátodról, aki pár nappal ezelőtt hunyt el. Ki volt ő?
Tom: Az utolsó időkben a Deceased nevű virginiai thrash / death metal csapatban dobolt, de Jimmel is játszott együtt az October 31 tagjaként, és volt egy Hatred nevű saját együttese is. Valóban pár napja hunyt el, úgyhogy nem tudjuk még a pontos részleteket. Annyi derült ki, hogy a családjával volt El Salvadorban, ahonnan származik. Valószínűleg vízbe fulladt. Ennyi információnk van jelenleg. Végtelenül szomorú ez, mert annyira jó ember volt. A While Heaven Wept korai időszakában ugyanazokon a helyeken játszottunk és lógtunk együtt. Észak-Virginiában, Washington városában és Marylandben akkoriban igen erős volt az underground metal színtér, különösen ami a death, black, doom és thrash metalt illeti. Népes közösséget formáltunk. Azok is gyakran ezekből a bandákból toboroztak zenéstársakat, akik másfajta metalt akartak nyomni. Szóval vérfertőző volt az egész, hiszen ugyanazok a srácok játszottak különbözőfajta muzsikát különböző zenekarokban, mert, teszem azt, valamelyik gitáros ki akarta próbálni magát más stílusban is. Dave a tágabb értelemben vett családunk része volt. Sosem tartozott a While Heaven Wept tagjai közé, de rengeteget lógtunk vele a helyi klubokban.

Hangmérnökként és producerként közreműködtél a Walpyrgus tavalyi albumán, sőt billentyűztél és gitároztál is rajta. Az ő dobosuk, Carlos Denogean is alig néhány hónapja halt meg. Alig múlt harminc éves…
Tom: Igen. Iszonyatosan durva ez az év, hiszen elment Mark Shelton (Manilla Road) és Anthony Bourdain is, akire szintén felnéztem. Bár nem zenélt, de mégis rocksztár volt. Ő tanított meg arra, hogy utazó legyek, ne turista. Carlos halála is megrázott, hiszen egy makkegészséges srác volt. Úgy tudom, aneurizma okozta a halálát. Arra készültünk, hogy megírjuk a következő Walpyrgus albumot, és most próbálunk magunkhoz térni a sokkból. Így nem is tudom, mi lesz a zenekar jövője. Én ugyan nem vagyok a banda tagja, de az én munkám is benne van. Húsz éve együtt játszottam Scottal (Waldrop) a Twisted Tower Dire-ban. Annak a csapatnak én voltam az eredeti énekese. Azóta is eszembe jutott néha, mi lett volna, ha az a tagság együtt marad, vagy továbbra is együtt ír számokat – és nem is voltam egyedül ezzel… Elsősorban ezt valósítottuk meg a Walpyrgusszal, másodsorban pedig Scott sosem volt képes olyan Twisted Tower Dire albumot összehozni, amely végre valóban úgy szól, ahogyan ő szeretné. Volt úgy, hogy a producer erőltette rá az akaratát túlságosan is, mint, mondjuk, Piet Sielck az Iron Saviorból. Ő is kialakította a rá jellemző hangzást és produceri technikát, és a vele készült Crest of the Martyrs úgy szól, mint az Iron Savior, nem pedig úgy, mint a Twisted Tower Dire. Persze ettől még nem szól rosszul, nehogy félreérts. Az utána következő albumokon meg hol a produkció sántított, hol az egyes tagokkal adódtak gondok… Szóval Scott vetette fel, hogy dolgozzunk együtt a Walpyrgus anyagán, és szabad kezet adott nekem, azaz úgy dolgozhattam, mintha egy While Heaven Wept lemezt készítenék. Rengeteg dolgot kellett újravennünk, az énekfelvételeknek kétszer vagy háromszor szaladtunk neki. A hangmérnöki munkából is rendesen kivettem a részemet, a basszust velem rögzítette Jim. Vagyis erre a „mi lett volna, ha…” kérdésre ad választ az album. Manapság is élvezettel hallgatom. Ugyanazzal a komolysággal készítettük, amilyenre az emberek a zenémmel kapcsolatban asszociálnak. Ugyanakkor szórakozásból csináltuk. Javarészt jól is szórakoztunk. A produkciós része, mondjuk, nem volt az a kifejezett móka és kacagás. A dob editálása például igen aprólékos meló. De még ezért is bőven kárpótolt, amikor hallottam, ahogy összeállt a többi részlet. Emlékezetes, könnyen megjegyezhető nóták születtek. A folytatást illetően azonban bizonytalanok vagyunk, még most is agyalunk rajta. Fájdalmas dolog olyan valakit elveszíteni, aki ennyire a zenekar részévé vált, és aki ennyire jó ember. Carlos nem játszott a lemezen, viszont a bulikon hihetetlenül súlyosan játszott. Néhol talán egyszerűsített a témákon, de egyúttal be is durvította ezeket. A barátunk volt. Kemény dolog, hogy a barátaink és példaképeink sorra távoznak idő előtt, ráadásul ennyire rövid időn belül! Felfoghatatlan! Ezért is határoztam el, hogy bizonyos zenekarokat muszáj lesz megnéznem. Manapság rengetegen turnéznak, mivel a lemezeladásokból már nincs jelentős bevételük. Szóval úgy voltam és vagyok vele, hogy látnom kell az olyan idősebb előadókat, mint David Gilmour, Roger Waters, a Black Sabbath, a Rush vagy az Electric Light Orchestra, mert hamarosan eljön az idő, amikor már nem lesz rá lehetőség. Ezek az emberek már a hetedik X-et tapossák, úgyhogy sosem lehet tudni… Nyilván sok más banda is van, akiket meg szeretnék nézni, de az anyagi lehetőségeim sem végtelenek, és azokat sorolom előre, akiket ha most kihagyok, akkor talán nem lesz több alkalmam látni. Elvileg jómagam is kivonultam már a zeneiparból több mint egy éve. Elég volt a szerződésekből, a határidőkből, az efféle nyűglődésből. Később persze rájöttem, hogy sok embertől kellene illő módon elbúcsúznom, ideértve a zenésztársaimat is. Egyszer élünk és ki tudja, mit hoz a holnap…

Mi vagy ki fog a legjobban hiányozni nektek az életetek eddigi szakaszából?
Rain: Még nem tudjuk. Mindenesetre, ha csak egy ember is kicserélődik egy zenekar tagságában, máris más lesz az egész. Pláne ha három. Éppen amiatt, hogy más lesz minden, kicsit tartok a dologtól, sőt félek tőle, hiszen mindenkit imádok ebből a társaságból. Ha idekerül egy új gitáros, énekes vagy dobos, azzal mindjárt más dimenziót ölt az egész. Nekem ez a While Heaven Wept fog hiányozni. Az egyetlen, amelyet ismerek, amelyben 2007 óta játszom. Éppen ezért nekem ezek a srácok jelentik a While Heaven Weptet, és ha a felállás megváltozik, az szerintem mindenki számára komoly változással jár majd.
Tom: Minden bizonnyal Rain... De a viccet félretéve, az az érdekes, ahogyan a körülmények változtak. A srácok vettek rá erre az utolsó körre, én pedig rádöbbentem, hogy nekem a zene jelenti az életet. Szóval történhet bármi, folytatni fogom a zenélést. Inkább arról tudnék beszélni, hogy mi az, ami nem fog hiányozni. A nyomás, a határidők, meg az, hogy a kiadó emberei okoskodjanak bele a zenémbe. Ezeknek a dolgoknak semmi közük nincs az önkifejezéshez, a zene lelkéhez, pusztán üzleti kérdésekről van szó. Hiába, ha az ember zenekarban játszik, akkor nem árt tisztában lennie a dolog üzleti oldalával is.

Valóban volt olyan időszak a While Heaven Wept pályájának, amikor túl nagy kiadói nyomás alatt álltatok?
Tom: A Fear of Infinity időszaka volt ilyen. Mindentől és mindenkitől függetlenül akartuk elkészíteni a lemezt, de aztán képbe került a Nuclear Blast, és meghatározott egy megjelenési időpontot. Kikötötték, hogy ha nem tartjuk magunkat ehhez, akkor csak hónapokkal később jöhet ki az album. Akkorra viszont már le volt kötve jó pár fellépésünk, köztük az a bizonyos magyarországi koncert is. Ráhajtottunk, hogy a Fear of Infinity időben megjelenjen és eljusson az emberekhez, de az ebből adódó nyomás az egyes döntéseinkre is hatással volt. Én személy szerint még egy kicsit többet foglalkoztam volna a lemezzel. Tökélymániás arc hírében állok… Szóval akkor bizony éreztük a nyomást. Húsz nappal a határidő letelte után adtuk le az anyagot a kiadónak, és még akkor is szükségünk lett volna további egy hétre, de odáig fajultak a dolgok, hogy a helyettes igazgató szólt rám. Azt mondta, azonnal kell neki a lemez, különben fél évvel eltolódik a kiadása. Így viszont már a turné rovására ment volna a dolog a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt. Akkor tényleg azt éreztem, hogy kicsúszott a kezemből az irányítás. Ráadásul a cég ragaszkodott ahhoz, hogy single-ként kihozza a Destroyer of Solace-t, amit én elleneztem, mert ez az egyik legkevésbé tipikus dalunk. Számomra egyedül a Finality jöhetett volna szóba, mert az a While Heaven Wept igazi arca, de tisztában voltam azzal is, hogy az a leghosszabb szerzemény az albumon, úgyhogy a kiadó nem hagyta volna jóvá. Ha akkor is a Cruz Del Sur kiadóval dolgozom, vagy ha a független kiadás mellett döntöttem volna, akkor csak azt az egy dalt jelentetem meg. Sőt, ha megmásíthatnám a múltat, akkor a többi dalt inkább kislemezek B oldalára tartogatom.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a Fear of Infinity albumot kedveled a legkevésbé a zenekar munkásságából? Ezért nem játszottatok róla tegnap?
Tom: A lemez hét dalából négyhez tudok kötődni. Szerettem volna ezekre sort keríteni, de a programunk így is elérte a két órát, ami egy fesztiválon borzasztó hosszú. Egy huszonkilenc éves pályafutás minden korszakát megidézni és egyben minden rajongó elvárásainak megfelelni igen nehéz feladat. Egyesek a progresszívebb dolgainkat kedvelik jobban, mások meg a korai, doomosabb időszakunkat. És van olyan is, amihez én ragaszkodom. A Suspended at Aphelionről mindenképpen akartam játszani, mert ez az album áll a legközelebb hozzám. Érdekes ez az egész, mert a Fear of Infinity nem a kedvencem, míg a Suspended at Aphelion adja a legpontosabb képet a bandáról szerintem. Amellett pedig ott vannak azok a nótáink, amelyeket feltétlenül műsorra kellett tűzni. Olyan elképzelésem is volt, hogy minden lemezről legalább egy-egy dalt nyomunk. Azt még hozzáfűzném a Fear of Infinityvel kapcsoltban, hogy annak az anyagnak a nótái a Finality kivételével már a Vast Oceans Lachrymose idején megvoltak, vagyis eredetileg arra a korongra kerültek volna fel, csak éppen a The Furthest Shore-ból ilyen epikus számmá terebélyesedett, és kiszorította ezeket, mert önmagában kitöltötte a lemez egyik oldalát. Úgy gondolom, végül sikerült átfognunk a csapat teljes életútját. A Sorrow of the Angels, ha úgy tetszik, az első fejezet kezdetét jelentette, és a Lovesongs of the Forsaken dalai is ugyanabból az időszakból származnak. Ezután következett az Of Empires Forlorn, a Vast Oceans Lachrymoses, a Fear of Infinity, és persze a Suspended at Aphelion. Bár nem tudatosan raktuk így össze a műsort, de fordított időrendi sorrendben jöttek a dalok egymás után. Egészen eddig a pillanatig bele se gondoltam, de nagyjából így állt össze a program, vagyis a legutóbbi nótákkal kezdtük, és a legrégebbiekkel zártuk.

Már kezdetben tudatos elhatározás volt, hogy ilyen legyen a While Heaven Wept muzsikája?
Tom: Az első időkben egy Polaris nevű csapatban játszottam Chris Galvannel, a másik alapítóval. Direkt, hagyományos metalt nyomtunk, némi tharsh beütéssel, nagyjából mint a Metal Church vagy a Feel the Fire korszakbeli Overkill. A képességeink persze igen behatároltak voltak, de rengetegfajta zenét hallgattunk: Sztravinszkijtól a Candlemassen át egészen a Coronerig és a Voivodig mindent. Szerettünk volna ebből többet beépíteni a saját dolgainkba, zeneileg ez motivált bennünket akkoriban. Így is tettünk kezdettől fogva. Később, az első szakításom után viszont már inkább a muzsika érzelmi töltete nőtt. A középiskolai évekről van szó, amikor az ember még javában gyűjti az élettapasztalatokat, miközben a banda formálódik és fejlődik. Utána már szint minden belefért. Amit hallasz, az jött belőlünk. Ez volt mindannak az ötvözete, ami zeneileg belém ivódott az évek során. Hogy tudatosan alakult-e így? Nem. Néha azt sem tudom, honnan származnak egyes ötleteim. A Suspended at Aphelion idején olyan témáim születtek, amelyekről fogalmam sincs, minek a hatására jöttek elő. Azt beismerem, hogy átvettem bizonyos elemeket olyan kortárs kelet-európai klasszikus zeneszerzőktől, mint Arvo Pärt vagy Gorecki. Nyilvánvaló, hogy hallgattam ezeket az észt és lengyel művészeket, ami le is csapódott bennem, de nem volt tudatosság a dologban.

while_heaven_wept_2.jpg

Elmondható, hogy a Vast Oceans Lachrymose korabeli tagság a kedvenc felállásod? Velük volt a legkönnyebb dolgozni? Már csak azért is, mert az általad is említett számos tagcsere után ez a formáció kimondottan hosszú ideig maradt együtt.
Tom: A Vast Oceans Lachrymose tagság zöme a Sorrow of the Angels album után, 1998-ban érkezett, amikor éppen a lemezbemutató koncertekre készültünk. Ekkor csatlakozott Scott, Michelle és Jim. Trevor 2004-ben, Rain pedig 2008-ban szállt be. Sok évig tartott, mire megtaláltam a megfelelő zenésztársakat, habár a többségükkel együtt nőttem fel. Trevor, Michelle, Rain és jómagam ugyanabba a középsuliba jártunk. Hogy velük volt-e a legkönnyebb együtt dolgozni? Igen is, meg nem is. Igen abban az értelemben, hogy milyen kölcsönhatás alakult ki közöttünk az együtt töltött idő alatt. Szinte telepatikus úton kommunikáltunk egymással. Az utóbbi időben persze már nem annyira, hiszen ezelőtt utoljára öt éve voltunk együtt egy helyen, előtte viszont nagyon is. Rengeteget tudtunk rögtönözni, és volt valami egészen különleges abban, ahogyan játszottunk. Ugyanakkor nehéz dolgunk is volt, mert ahhoz, hogy együtt legyen minden zenész, akire szükség van ehhez a muzsikához, és akire bizton számíthattam, kompromisszumokat kellett kötnünk. Ők családos emberek, más bandákban is játszanak, saját életútjuk van… Ez rettenetesen megnehezítette a zenekar létezését, és bizony ez is nagyban közrejátszott a mostani változásokban. Nem fair dolog, hogy Jimnek vagy nekem félre kell tennünk bizonyos dolgokat, vagy ajánlatokat kell visszautasítanunk. Egyfolytában kapunk ugyanis ajánlatokat, és igen sajnálatos, ha ezek közül kénytelenek vagyunk visszautasítani valamelyiket. Amikor a mostani turnét terveztük, volt olyan lehetőség, hogy huszonegy bulit kössünk le, számos országban. Talán Magyarország is ezek között volt. A többieknek azonban csak korlátozott ideje volt, vagy nem is szerették volna megcsinálni. Szóval kezdett problémássá válni számomra a dolog. Nem egyszerű ám a kulisszák mögött a menedzseri feladatokat ellátni, a banda üzleti dolgaival foglalkozni és a média-felületeket kezelni, miközben a zene java részét is én írom. Nem szólva a turnészervezésről. Iszonyatosan fárasztó és időigényes tud lenni ez az egész. Ha pedig hirtelen vissza kell lépnünk, mert valahol nem tiszta az ügy háttere, vagy esetleg valaki rájön, hogy túl sok időt töltene a családjától távol, az dühítő. Márpedig ilyenfajta kötélhúzásra igen gyakran került sor, és egyre rosszabbra kezdett fordulni a helyzet. Az ezzel járó kiábrándultság végül oda vezetett, hogy most már a lehető legkényelmesebben akarok intézni mindent az életben. Ha mindenki rábólint valamire, akkor remek, hajrá!.. Nem szeretnék már a legutolsó apró részlet miatt is vitázni. Olyan arc vagyok, akinek nem gond, ha a kisbuszban kell aludnia, és éjszakába nyúlóan is szívesen vezetek, akár tíz órán át, bárhová, bármikor, bármekkora közönség kedvéért. Nem számít, hogy tízen vagy tízezren vannak. Zenész vagyok, az életem a zenéről szól, és bármennyire örömteli dolog tanítani, szívesebben játszom a saját zenémet. Muszáj csinálnom, de élnem kell a magam életét is. Részben emiatt döntöttem a visszavonulás mellett, hiszen feláldoztam a saját életemet, és elestem néhány jó álláslehetőségtől is. Jelenleg egy kis lakást bérelek, nincs saját házam. De hát tulajdonképpen én hoztam ömmagamat ebbe a helyzetbe. Kötöttségek nélkül zenélhetek, viszont nincs is az életemben semmi más.

Mire számíthatunk tőletek a közeljövőben?
Jim: Folyamatosan fogok zenélni különböző bandákban. Nekem ebből sosem elég! A Twisted Tower Dire-nak jövő év márciusában jön majd az új lemeze, igazán jó kis anyag lett! Totál metal! Az a fajta zene, amelyet imádok döngetni a kocsiban. Remélem, mindenki másnak is éppúgy be fog jönni.
Scott: Tagja vagyok a Brave nevű zenekarnak, amelyben a nővérem billentyűzik, a férje dobol, és ez a srác (Rainre mutat) is énekel rajta (mindannyian tagjai a While Heaven Wept utolsó felállásának is – a szerk.). Épp most készültünk el az új albumunkkal, valamikor 2019 januárjában fog megjelenni. Nekem most ez lesz a legfontosabb, koncertezni is szeretnék majd a lemezzel, és talán Rain is elénekel majd velük pár dalt.
Rain: Családos ember vagyok, gyermekeim is vannak. Már várom, hogy visszatérjek hozzájuk, viszont a zene ugyanúgy fontos marad számomra. Mint mondtam, ha lesz új While Heaven Wept lemez, akkor készséggel vállalom, hogy énekelek rajta. Innentől kezdve valószínűleg többet fogok stúdiózni, mint koncertezni, de azért mindig tudok időt szakítani egy-két fellépésre is. Van egy mellékprojektem, amelyről most még senki nem tud, annyit azonban elárulok, hogy technikás death metal lesz, tiszta énekkel, hörgés nélkül. Továbbra is dallamosan fogok énekelni, csak Obscura jellegű, metalos alapokra. A felvételeket már el is kezdtük, és jövő nyárra talán már kialakul valami… Alig várom, hogy nekilássunk, mert ilyesmit magam sem hallottam még. A többiek fiatalabb gyerekek, és igen tehetségesek. Nagyon lelkesít, hogy valami olyat csinálhatok, ami nem szokványos. A srácok különböző zenekarokban játszanak, és hát most nekem is lesz egy új bandám… Visszatérek a családomhoz, a munkámhoz, a normalitáshoz, de addig ezt is ki fogom élvezni, amíg még tart. Előttünk van még néhány koncert, úgyhogy totálisan fel vagyok pörögve, és örülök, hogy itt lehetek a fivéreimmel és a nővéremmel együtt.
Tom: Még azelőtt elkezdtem rögzíteni bizonyos ötleteimet, mielőtt elkezdtem volna dolgozni a Walpyrgusszal. Ezek voltaképp nem is pusztán ötletek, hanem konkrét témák. Rögtönzött dolgok, amelyek az adott pillanatban jellemző érzéseimet örökítik meg. Semmi bonyolult hangszerelés, semmi túlagyalás, csak bekapcsoltam a számítógépet, és már indult is a felvétel. Lényegében szólóprojektként indult az egész, és még lehet is belőle valami. Leginkább dark, ambient beütésű dologra kel gondolni. Egy ideje azt is tervezem, hogy megcsinálom az egyes While Heaven Wept anyagok nagyzenekari változatát. Egyes dalok, mint a Thus with a Kiss I Die vagy a The Drowning Years valósággal kínálják magukat erre, akárcsak a Finality vagy a Suspended at Aphelion a kései munkáink közül. Igazából ez mind klasszikus zene, csak rockos hangszerelésben. Én pedig a hagyományos megközelítés jegyében ki fogom iktatni a rock hangszereket. Marad a nagyzenekari hangzás, esetleg eltérő ellenpontozást adok hozzá itt-ott, az énekdallamokat átírom oboára, fuvolára vagy hegedűre. Szóval ilyen céljaim vannak. Valamin mindenképp dolgozni fogok. Egyébként most már olyan helyzetben vagyok, hogy bármit megcsinálhatok a While Heaven Wepttel. Emiatt volt felszabadító a Fear of Infinity vagy a Suspended at Aphelion album elkészítése a Vast Oceans Lachrymose után: az egyes lemezeink igen sokban különböznek egymáshoz képest, így az emberek szerintem nem is készülhetnek fel arra, mi lesz a következő lépésünk. Súlyos lesz, dallamos és érzelmileg bizonyára felkavaró, de ebbe azért elég sok minden belefér… Bármilyen irányban elindulhatunk, legyen az post rock, progresszív vagy esetleg hagyományosabb doom – minden ajtó tárva-nyitva áll…

While Heaven Wept Facebook

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7114502458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum