A '80-as évek elején a thrash nagy hullámából sok zenekar kezdte pályafutását jobbnál jobb bemutatkozó albumokkal, majd egy részük látványosan felívelő karriert futott be, ugyanakkor hosszú listát lehetne írni a kellőképpen soha el nem ismert zenekarokról is, és ezen a listán előkelő helyet foglalna el a phoenixi Flotsam and Jetsam.
A '86-ös debütalbum sikere után úgy látszott, hogy szép jövő előtt áll a zenekar és végre lendületet kapnak, a lemez jól fogyott, a rajongóktól és a szakmától pedig egyaránt csak elismerést kaptak, később mégis a harmadvonalba szorultak. Most, több mint 30 év után kultstátusnak örvendenek és töretlenül kitartanak a NWOBHM által befolyásolt thrash metal mellett.
Karrierjük során számtalan tagcserén esett át a zenekar, legutóbb a dobosuk, Jason Bittner igazolt át az Overkillbe (a helyére Ken Mary került), mégis nagyszerű, jó minőségű zenét adtak ki minden albumon, amelyeken alig van töltelékanyag. Az első két albumuk, a Doomsday for the Deceiver és a No Place for Disgrace klasszikusnak számít, tiszta, nyers thrashként, és jó példa ugyanerre a The End Of Chaos is.
Nincsenek balladák sem akusztikus intrók, attól a pillanattól kezdve, hogy a Prisoner of Time berobban előző lemezükhöz hasonlóan a The End of Chaos ugyanazzal thrash hanggal folytatódik, azzal a különbséggel, hogy az előző albumon még fellelhető volt némi heavy/groove metal, ám ez tiszta thrash a kezdetektől a végéig, ami visszavisz a zenekar korai éveihez, de új szintre emelve, a mai elvárásoknek megfelelően.
A Prisoner Of Time nagy sebességgel nyitja meg az albumot, és egyszerre tartalmazza a gyors thrash-t és a gitárdallamokat. Melodikus és szenvedélyes bevezetés után a hallgatót alig hagyják pihenni, mert ezt a tempót tartja az album a továbbiakban is. A Control és a Slowly Insane egyszerűen brutális, nagyszerű énekkel és időről-időre meglehetősen progresszív elemekkel, valamint ragyogó gitárokkal rendelkezik. És itt emelném ki, hogy az egyik dolog, amit különösen élveztem az előző albumon és most is az Eric A.K. Knutson hangja volt, nagyon mély, nagyon erős hangja van és tökéletesen illeszkedik a zenéhez. Biztosan sokat változott az évek során, mivel hangja sokkal alacsonyabb tartományban van és mélyebb is lett, de ugyanazzal az intenzitással mint valaha. Az Architects Of Hate egy autentikus '80-as évekbeli thrash, a Demolition Man igazi rombolás NWOBHM elemekkel, míg a Unwelcome Surprise visszahozza a gyorsaságot és a hihetetlenül jó nyitás után kicsit megidézi a Testament szellemét.
A Snake Eye az album leggyorsabb száma amely úgy hangzik, mint egy thrash metalba oltott szédítően gyors punknóta. A lemez talán egyetlen gyengébb dala a dallamosabb Survive (de ez is csak a többihez képest gyengébb!), aminél megszakad az album lendülete, de Eric A.K. ebben is olyan teljesítményt nyújt, hogy igazából még ez a szám is "megvett". A Michael Gilbert és Steve Conley kettős gitármunkája gyors, feszes, energikus és villámgyors. Gitárjaik progresszív elemekkel is rendelkeznek, progresszív, de anélkül, hogy a lényeg elveszne, ez továbbra is thrash metal! Mellettük Michael Spencer sáros basszushangja (ld. Good Or Bad, amiben óriási a basszus!) és Ken Mary, aki egyértelműen tökéletesen illeszkedik a zenekarhoz, akárcsak komplex játéka, dobjai sem maradhatnak említés nélkül, mert azok is kiválóak!
A lemez egésze egy kicsit csiszoltabb és kevésbé nyers, előnyben részesítették az előző lemez agresszívebb hangzását, így még a legkeményebb thrash-puristáktól is elismerésre számíthatnak. Érettebb, gyakran dallamosabb thrash-stílus, jól megírt dalok, könyörtelen, gyors tempójú, erős thrash metal fantasztikus énekdallamokkal, vagyis a The End Of Chaos lényegében pontosan az, amit a Flotsam And Jetsamtól elvárhatunk. Idén várhatóan nagyon erős lesz a thrash-mezőny, de ennek a lemeznek ott lesz a helye az év végén 2019 legjobbjai között!
