Pénteken az az embert viselő, csontig ható hideg volt, de ez sem állította meg a melodic death superturnét, hogy telt házas bulit varázsoljanak a Barba Negrába. Roppant erős és izgalmas összeállításnak lehettek szemtanúi, akik tiszteletüket tették a bulin. Azért emeltem ki a melodic death jelzőt, mert mindegyik banda magával hordozza a műfaj jellegzetességét, egyedül a Jinjer talán, ami kilóg a sorból. Kakukktojásként az ukrán hardcore/prog metal/djent egyveleg az, amiben csak nyomokban található meg a formula. A német Nailed To Obscurity doom-os, melankólikus képviselő a műfajnak, míg a Soilwork maga a modern melo-death megtestesítője gotherborgi hatásokkal. Az Amorphis-t szerintem senkinek sem kell bemutatnom, bár az ő besorolásuk bonyolult és nem is szeretnék kategorizálni. Színes muzsikájukban helyet kap a folk, a prog és a melodic death/klasszikus death metal. Számomra az egyik leghitelesebb dallamosabb metalt játszó formáció. A négy együttes az új anyagaikat népszerűsítették a turné alatt, hiszen egytől egyig fél évre visszamenőleg kidobtak valamit mostanában.
Cimboráimmal sikerült időben érkeznünk, így egy szám kivételével az egész Nailed To Obscurity bulit végig tudtuk sasolni. A vokálról rögtön az Omnium Gatherum frontemberének a hörgése ugrott be, zenére pedig a Swallow The Sun/October Tide feeling csapott meg. Kimért komor, szomorkás, de dallamos death/doom-ot nyomtak német precizitással, nyugodt és szolid színpadképpel. Révén hogy teltházas volt az esemény, már az előadásuk végére majdnem tele volt a Barba, így nagy megtiszteltetésnek vették, hogy ennyien csápoltak rájuk. A banda új lemeze a Black Frost most jött ki január közepén, így arról nyomtak sok dalt. Bár nem ismerem annyira munkásságukat, meggyőző volt a performansz - lecsekkolok majd pár albumot tőlük az biztos.
Már említettem, hogy kilóg a sorból a Jinjer, bár tudom, hogy egyre népszerűbb banda, furcsállom, hogy pont ebbe a turnéba nyomták be őket, de hát legyen. Jómagam nem vagyok rajongó, sőt a Trivium előtt anno egyáltalán nem tetszett. Nem ismerem a számaikat sem, annyit tudok, hogy feszes a popsija az énekeshölgynek és az összes haverom bele van zúgva. Elsőre nekem az Arch Enemy féle "jó nő a frontemberünk, de zenénk tucat" anomália ugrott be. Viszont most csalódnom kellett, mert irtó jól szólt és nagyon jól használja a hangját a leányzó. Meg nem mondtam volna, hogy a hörgésekért is ő felelős, sőt többet brutálkodik, mint tisztázik. Zeneileg nem az én világon, de objektívan értékelve marha jó kis modern progos muzsikát nyomnak. Kis utánaolvasás során kiderült, hogy nekik is most jelent meg új cuccok, a Micro kislemez.
A Björn Speed Strid által vezetett veterán modern melo-death formáció Soilwork évek óta a színtér büszke és hiteles veteránja, annak ellenére hogy egyre több modern és groove-os hangzást csempésznek a zenéjükbe. A The Living Infinite dupla lemezük óta szerintem igencsak visszatért szívükbe a láng és azóta tartják a szintet a minőség terén. Most megjelent albumukról itt tudtok kritikát olvasni - amúgy osztom a kolléga véleményét, jól sikerült lemez lett a Verkligheten, annak ellenére hogy az utolsó két album feladta a leckét.
Robbant a gotheborgi bomba, bezúzott a kopasz és rögtön szeletelni kezdtek. A Soilwork-ben az a poén, hogy folyamatosan megy a duplázás a doboknál, amit dallamos gitártémák és a fülbemászó tiszta ének ellensúlyoz. Jól eltalálták a balanszot ezzel a recepttel és ez élőben is simán átjön. Nekem a hangosítás halk volt kicsit, így fülelni kellett, de ezen kívül faszán szólt a téma.
A setlist egy harmadát új dalok alkották (pl: Stålfågel, Witan, Full Moon Shoals), ami igazából nem meglepő. Nekem, ami kellemes meglepetés volt, hogy hozzányúltak régi zúzdákhoz is a A Predator's Portrait és a Natural Born Chaos lemezekről. Amit nagyon hiányoltam az a This Momentary Bliss, ami az egyik legkirályabb Soilwork szerzemény über alles. Összességeben korrekt buli volt, nincs okom panaszra, szívesen nyomom őket, annak ellenére, hogy már klasszikusabb death metal-okat hallgatok.
Jómagam 2010 óta körülbelül 10 Amorphis bulin megfordultam itthon és külföldön és azt kell, hogy mondjam az egyik legtisztességesebben megszólaló élő banda - ehhez a legtöbbet Tomi Joutsen brutális vokálja tesz hozzá, amit a színpadon is simán úgy lehoz, mint stúdióban. Ez tegnap sem volt másképp, minden tiszteletem az arcnak, zseniális frontember. A felálláson történt egy kis újítás, hiszen visszatért a régi basszerosuk Olli-Pekka Laine, aki tiszta énekben ad egy kis hátszelet, míg az alapító gitáros Tomi Koivusaari hörgéssel támogatja a másik Tomit.
A tavaly nyáron megjelent Queen Of Time, többségében pozitív kritikákat kapott, bár az Amorphis elég régóta csinált gyenge albumot, így nem meglepő. Azonban vannak, akiknek nem jött a túlzott kísérletezés, mint kollégámnak sem - kritika itt. Jómagam is úgy gondolom, hogy vannak olyan dalok a lemezen, amik túl lettek gondolva, mondjuk az Ensiferum-ra hajazó Message In The Amber, amit el is játszottak. Van ami bejött, van ami nem - a progos The Bee például nagyon ott van (ezzel nyitottak).
Harmadik számnak ellőtték az egyik kedvencemet - a számomra nosztalgikus Sky Is Mine-t. Ezt a számot mindig beraktam anno az egyetemi vizsgák előtt, hogy felbassza az adrenalinom és az önbizalmam. Ezen kívül voltak még kötelező dalok, mint a Silver Bride, vagy a House Of Sleep zárásnak, de nagyon sokat toltak az új albumról, így nekem hiányzott kicsit az old school. Csak a Black Winter Day zendült fel a régi lemezekről, de Elegy-ről semmi. Általában rendesen hozzányúlnak a régisulis nótákhoz is, de most nyilván az Queen Of Time-ot túráztatták, így nem róhatom fel, hogy csak egy öreg slágert raktak a settbe. Az már egy másik dolog, hogy szubjektívan így az én hangulatomat nem dobta a plafonig, mert az új lemez annyira nem lett a szívem csücske. Ennek ellenére persze zseni buli volt, nem akarok panaszkodni. Remélem mindenki jól érezte magát, aki ott volt és nem fagyott meg részegen hazafele!
